Csak most, hogy megjelent JÉZUS ÉS JÚDÁS AKTÁJA című regényem, szembesülök azzal a problémával, hogy Jézussal mindenkinek gondja van.  Jónéhány vallási és világi lap szerkesztőjével, főszerkesztőjével beszéltem, felajánlva könyvem, hogy írjanak róla, ha arra méltónak találják. A keresztény kiadványok felelős vezetői elzárkóznak az elől, hogy foglalkozzanak a regényemmel. Az egyik lap főnökének elmondtam, hogy a regény Jézus halálával ér véget. Az illető azt mondta: (látatlanban, hiszen a könyv még a kezében sem volt) éppen ez a problémája vele, mert számukra utána kezdődik - Krisztus.

Görögül Krisztus, héberül messiás, magyarul felkent - nem Jézus, hanem egy eszme. Mégpedig különböző egyházak különbözőképpen, magyarán: érdekeik szerint fazonírozott eszméje. Egy eszméről nem lehet regényt írni, legfeljebb tanulmányt a történetéről, fejlődéséről stb. Egy eszmének nincs keze, lába, morálja, megbotlása, könnye és kacagása, egy eszme, vagy még inkább egy mítosz mindig azt az arcát mutatja, amelyet az azt igénylő, sőt, felhasználó látni szeretne. Pál apostol krisztusi eszméje nagy változásokon ment keresztül, mire a négy kanonizált evangéliumban elvackolódott és immár 1800 éve befolyásolja élők és holtak megítélését.

Egy eszme, egy mítosz azért van, hogy hírdetői valamiképpen nyájukká gyűjtsék a meghallókat, s miután nyájuk: rendesen nyírják is őket - lelkileg és anyagilag egyaránt, mert végül is mindenki a piacról él. Minél módosabb, annál inkább. Tehát értem én, hogy a különböző szerkesztőknek miért van hasfájásuk Jézustól. Jézus ugyanis, ha akarom, történelmi alak, s mert zsidónak született, benne élt abban a zsidó világban, amely a fazonját - már ami a gazdasági, politikai körülményeket illeti, és azért ezek olyan nagyon nem elhanyagolható tényezők - Nagy Heródestől kapta, mint jelentős uralkodótól, aki képes volt hatalmassá (mondhatnám: hatalmas kasszává, vagy szerényebben persellyé) építeni a szentélyt, Sion hegyének ékességét, ahol a hazai és diaszpóra zsidók áldoztak az Úrnak és fizették a kötelező és önkéntes adót, adományt.

Az alsó-galileai születésű Jézus 35 vagy talán 37 évig élt földi életet. Az alakjához kötözött eszme gyökerei a Tórába, illetve az Ószövetségbe kapaszkodnak. És persze bizonyos keleti mítoszokbe, és goldolatokba, pl. a gnoszticizmusba. De én nem az utóéletével akartam foglalkozni, hanem földi hányódásaival, és természetesen vállalt feladatának megvalósításával. Mi lehetett ez a vállalt feladat? Legjobb esetben a zsidóság megmentése - a római birodalom parancsoló és a rendet saját elképzelése szerint előíró hatalmától. (Tudjuk, hogy ez nem sikerült: a Palesztinára zúdult légiók elpusztították az országot, megölték a zsidók kilenc tizedét.) Ám ehhez a vállaláshoz is fel kellett nőni. Ha Jézus istenhez fordult megvilágosodáért, az Jahve volt, a zsidókkal szövetséget kötő, és őket kedve szerint jutalmazó-büntető isten. Amíg Jézus élt, emberarányúan élt, élhetett, és hiába lihegnek az evangéliumok, semmi olyan tettet, cselekényt, csodát nem tudnak felmutatni, amely több lenne Jézus ember-arányúságánál. Egy valamit mégis megteremtett: egy csodálatos gondolatot, amelyről Isten országaként beszélt.

Isten országa! Valamennyien Isten országára vágyunk, vagyis olyan körülményekre, viszonyokra, amikor semmi nem fáj, nincsenek konfliktusok, fenekedő eszmék, vicsorgó hatalmak, és evés nélkül is teli a has. Valamiféle alá és fölérendeltség ott is van, de az el van mismásolva az evangéliumokban, mert az evangélisták nem vetettek igazán számot azzal, hogy Jézusnak az Isten országa: haladék - a zsidóság számára. Róma túlélehetőségének eszméje. Isten országa a túlvilági jutalmazás lehetősége az evilági gyötrelmekért, például azért, mert az igéret földjét, az istentől hűbérbe kapott Kánaánt idegen zsoldosok tapossák, túl ezen a pogány hatalom megbízottai adót is szednek, ami nem jár nekik, hiszen nemcsak a föld, nemcsak a rajta élők, nemcsak annak minden termése, hanem az idő is Jahva kezében van. Vagyis az eszme, amibe kapaszkodni lehet: a társadalmi szakadékok ellenére is valami emberen túliban összetalálkozni, összekapaszkodni, zsidónak megmaradni.

Ezt jelentette, ezt jelenthette Jézus számára Isten országa, amit olyan nehéz volt véreivel elfogadtatni, hogy nem is fogadták el - mindmáig. Hogy azután mi lett az Isten országa gondolatból - az már mások lelkén szárad, és hozzáteszem: mások kamráját gazdagította és gazdagítja szintén mindmáig.

De Jézus csak önmagára és sorsosaira gondolhatott. Mint egyszerű vándorpédikátor, nem láthatott túl ezen az alaphelyzeten. Gyorsan hozzáteszem: Nagy Heródes sem látott túl rajta, pedig ő sem volt akárki, és minden zsarnokoskodása ellenére a "nyakas zsidók" nagy nem-zsidó, hanem törzsrokon - azaz edomita - származású királya.

És ezzel egyszer szembe kell nézni: vallásosnak, kereszténynek, zsidónak, az európai kultúrában nevelkedett embereknek. Akkor is, ha nem törődnek az eszmékkel, csak a kocsmapultot támasztják vagy pénzkötegekkel tömik a zsebüket. Szembe kell nézni, mert mindenki élete véges. És ez a végesség-felismerés iszonyú riadalommal jár valamennyiünk életében, vagyoni helyzettől függetlenül.

És szembe kellene ezzel nézni azért is, hogy mi emberek emberibbé tegyük az épletünket - itt a földön, ha egy mód van rá.

Könyörgöm, szeressék azt a Jézust, akit felmutatok, mert csak ebben az ember-Jézusban lehet igazán hinni. Az örökélet és az örök világosság egy teljesen más kérdés, amely Magyarországon egyre inkább nem az egyház, hanem a lerobbant egészségügy kezében van, abban az értelemben mindenképpen, hogy aki nem tud mélyen a zsebbbe nyúlni, sokkal előbb megtapasztalja, hogy igaz-e ez a csodálatosan önámító gondolat, vagy csak az önbecsapás sok-sok eszköze közül az - egyik!!!