HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

FELTÁMADUNK

2007.11.01. 10:12 asperjangyorgy

- hirdették a bádogból kivágott, csámpás betűk a nagykőrösi temető bejárata fölött. Gyermekkoromban különleges jóérzéssel töltött el ez a bíztatás, amikor nevelőanyámmal kimentünk a nem sokkal korábban elhalt papa, idős nevelőapám sírjához. Mert úgy gondoltam, hogy ez a felírás csak azokra vonatkozik, akik a halmok alatt nyugszanak. Szívesen és derűs lélekkel mentem ki egyedül is a temetőbe, eleget téve fájós lábú nevelőanyám kérésének, hogy virágot tegyek a papa sírjára. Mindig elolvastam a felírást: Kochan János, élt 72 évet. Olyan rengeteg időnek éreztem azt a hetvenkét évet a magam hétévéhez képest, hogy úgy gondoltam, nálam sosem telik be, értem sosem jön el a halál, és nekem semmiképpen nem kell olyan kényelmetlen helyzettel szembenéznem, mint a papának.

Milyen nagy adomány, hogy nemcsak gyermekként, hanem szinte életünk végéig a halált csak mások végzetének látjuk, magunkat ennek bekövetkezése alól mindig felmentjük. Még halálos betegen is. Még akkor is, amikor már csak egy út látszik járhatónak számunkra, az az út, amely mindig, egész életünkben az egyetlen út volt, az életünk eseményei pedig csak apró, ösvényszerű elágazások.

Mindenszentek napjának estéjén már lobogtak a sírokon a mécsesek, mint a halottak kiválágított szíve. Felfénylett a temető, versenyre kelt a csillagos éggel, és mert közelibbnek látszott, így teljesebbnek és megnyugtatóbbnak, mint a magasan árválkodó, a kicsiny, de makacs fények mellett elhalványuló égbolt.

Logogtak a mécsesek, melegséget és tündökletes egyszerűséget árasztva: mindig így lesz. Évente egyszer felemelkednek a csillagokig a temetők, és a kis mécsesek viszik a lelkek sose hülő lángját fel, egészen az égbe, ahol a tökéletes és végső elrendezettség várja őket.

Olyan jó volt ebben a lelki békességben élni, a mécsesek fényében felismerni az örök világosság üzenetét és kétségbevonhatatlanságát. Olyan jó volt sajnálni másokat, együttérezni velük, hogy olyasmi, amit halálnak hívnak, megesett velük. Jó volt sírni, és nem félni tőlük. Nem rezzeni meg, ha a frissen eltemetett koszorújának szalagját elkapja a szél és titokzatosan megcsattogtatja. Jó volt hinni abban, hogy ez mindig így lesz, vagyis én csak emlékezem és gyászolok, de nem osztozom azok sorsában, akik már mélyen enyésznek és nem tiltakoznak a bekövetkezettek ellen.

Aztán ahogy teltek az évek, egyre több mécsest gyújtottam, hogy emlékezzem a sajátjaimra. Égtek a temetőben, és égtek otthon az ablakban, és egyre konokabbul a szívemben. Konukul és emlékeztetőn: rád is sor kerül.

És lassan felismeri az ember, hogy mindannyiunkra sor kerül, de ezzel a felismeréssel nap mint nap nem lehet élni, mert akkor az élet elgyávítja az embert. Menekülni kezd a nincs-hovába. Megpróbál elbújni maga és a bekövetkezők elől a haszontalanságokban. Cháron ladikja állandóan ott lebeg a szívünkben, legfeljebb a csónakos még nem ül benne, más dolga van vagy a kocsmában piheni ki a fáradalmait. Aztán ráébredünk, maga a szívünk Cháron ladikja, és minden dobbanása az evezők csobbanása a sötét, nehéz, végtelenül mély - semmibe.

Mégis úgy és azzal a gyermeki hittel kell élnünk, hogy FELTÁMADUNK. Amíg ez éltet bennünket, addig nem remeg annyira a kezünk, amikor másoknak gyújtunk mécsest, addig melegen, de égető keserűség nélkül csordul a könnyünk. Addig, az élet rendje szerint, be tudjuk csapni magunkat. Addig nem jut eszünkbe szívet szaggatóan, hogy amíg nem voltunk, végtelenül hosszú ideig vártunk a semmiben és nem fájt semmink, és majd amikor már nem leszünk, végtelenül hosszú időre visszajutunk a semmibe és nem fáj majd semmink, porladunk a földben és mások emlékezetében, s miután már ők is társunkká váltak, a közös sors közös befogadottjai és kitagadottjai leszünk.

Én már mindenkiért mécsest gyújtok. Azokért is, akiket szerettem és szerettek, azokért is, akiket nem szerettem és nem szerettek. Ismerősökért és ismeretelenekért. Mécsest gyújtok Labancz Annáért, és annak az élőnek a lelkéért, aki egy éles, csak az ő számára gyártott, különlegesen edzett tőrrel átküldte a semmibe. Mert hiába él, halott a lelke. Egy gyilkos simogatása fáj annak, akit simogat, mert egy gyilkos már nem tud, nem tudhat szeretni. A másik ember megölésével elpusztította magában a szeretetet. Szóval érte is mécsest gyújtok, pontosabban a halott lelkéért. Nem a megbocsátás jeleként, hanem azért, hogy gesztusommal legalább picurka világosságot nyissak mérhetetlen, iszonyatosan sötét lelkiismeretében, és fájjon neki, hogy ő a legrettenetesebbet követte el, amit ember csak elkövethet. Olyat tettet, amely után többé már nem ember, és nem érdemel ölelést, mosolyt, cirogatást az unokái részéről. Nem érdemli meg az ember nevet. Mécsest gyújtok Anna emlékére, és minden áldozat emlékére, aki tisztán, emberien élt, és mégis meg kellett halnia, mert egyesek a saját jogos vagy oktalan sérelmüket többre értékelték, mint egy másik ember elrendeltetett életét.

És mint minden évben, mécsest gyújtok a halhatatlanra, József Attilára emlékezve, aki 1937 november elején utazott le Szárszóra. És az ő emlékére majd mécsest gyújtok december 3-án este fél nyolckor is:  "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek."

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr69215015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csillagvirág 2007.11.02. 09:34:05

Nem szeretem, ami előírt. Nem szeretem, ami csinált. Nem szeretem, ami tömegmozgató. Ez a nap ilyen. Nem szeretem. Képmutatás, hogy megmozdul a nép és megy hosszú tömött sorban...Az üzlet meg virágzik. A szeretetet nem lehet csak ehhez a naphoz kötni. És a kaszírozók zsebe telik, mert elhitették velünk, hogy kell egy este, kell egy emlékezésekkel teli nap...de jól sikerült nekik! Felmagasztalnakegy napot a 365-ből. És mi elfogadjuk, mert mi cérnán mozgatható bábfigurák vagyunk. ÉS azzal élnek vissza, ami csak a mienk: AZ EMLÉKEINKKEL, AZ ÉRZÉSEINKKEL. ÉS MI HAGYJUK. Aljas világ ez. Mélyen vagyunk, még mélyebben, mint a földben alvó társaink.

anyóka 2007.11.02. 15:10:54

A legtöbb ember számára ez a nap a vezeklés, bocsánatkérés napja: az életben nem tettem meg érte semmit, akkor most látványosan vezekelek.Pedig ebből az eltávozott már mitsem érzékel.Ne drága virágot vigyél szeretted sírjára, hanem nyiss ajtót rá, amíg lehet.Szorítsd meg a kezét, öleld át a vállát, amíg te is élvezheted, hogy öröm csillan a szemében.És akkor nem űz a lelkiismeretfurdalás vezekelni,mutatni a külvilágnak:de jó is vagyok én. Elég egy szál gyertya mellett a szépre gondolni, emlékezni.

Fénykereső 2007.11.02. 16:44:05

Milyen igaz ez. És milyen képmutatók egyesek. Körbeállják a sírt, rajta legalább 50 gyertya és 30-40 mécses, állnak és néznek. Nézik Egymást büszkén, dagadnak a mellek. "Tesszük a szent családot, mutassuk, hogy példás életet élünk". Az már nem számít, hogy a földben fekvő életét kegyetlenül pokollá tettük, melytől szegény szerencsétlenségére az ital rabja lett. És nincs egyesekben lelkifurdalás, vagy annyira sivár a lelki világa, hogy enyészik már ő is, csak nem tudja, nem veszi észre. És nem értem, hogy amíg él valaki lehordjuk a földig, hogy ilyen mocskos ember, csak iszik, tántorog; de ha távozik, akkor annyira sajnálom és szeretem, hogy márványkőből emeltetek sírt föléje, hogy még odaát se tudjon szabadulni tőlem, hogy odaát is érezze a nyomásom… Nem értem. Az emberek többségét nem értem. De nem is akarom már. Magamat kell megértenem. A szeretet szavát kellene tanítani. Bár mit várunk el a tömegektől? Mit? Ha a népbutító tévé is gyilkosságokat mutat, na meg szerencsétlen sorsokat. Látjuk. Nézzük. És ragad ránk, mint cigányra a kosz. És a gyerekek mit látnak? Milyen meséket? Hol van Kalán-néni? Hol vannak a régi önfeledt boldogságot sugárzó mesék? Hol? Milyen világ ez? Olyan, ahol csak a pénz, az érdek számít. ÉS TAROL!!! És ettől sivár a többség élete. Én nem vagyok elég ahhoz, hogy változtassak ezen. De ha piramisba szerveződnénk, arathatnánk.