HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

NEM GYALÁZTAM JÉZUST

2007.11.03. 13:35 asperjangyorgy

 

Tisztelt Esperes Úr!

Én Jézus földi létét írom meg. Itt a földön még isten fiát is képesek összemocskolni az emberi viszonyok, és persze maguk az érdekeik szerint cselekvő emberek.  Én Jézusról írtam, az emberről, és nem az Ön által többször is említett Krisztusról. A pápa könyve pedig a szinoptikus evangélisták bárgyúságának utánzása. Egy olyan szenteskedő Krisztus megfestése, aki Jézusként az első földi konfliktusban elbukna, kést mártanának bele. Mert Alsó-Galileában nem volt életbiztosítás a mindennapokba keveredni. És mit tehetett volna Jézus, ha el akarta tartani magát és családját? Munkát kellett vállalnia. Az építkezéseken mindenféle náció dolgozott. És nem szenteskedő lelkű emberek, hanem mindenfélék. Jézusnak nap, mint nap emberként kellett helytállnia, és megválaszolnia azoknak, akik az élő fába is belekötöttek.

A munkatársak szemében Jézus csak egy ács volt, mint ahogy valójában - a vándorprédikálás megkezdése előtt - az is volt. Akárhogy csűrjük, csavarjuk, Jézusnak volt egy mindennapi élete a vándorprédikátorság előtt(bár erről az evangéliumok előzékenyen hallgatnak), mert meg kellett valamiből élni, a családot eltartani. És abban a zsidó világban, amelyben Jézus zsidóként élt, tartva magát a Tóra előírásáihoz, mégpedig belső meggyőződésből, iszonyúan nehéz és primitív volt az élet(nem olyan kényelmesen berendezett és biztonságos, mint amilyen például az Öné lehet). Akit megütöttek, annak vissza kellett ütnie, mert különben gyámoltalan senkiként agyonverték. Ebben a világban nem annak volt tekintélye, aki a pofon után odatartotta az arca másik felét is, hanem annak, aki még nagyobb pofont tudott lekeverni.

Én a földön vándorló, önmagát kereső Jézust ábrázolom. Szeretettel és megszállott tisztelettel, mert emberi csodának tartom.

De még soha senki nem támadt fel. Jézus sem. És ember hiába veszi magára a földi kínszenvedést (amit egyébként előbb vagy utóbb mindannyian magunkra veszünk, hogy valamiképpen és valamiben meghalhassunk), ettől még nem váltja meg a többiek bűnét(mint ahogy a gyóntató pap sem adhat bűnbocsánatot, feloldozást, hanem csak isten, ha van ideje kis aljasságainkkal pepecselni). Mert esperes úr, ilyen a világ. Ilyen volt akkor és ilyen azóta is.

Lehet, hogy ön védettségben él, védi a hite és a papi szerepköre, de a sok hajéktalant, húsz-harmincezer forintos nyugdíjból élő milliókat nem védi senki és semmi. Még az utolsó kenet sem. Ha pedig valamelyikük, mielőtt meghal, bekerül a kórházba, ott undorodnak a mosdatlanságától, a kitöredezett fogaitól, a belőle áradó alkohol bűzétől... mindentől, amit elhanyagolt volta és leépültsége jelent. És az egyház, Krisztus egyháza mit tesz? Karácsonykor babgulyást főzet egy-kétezer hajléktalannak és képmutatóan csomagocskákat osztogat. De az év 365 napból áll, esperes úr.

Az egyház vezetői igyekeznek jó kapcsolatokat kiépíteni az állami vezetőkkel, kétezeréves gyakorlata szerint, és közben imádkoznak (meg persze tevékenyen prédikálnak), hogy jöjjön el azok világi hatalma, akik többet nyújtanak az egyháznak, az egyházaknak.

Nyugodjék meg esperes úr, eljön majd az ő hatalmuk, de a szenteskedésen kívül ők sem tudnak majd többet nyújtani sem a szenvedő elesetteknek, sem az egyháznak, ha az ország és lakossága végképp elveszti az önmagába vetett hitét, és az égi hithez menekül az önök hathatós segítségével. Mielőtt belépünk, már aki, abba a nagyon is bizonytalan mennyországba, jó volna egy kicsit itt a földön is kapni valamit az élet szépségeiből és értékéből, legalább annyit, amennyit például ön kap a kellemesen fűtött parókiáján, az egyház védő szárnya alatt.

Jézus is azt akarta, hogy már a földön is boldoguljon az ember, ne csak Isten országában.

Jézus aktív, cselekvő ember volt.

Jézus a szegényeké volt és maradt. Krisztus viszont az egyházé lett, amelynek a krisztusi, a megváltó felkent eszméjéből épült fel világi hatalma, a reverendával olykor szemérmesen eltakarva ezt a nyilvávaló tényt. ( De a holocauston némi egyházi áldás is volt, esperes úr, mert a pápa többre tartotta földi hatalmának biztonságát, mint Jézus nevében keményen elítélni, és a papsággal a világ minden pontján elítéltetni a zsidók tömeges kiirtását. Akár magát kínálva arra a borzalmas halálra, amit a nácik másokra mértek teljes közönnyel és jogszerűnek feltüntetve a gyilkolást, az örökre megindokolhatatlant, végeztes eszmei és gyakorlati poklosságot).

Nem az egyházban akarunk hinni, hanem Jézusban.

Hogy Jézus mennyire komolyan és felelősségteljesen élt és gondolkodott, annak bizonyságaként ismét közlök egy részt JÉZUS ÉS JÚDÁS AKTÁJA című regényemből, a Júdással lezajlott beszélgetés utáni folytatást. 

3.94  Jézus egész éjjel nem aludt. Forgatta magában a Júdás által elmondottakat, mint kutya az összegömbölyödött sündisznót. Bárhogyan próbálta megnyitni, mindenhogyan szúrt, éles tüskékkel védte a megfejtendőt, a lényeget, a legbensőbb tartalmakat. Az összefüggéseket. Gurult, gurult előtte ez az ellenálló, okosan védekező, mérgező hegyű tüskékkel teli gondolat-sündisznó. Kerülgette, mint kínjában a kutya szokta, megugatta, nem értette és tartott tőle. Attól is, ha nem nyílik meg és attól is, ha megnyílik. Mert akkor mivel szembesül, és mit kezd vele?

És hogyan?

Istenem, hogyan?!

Körötte kimerülten, de nyugodt lélekkel horkoltak a munkatársai. A közönyös szívűek. De gyorsan vissza is vonta ezt a minősítést. Apák, nősülni készülő legények, akik naponta megfeszítve eleget tesznek „küldetésüknek”: tisztességes munkával pénzt keresnek, és közben elviselik, ami köröttük van, annak a nyomását, érthetetlenségét. Eljönnek, olykor nagyon sok stadion távolságot megtéve, nem a feleségük mellett alszanak, hanem idegenek között, és áldják a sorsot, hogy ilyen szerencsés munkát kaptak.

Sose tudják, mire mennek haza. Állandóan emlegetik az otthoniakat. Mint ahogy ő is mindig reszket, hogy valami banda lerohanja a falut, és akár embert ölve rabolnak, mert nekik csak az számít, hogy ők boldoguljanak; hogy kinek a vesztesége, fájdalma, halála árán, nem érdekli őket, mert akkor önmaguk tevékenységét kérdőjeleznék meg.

Munka közben minden könnyebb. Akkor arra kell koncentrálni, amit végeznek. Olyankor sok minden nem fáj, nem nyugtalanító. Sem ő, sem ők nem gondolnak boldog-boldogtalanságukkal, sem azzal, hogy most élnek, egyszer meg majd nem fognak élni. Biztosak benne, mivel másban úgysem lehetnek biztosak, hogy majd az Úr színe elé kerülnek, ügyüket maga az Úr egyenként megvizsgálja, és ki-ki megkapja, amit megérdemel.

 Bizonyára bűntelenek, mert mi bűnt is tudnának elkövetni. Máshol esetleg elemeltek valamit? És tőlük mennyi mindent elemeltek már életük során? A dolgok kiegyenlítik egymást.

Erre gondolt Jézus. Ő mindent megkapott „atyjától”, Józseftől, és „atyja” búcsúzáskor csak azt kapta tőle, hogy könnyek között ígéretet tett: betartja, amire kérte.

Ő is megad mindent, amit megadhat a gyerekeinek, és nem kérhet cserébe semmit. Mert mit is kérhetne? Hogy tiszteljék? Tisztelni fogják! Hogy támogassák? Ha lesz miből, és rászorul, majd támogatják. De akkor már nekik is ott lesz a feleség, a férj, a gyerekek, az élet megannyi nyűge, és legfontosabbnak az mutatkozik, hogy a gyerekeik biztonságát segítsék, még akkor is, ha már felnőttek, mert az ő veszteségeik, bajaik jobban fájnak, mint a saját kínok. Igen, ez az élet nagy törvénye.

Nem közönyös szívűek ők, csak a mindennapoknak, a létezésnek, az Úr iránti elkötelezettségüknek a rabjai.

És neki kellene értük tennie valamit?

Miért neki?

És mit?

De végső soron: ő is egy ember, miként ők, neki is egy élete van, mint nekik. Ő hozzon áldozatot azért, hogy majd szeretettel emlegessék, vagy békességgel elfelejtsék? Ki emlegeti a máglyák halottait, hőseit? Őket, akik szívükben azzal a hittel, hogy Izraelért küzdenek, nem törődtek a halállal, és lesújtottak, amíg bírták a karjukat emelni? És küzdöttek a halál ellen a keresztfán. Tudták, már mindennek vége, már nincs miért és miben reménykedni, mégis valami belső parancs a végső összeomlásig ösztökélte őket, hogy kicsit megemeljék a testüket, és levegőt vegyenek. Hogy túléljenek valamit, amit nem lehetett túlélni…

És tudták, ha kiharcolnak két-három nap haladékot a létezéstől, akkor jönnek a katonák, összetörik a lábszárcsontjukat, és azzal vége… És mégis, már kukacokkal a testükben, a szemükben, a szájukban, már hitetlenséggel a szívükben, már reménytelenséggel az agyukban, rothadó karral és rothadó lábbal, de élni, élni, élni…

Jézus gyötrődött, vergődött.

Miért mondta el Júdás, amit elmondott? Miért van ez az egész iszonyat? Mit akar a nagy Róma a kis Palesztinától? Mit akarnak a gazdag, dölyfös főpapok a maguk ügyes alkujával az alkura sem képes földtúró paraszttól, ezektől az ügyes kezű szakemberektől?

Igen, pénzt akarnak, újabb pénzt, hogy a pénzzel hatalmat vegyenek maguknak és biztonságot, és ezt adják tovább a gyereküknek, és a jómódot, a teli hast, és persze az iskoláztatást, a tudást, a tájékozottságot… És azt a képességet, hogy ha itt a hazában, a szent földön bármi adódik: túlélendő gond, átmeneti zavartság, lázadás, akkor hajóra szállva elmenjenek egy másik városba, zsidó rokonokhoz és átvészeljék az átvészelendőket…

Kikért hozzon ő áldozatot?

Hogyan képzeli ezt Júdás?

Miért tagadná meg az övéit, akik tőle függenek, a mosolyára vágynak, és izmos karjára, amellyel előteremti nekik az ennivalót, a jövőt, a hazát?…  A jövőt is és a hazát is? Azt nem, azt nem ő dönti el! Az mások kezében van. Neki csak a kiszolgálás és kiszolgáltatottság marad.

Ügyeskedett a sündisznó-gondolat. Mindenhonnan szúrt, és sehol nem nyílt meg, nem mutatta meg bensőjét.

Akkor pedig ő hogyan döntsön?

Miről döntsön?

Hogyan legyen jó zsidó és Izrael hű szolgája?

Hogyan legyen egyszerre szolgája, Izraelt szolgálva, a dúsgazdagnak, aki nem akar változást, aki mindig alkut köt az éppen esedékes prokonzullal, és a szegénynek, akit mindez nem is érdekel, csak annyit akar, hogy rosszabb ne legyen, lázadás ne legyen, vagyonát, övéit pusztító polgárháború ne legyen, háborúság, amely nem vezet sehova, és az életét veszélyezteti, de jobbá nem teszi – ne legyen?!

Hogyan szolgáljon annyiféle érdeket – és éppen Izraelre hivatkozva?

Izrael mindez együtt, de ő mindezt együtt, ha tehetné, se akarná szolgálni.

Nem, nem és nem!

Ezeket a gondolatokat el kell feledni. Egyetlen fontos dolog van az életben: a családja, és az Úr szeretete. Mert… mert aki az elnyomottak, az áldozatok, a kifacsart életűek mellé áll, önmagának ácsolja a keresztfát.

Hogy megfeledkezzen erről a borzalmasan ügyes sündisznó-gondolatról, imádkozni kezdett: mélyen, elszántan, minden hitével… És látta, hogy a sündisznó óvatosan kinyújtózik, körbekémlel és elindul… el valahova… akárhova, és békén hagyja őt… őt az egyszerű názáreti ácsot, akit Júdás meg akar kísérteni és belerángatni olyasmibe, amitől a halványuló kereszt sajogni, égni, lángolni kezd benne… és eljuttatja az igazi keresztfára, a totális reménytelenség kifeszítettségébe, közszemlére téve testét, szemérmét, fájdalmát, halandóságát, lelke szétesettségét…

Nem, nem és nem!

Neki elegendő, ha az Úr kedves gyermeke, jó és tisztességes zsidó. A többi nem az ő ügye, és nem lehet immár az ő ügye, még akkor sem, ha egykoron, ifjan úgy érezte, hogy csak akkor van értelme az életének, ha az az ő ügye.

 

 

 

 

        

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr81217026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.