mondotta volt a miniszterelnök úr József Attiláról. Rosszul emlékszik a miniszterelnök úr, A Dunánál című vers nem a Dunáról, hanem a nemzet sorsáról az egyénben, az egyén sorsáról a nemzetben szól. Talán ezért is döntöttek anno úgy, hogy Marton László szobrát a parlament baloldalára helyezik, oda, ahol egykoron, ha jól tudom, Andrássy Gyulának a háborúban megsemmisült lovasszobra állt. Most József Attilát el akarják távolítani onnan, ahol van, s ha valamit a mostani urak akarnak, akkor azt már úgy kell kezelni, mint megtörtént dolgot.
A szobor nekem nem tetszik különösebben, és úgy gondolom, nem is volt túl sikeres döntés egykor oda rakni, ahová rakták, különösen így megformázva, és hát háttal a Dunának. De ez már mindegy, mert ott van, és az a tény, hogy ott van, üzenettel bír. Azzal az üzenettel, hogy az egykori kultúrpolitikának fontos volt József Attila, fontos volt az irodalom, a költők, az írók, egyáltalán: a művészet. Most nem fontos, vagy ha mégis, hát az a művészet, illetve nem is a művészet, hanem az a művész, aki a szekerüket tolja és sátoros ünnepen vattaként szolgál a pulpituson a nagy fehér főnök mögött.
De ha vissza akarják állítani a tér egykori hangulatát, hát legyen, mivel ez úgyis meg fog történni. Ez engem nem zavar. Sokkal inkább az, hogy - ismereteim szerint - senki nem emelt szót József Attila érdekében. Senki nem tiltakozott, mondván: akárhogyan történt is, akárki rakatta is oda a szobrot, maradjon most már ott, mert ha ott marad, annak ugyanúgy üzenete van, mint amikor oda helyezték. Senki nem tiltakozott a szándék, az elképzelés ellen. Ezt is, mint annyi minden mást, az értelmiségiek beletörődéssel, hallgatással vagy éppen egyetértéssel fogadták.
És van egy olyan gyanúm, hogy nem is annyira József Attila szobra szúrja a szemüket, hanem Varga Imre alkotása, a Károlyi Mihály szobor, amely plasztikaként Budapest köztereinek egyik legértékesebb alkotása, és nagyon oda van kitalálva, ahol áll. Ha gondom volna Károlyival (gyorsan megjegyzem: nekem nincs vele gondom), akkor is azt mondanám: maradjon ott, ahol van, hiszen a huszadik századi magyar szobrászat egyik kiváló alkotása.
Károlyi szobrot olyan nagyon egyébként senki nem akarja befogadni. Talán mert túl bonyolult volt az a történelmi helyzet, amelyben cselekedett, döntött, és a szalmaszálba is belekapaszkodott, hogy megmentse, ami megmenthető. Talán mégsem kellett volna átengednie a hatalmat azoknak, akiknek átengedte, de most ezt sokkal könnyebb belátni és kimondani, mint akkor, 1919-ben, amikor az egész nemzet sorsa, az ezeréves haza léte forgott veszélyben. A történelem bonyolult dolog, a cselekvő személyeket - akár öngyilkos költőről, akár a nemzeti öngyilkosság elől menekülve rossz döntést hozó grófról van szó - abba a történelmi helyzetbe helyezve kell megérteni és elfogadni, amelyben a nemzet közismert alakjai lettek. Úgy vélem, attól, hogy hangulatosabbá teszik a mostani urak a Kossuth teret, nem feltétlenül kell onnan azokat az értékeket kidobni, amelyek történelmi utunkat, értékeinket és áttételesen lehetséges jövőnket példázzák.