Ezen a fertályon s különösen magyar földön minden idióta hatalom és annak kormánya azzal kezdi működését, hogy felülvizsgálja elődei, a korábbi generációk történelmét, ideológiáját, magatartását és bosszút áll az ezt kifejező köztéri szobrokon, elpusztítva ezzel a történelem egy részét. Így kezdték Rákosiék, és így folytatja a jelenlegi hatalom is. A Kossuth tér átalakítása ürügyén most két szobor különösen útban van nekik.
A harmincas években készült Kossuth-szoborról most ugyanúgy nem nagyon érdemes beszélni, akárcsak a helyette állítottról. Egyik se túl rossz és nem különösebben jó, ám mindkettő vall arról a korszakról, amelyben megrendelték. Az igazán vörös posztó Varga Imre alkotása, a Károlyi szobor volt. A József Attilát ábrázolni akaró Marton-szobor állítólag csak útban van.
Károlyi annyiban vagy azért ellentmondásos egyéniség, mert az volt az a korszak - és melyik nem az??? -, amelyben élt. Bűneként elsősorban a trianoni békeszerződést emlegetik. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborút csúfosan elveszítette. A királyi Magyarország azért őrizhette meg történelmi határait, mert ez volt a Habsburg-ház érdeke, s így a viszonylagos függetlenséggel bíró Magyarországé is. Az ország mozgásterét erősen behatárolta a sokat vitatott, szerintem bűnös és végzetes kiegyezés, amely jelentős mértékben Deák Ferencnek és Andrássy Gyulának köszönhető. Előbbi szobra sértetlenül áll az Akadémia előtt, az utóbbi elpusztult szobrát éppen most igyekeznek újra megteremteni. E két politikus bűnéhez képest a bizoyntalankodó, de kifejezetten jóindulatú Károlyi Mihály vétke eltörpül. Különösen ha meggondoljuk, hogy alig volt lehetősége mást tenni, mint amit tett. Ennek taglalásába most nem mennék bele. Történelmi tény, hogy ami nem volt előre látható, a tanácskormány csúfos bukása, alapvetőbben befolyásolta a győztes hatalmakat, mint a történelem színpadáról akkor lelépő Károlyi. Varga Imre szobrának felállítását leginkább Károlyi Katinka, a gróf felesége kifogásolta, mondván, hogy a botra támaszkodó, roggyant öreg Károlyi nem fejezi azt az államférfit, akit ő szeretett volna látni. De a kompozíció egésze ennél is beszédesebb: a szoboralak fölé magasodó, megtört és nehezen összetalálkozó ív Károlyi pályáját éppúgy szimbolizálja, mint saját korát és az utána következő korszakokat. A szobor esztétikai értékei menlevelet adhattak volna az alkotásnak. De nem ez volt vele a fő baj (bár talán ez is, illetve alkotójának pályája!), hanem az ábrázolt személy történelmi szerepének jelenlegi hamis és hibás megítélése.
A József Attila szoborral állítólag csak az a probléma, hogy a korábbi rendszer rossz helyre állította. Ha akarom, akkor vele nagyobb gond lehet, mint Károlyival, hiszen rövid élete végéig baloldali gondolkodású, szemléletű volt, a marxi történelmi materializmust vallotta világnézetének, ennek a szellemiségében fogantak egykor sokat szavalt nagy versei, a Hazám, a Dunánál, a Levegőt. József Attila esztétikailag megjelenő következtetései alapjában véve nem elfogadhatók a jelenlegi hatalom számára. De ezek a gondolatok olyan esztétikai köntösben jelentkeznek, hogy a költő nagysága kétségbevonhatatlan. Túlságosan beépült a nemzeti köztudatba ahhoz, hogy végleg száműzzék a Parlament közelségéből. Pedig mint műalkotás nem nagyon méltó a kiemelt helyszínre, és ráadásul hazugul ábrázolja a költőt. Marton díszletnek használja József Attilát, mégpedig rossz díszletnek. A költőről a Duna-parti lépcsőn készült fotót vette alapul, de azt meghamisította. (Jellemző, hogy József Attila nem közvetlenül a lépcső kövezetére ült, hanem - talán az öltönyét óva - maga alá tette az aktatáskáját.) József Attila külső megjelenésében minden művészinek nevezhető jellegzetességet mellőzött. Úgy öltözött, mint egy konszolidált kishivatalnok: sötét (vagy sötétszürke) öltönyben járt, szorosra húzta nyakkendőjét, és mert a harmincas években egy öltönyös úr kalapot viselt, ő is kalappal a fején ült le a Duna-parton, s kezében egy megnyitott könyvet tart, miközben jobbra fordítva a fejét távolra néz, és nem maga elé, a földre). Így fényképezték le. Marton lobogó, hasig kigombolt, feltűrt ujjú ingben ábrázolja. Nagyméretű kalapját (sombreróját) lelógó kezében tartja, zakóját hanyagul maga mellé, a Duna-perti koszos lépcsőre dobja. Ez eleve rossz megoldás, hiszen abban az esetben, ha úgy öltözött volna, mint a szobron látható, nem hordott volna magával kalapot, mert az stílustalan lett volna. A korabeli zsűri nagy hibát követett el, amikor elfogadta a szobor tervét. Marton különben sem érezte József Attila igazi jelentőségét, és így nem is volt képes érzékeltetni azt. Bohém figurát mutat be a fegyelmezett külsejű, mindennapjaiban igen pedáns költővel szemben. Kár, mert így a szobor szemlélőiben a valóságostól eltérő képzetet kelt.
