HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

VAN-E TÖKÉLETES GYILKOSSÁG?

2007.11.17. 16:45 asperjangyorgy

 

Mielőtt leírnám, hogy a Labancz Annáról írott regényem ügyében magán-vádindítvány alapján lefolytatott tárgyalás után a bíróság milyen elmarasztaló ítéletet hozott, a fenti kérdésre szeretnék választ keresni blogom látogatóinak segítségével.

 

Ha az áldozat és a tettes között a tett elkövetése előtt hosszabb vagy rövid személyes ismeretség állt fenn, amiről az áldozat környezete éppúgy értesült, miként a tettes barátai, rokonai, és a gyilkosságot a tettes személyesen hajtja végre, tehát nem mást bíz meg vele, akkor szinte teljességgel kizárt a tökéletes bűncselekmény megvalósítása. Az alibi igazolásán minden megbukik, megbukhat. Vagy ha mégsem, akkor a rendőrség egyértelműen rosszul, elképzelés és megfelelő kitartás nélkül végzi a munkáját. (Ez történt a Labancz Anna ügyben is).

Tökéletes gyilkosság – elvileg – csak akkor történhet, ha az illető véletlenszerűen oltja ki valaki életét. Előtte nem gyűjtött róla információt, nem próbálta megismerni életvitelét, vagyoni helyzetét, napi szokásait. És a tett végrehajtása során nagyon nagy szerencséje volt, nem jött közbe semmi olyan mozzanat, ami a későbbi nyomozás során rávilágítana a lehetséges elkövető személyére. (Ehhez a változathoz rendkívüli szerencse kell, és a tettes részéről viszonylag nagy bűnözési gyakorlat, vagy előzetes felkészülés, átgondolása annak, hogy mit kell tennie, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon maga után).

         Van esély a tökéletes gyilkosságra akkor is, ha bérgyilkos végzi a „feladatot”, a terepet számára más vagy mások előre felderítették, és ő csak közvetlenül a cselekmény végrehajtásakor jelenik meg a helyszínen. (Ilyen volt pl. a Fenyő János elleni gyilkosság, amelynek nyomozásában – véleményem szerint – a rendőrség súlyos hibákat követett el, ugyanis a felbérlő személye, kapcsolatrendszere, az ok természete stb. – határozott koncepciót követve – nem könnyen, de a tett elkövetése után viszonylag rövid időn belül kideríthető). Ahogy telik az idő, úgy válik egyre bizonyíthatatlanabbá az ügy.

         Nem tudom, hogy Magyarországon milyen eredményes a rendőrség, amikor nem hétköznapi helyzetekről, hanem kicsit összetettebb ügyekről van szó. (Véleményem szerint a P. H. sérelmére elkövetett nemi erőszak, kikötözés majd égetéses gyilkosság ügyében úgy született ügyészségi beadvány majd bírósági ítélet, hogy senki nem gondolta végig ennek a helyzetnek az életszerűtlenségét. Ugyanez a helyzet Zs. kisasszonnyal, aki kb. 45 kilogramm lehet, életerős ifjú hölgy, egy olyan szűk helyen, mint egy gépkocsi hátsó ülése – ha rúgkapál, harap és sikoltozik – szinte reménytelen lefogni és vele szemben akárcsak a nemi erőszak kísérletével is próbálkozni. Úgy tetszik a laikus számára, hogy itt valami egészen másról lehet szó. És egészen nevetséges a rendőrség viselkedése és hozzáállása az ügyhöz: a körülmények apró részleteinek vizsgálata helyett rögtön a gyanúba kevertek letartóztatása mellett döntött (a kormányzat pedig az egész rendőrségi vezérkart elzavarta). Persze ezt és ennyit csak az újságolvasó ember lát, miként én is. De ilyen hosszan egy ilyen ügyben nem szabad bizonytalanságban hagyni a lakosságot és magát a rendőrséget, mert olyan, alap nélküli megítélések és előítéletek születnek, amelyek ártanak az emberek biztonság-érzetének és a rendőrség tekintélyének. Úgy vélekedem, hogy ilyen ügyben a rendőrségnek és az ügyészségnek sokkal határozottabban kellett volna lépnie, azonnal elrendelni pl.a legjobb és kétségbevonhatatlan tekintélyű igazságügyi orvos szakértők ellenőrző munkáját, és nem hagyni, hogy ügyvédek sajtón keresztül történő üzengetésévé fajuljon egy ügy, amelyről már látszik, hogy végül a semmibe enyészik, igazi eredmény és a megfelelő tanulságok levonása nélkül).

        

         De nézzük Anna ügyét, illetve annak csak egy picinyke szeletkéjét, hogy annak számára, aki olvasta a könyvem, kicsit világosabb legyen, miként próbáltam a helyzethez közelíteni.

         Minden, amiről szólok, benne volt és van a rendőrségi jegyzőkönyvekben. Rögtön az elején szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy az ember picike, teljesen jelentéktelen döntésein, illetve helyzeteken múlik olykor, hogy valaki 23 évesen vagy nyolcvanévesen, egy teljes, minden örömével és kínjával leélt élet után kerül-e a földbe.

         Máris sorolom ezeket. Anna édesanyja lánya halála előtt néhány nappal bekerült a megyei kórházba, ahol Anna ápolónőként dolgozott. Az odafigyelő kezelésnek köszönhetően állapota gyorsan javult. 1970. április 18-án este, amikor Anna a kórteremben a szobatársával együtt meglátogatta, annyira jól érezte magát (mellesleg megjegyzem: tíz évvel túlélte a lányát), hogy Anna felfokozott aggódása valamelyest csökkent. Így nem érezte annak szükségét, hogy – bár megtehette volna – éjszakára bent maradjon a kórházban, és a későbbi órákban ismét felkeresse és megtekintse édesanyját.

         Annát a váltótársa a megérkezése után marasztalta, mondván, ő úgysem szokott lefeküdni, aludjon nyugodtan az ő ügyeletesi ágyán, hiszen reggel hatkor ismét szolgálatba kell állnia, fölösleges, hogy este tíz után a közeli nővérszállásra hazatérjen, és ott töltse az éjszakát.

         Anna hezitált. Minden nap tiszta nővérruhát öltött. A kivasalt ruha a szállásán várta. Nem akart másnap abban a ruhában szolgálatba állni, amely aznap rajta volt (nem bűn, ha valaki igényes önmagára és munkájára).

         Annát a kórházban történő alvásra bíztatta nővérszállásbeli szobatársa is, aki a gégészeti osztályon éppen hosszú ügyeletben volt. Az ügyeleti szobában két ágyat helyeztek el, tehát Anna kényelmesen tölthette volna az éjszakát. Este, még a nővérszállásra indulás előtt, személyesen beszélgettek, akkor látogatták meg Anna édesanyját, majd tíz óra előtt a szobatárs felhívta Annát telefonon, hogy nem gondolta-e meg magát. A marasztalásban biztosan az is szerepet játszott, hogy Anna szobatársa szívesen beszélgetett volna a lánnyal, gyorsabban telt volna az idő. De Anna némi hezitálás után ismét nemet mondott.

         Kapott az este még egy ajánlatot: az egyik frissen operált, idősebb nőt felkereste a kórteremben. Anna édesanyja állapota miatt panaszkodott neki, attól félt, hogy rövidesen meghal. A beteg nő vigasztalta Annát és mivel arról is szó esett, hogy másnap reggel hatkor már ismét a munkahelyén lesz, javasolta a lánynak, hogy feküdjék le a mellette lévő üres kórtermi ágyra és aludjon ott. (Ezt Anna máskor is megtette).

         Lényegtelen apróság. De ha Anna úgy dönt, hogy a kórházban marad, ott tölti az éjszakát, a tettre készülő két hét múltán – akkoriban kéthetente adtak szabad szombatot – talán már nem keresi, egyrészt azért, mert 1970. május 2-án szombaton a nap már majdnem fél órával előbb, 4 óra 27-kor kelt, vagyis négy órakor már hajnali derengés köszöntött a tájra. Ekkor a holdkelte a 18-i 15.18-cal szemben hajnali 2 óra ötvenegy percre esett. Fontos az is, hogy április 18-án a Hold hajnali 3.32-kor nyugodott, tehát a tett elkövetésének idején már nem adott, nem adhatott fényt. Két héttel később teljesen más fényviszonyok lettek volna. De túl ezen: elképzelhető, hogy Anna akkor szabad szombatos lett volna, és szórakozóhelyen a barátjával tölti az estét, vagy esetleg éppen otthon, Sajótpetriben, az édesanyjával, akit akkorra már hazaszállítottak.

Így válik egy lényegtelen apróság mindörökre jóvátehetetlen döntéssé.

 

         De közelítsünk a témához máshonnan. Lehet, hogy két hét múltán Anna szálláson tölti az éjszakát, de – nem lévén szolgálatban – a szobatársa is. Ez szintén kizárta volna a tett elkövetését, és Anna ma is élne. Ez már elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy véletlen volt-e Anna megölése vagy a tettes felkészült rá?

         Akárki volt is a tettes, nem véletlen, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel követte el. Máskor egykönnyen nem szabadulhatott volna indok nélkül a munkahelyéről, ami viszont később nagy gondot okozott volna számára. De túl ezen: a tettesnek korábbról ismernie kellett Annát, ennek következtében ismeretekkel rendelkezett róla. Tudnia kellett, hogy miként, milyen épületek együttesében helyezkedik el a nővérszálló, honnan lehet megközelíteni, hogyan lehet a tett után a legrövidebb úton és lehetőség szerint takarásban menekülni. De ismernie kellett Anna szokásait, kórházi munkája menetrendjét, azt, hogy melyik szobában aludt, tavasztól őszig rendszeresen nyitva hagyta éjszakára az ablakát. Zavaró tény lehetett, hogy még látásból sem ismerte Anna szobatársnőjét, akivel Anna a rendszeres kapcsolatuk megszakadása után költözött össze.

         Gondot jelenthetett az is, hogy nem érkezhetett meg addig, amíg a lány hazatér – ha ugyan! –, mivel a kerítéssel körbevett kis telepen este tíz és éjfél között – különösen mivel hétvége volt – nagy mozgásra lehetett számítani. Megérkezése után meg kellett tehát győződni a feltevéséről (lásd a tájékozódást szolgáló délutáni titokzatos telefont és az este nyolcórait, amikor is egy férfihang a szálláson kereste): a lány valóban otthon van és egyedül.

De ehhez egyetlen ellenőrzés kevésnek bizonyulhatott, mivel sok lány a későbbi időpontban érkezett meg. A tettes nem tudhatta, valamelyik nem Anna szobatársa-e. Mivel az utcai villany közvetlenül a hármas szoba ablaka előtt világított mintegy 2.7 méter magasságban, így a szobában az elhúzott függöny ellenére is félhomály lehetett. Tehát az esetlegesen hazaérkező szobatárs a villany felkapcsolása és Anna megzavarása nélkül levetkőzhetett és lefekhetett.

         A tettes kétszer biztosan, de a tanúvallomások szerint háromszor az ablakhoz lopakodott és benyúlva felre húzta a függönyt, hogy bizonyosságot szerezzen.

         Mivel az ablak párkánya kb. 1.6 m magasságban volt, így az érdeklődőnek is elég magasnak kellett lennie ahhoz, hogy betekinthessen az ablakon és meggyőződjék arról, egyedül van-e otthon a lány.

         Zavarhatta a tettest az is, hogy a 2-es szoba ablaka szintén nyitva volt. Tehát arról is meg kellett győződnie, hogy az ottani lakó otthon tartózkodik-e. Otthon volt. Egyértelművé vált: megnőtt a tett lebonyolításának kockázata, hiszen sikoltásra, erőteljesebb zajra az ott alvó felriadhat, kinézhet és akkor vége mindennek.

         Azzal is számot kellett vetnie a tettesnek, hogy csak az ablak előtt támadhat a lányra. A nyitható ablakszárny túl keskeny volt. Egyedül, nagyobb baj nélkül nem mászhatott be, feltűnő is lett volna. Bejutva csak zajt okozva léphetett volna le az ablakperemről a padlóra, ami felverhette volna a hajnali 3 óra tíz perckor a legmélyebb álmán már túllévő Annát.

         A rendőrség nyomozói sokáig – van, aki még ma is – azt a verziót vallották, hogy a tettes a szobában gyilkolt. Ez azért teljességgel kizárt, mert a cselekmény elkövetése után nem lehetett könnyen és nyom nélkül gyorsan menekülni. Cipője nyoma ott maradt volna a falon, az ablakpárkányon, és mivel menekülés közben csak leugrani lehetett volna az ablak előtti gyepes területre, ott is nyom maradt volna utána. Az egyik nyomozótiszt később úgy vélekedett, hogy amennyiben a tettet a szobában követik, akkor menekülés közben a tettesnek a fogai közé kellett volna harapnia a véres tört, mert magát két kézzel segítve menekülhetett volna csak a keskeny ablakon keresztül. Természetesen ebben az esetben a késszórások helye is más lett volna. Az is kétségtelen, hogy amennyiben a tettet a szobában követi el a gyilkos, Anna olyan sérüléseket szenved, hogy utána a saját lábán nem tud megtenni még mintegy 15 métert.

         Egyszóval a legkülönbözőbb elkövetési helyzetek végiggondolása nélkül nem lehet nyomozni. Nem szólva arról, hogy a vérfoltok elhelyezkedése egy amatőr számára is rögtön nyilvánvalóvá tehették volna, hogy a tettes az ablak előtt állt és úgy szúrt, döfött.

         Ebből kiindulva rögtön az is nyilvánvaló lett volna, hogy az illetőnek magas növésűnek kellett lenni, különben a lány arcát és bal válla fölötti részt nem érhették volna olyan szögből a szúrások, miként érték. (Ostobaság volt az is, hogy Anna április 23-i temetéséhez, a pontos kép összerakása előtt, a hatóságok hozzájárultak. Így nem állt rendelkezésükre a holttest, hogy újra és újra elgondolkodjanak: a szúrások irányának vizsgálata alapján miként is történhetett a tett).

         Az is egyértelmű lehetett volna, hogy a tettes erős volt, hiszen a közel hatvankilós pánikba esett lány minden erejével menekülni próbált. A tettes csak egy kézzel tarthatta vissza, mivel a másikban a tőrt fogta. Tény, hogy az ablakpárkányon, valamint kívül a betonon és bent a szobában, az ablak előtt a parkettán számos kisebb-nagyobb vércsepp volt látható. Az arc különösen vérbő, minden sérülése erős vérzéssel jár. Annát egy perc alatt tizennégy késszúrás érte. Már a tett helyszínén erősen vérzett. Kizárt dolog, hogy mivel a tettes fölött állt és a vére lefelé csepegett, ne vérezte volna össze a tettes ruházatát.

         Kétségtelen, hogy a tettes menekülési útvonala is beszédes volt. Csak a véletlennek köszönhették a nyomozók, hogy erre a nehezen magyarázható menekülési útvonalra a tettes miért vállalkozott. A lány olyan erővel markolta a tettesen lévé alkalmi ruhadarabot, hogy abból egy nagy darabot kiszakított, később nővértársai azzal a koszos ronggyal törölgették róla a vért. Az alkalmi ruhadarabot, bár a rendőrnyomozók előzetesen látták, nem találták fontosnak. Ha az egyik nyomozói szimattal megáldott lakó nem tulajdonít neki jelentőséget, és nem viszi oda a nyomozókhoz, akkor ők azt soha nem találják meg.

         Fontos lett volna, hogy ezt a köpenyt az összes szóba jöhető férfi kihallgatottra rápróbálják. Nem történt meg. Fontos lett volna, hogy minden esetlegesen meggyanúsítható férfival a tettes által bejárt utat – a tanúk által elmondott módon – végigjárassák hasonló fényviszonyok mellett. Nem történt meg.

         És egy fontos apróság. A tettes hajnali 3.10-15 között kopogtatott a lány ablakán. (Miközben a szomszédos ház második és harmadik emeletén égett a villany, mert a háziak azokban a percekben értek haza). Anna selyem bikini bugyiban aludt és úgynevezett krisztina-kelméből készült pizsamakabátban. Nyáron meztelen, vagy bugyiban, de április 18-án este még csak 12 fok volt, tehát hűvös idő, és akkoriban Anna attól rettegett, hogy esetleg megfázik, és ugyanúgy tüdőbántalmai lesznek, mint édesanyjának). Normális ésszel elképzelhető, hogy Anna kiszáll az ágyból, és bugyiban odamegy az ablakhoz, majd pedig kihajol rajta, ha nem ismerős számára a hang, amely kintről szólítja? Az sem valószínű, hogy az illető az ablak előtt állva megmutatta magát, hiszen női pongyolát viselt, kezében húsz centi hosszú, 2.5 cm széles pengéjű tőrt tartott. Még ha éppen álmából ébredt is Anna, ha így meglátja (minden valószínűség szerint) régi ismerősét, gyanú támad benne, már csak a hajnali időpont miatt is, és becsapja majd beriglizi az ablakszárnyat.

         De a rendőrség ezt sem gondolta végig. Ehhez húsz esztendő kevés volt számára.

         Korábban közzétett írásomban már említettem, most ismét leírom: ilyen körülmények között, ennyi lebukási veszély közepette csak az vállalkozik a végletes tettre, akit elvakít a gyűlölet. Ha csak egy picit is végiggondolja az illető a dolgokat, nem vágja bele Annába a kést. Mert azt sem tudhatta előre, hogy valóban sikerül-e megölnie. Ha nem, akkor fiatal életének annyi, ugyanis ott volt rögtön, ötven méterre a kórház. Ha Annát nem diagnosztizálják a lakótársai, ha nem kezdik ők „gyógyítani”, ha nem a sérülése után egy órával viszik át a szomszédos kórház traumatológiájára, ha ott szakszerűen látják el, akkor…

         Igen, akkor… De ez az akkor nem történt meg, mert mint az események előtt, sajnos az események után is számos apróság a tettest segítette… És a nagy baklövés is a rendőrség részéről. Éveken át valaki olyan után kutattak, akivel Anna az év húsvét hétfőjén állítólag táncolt egyet a közeli szórakozóhelyen, miközben a legjobb barátnője azt vallotta, hogy akkor Anna a szerelmével együtt éjfélig náluk tartózkodott, a fiú hazakísérte, és utána Anna már soha nem ment el otthonról. De a rendőrségen ezt az ellentmondást sem vették észre, csak kutattak, kutattak valaki után, aki egy tánc és udvarias búcsú után miért döntene úgy, hogy megöli a lányt. És miért akkor, amikor az esemény megtörtént, ha számára sok más időpont is megfelelő lett volna?

         Én 1990 nyarán hat órát álltam Anna szobájának ablaka előtt, majd két órán keresztül bent a szobájában a nyitott ablak előtt, és próbáltam minden változatot végiggondolni, és azt hiszem, hogy kizárásos alapon rá is ébredtem, hogy lényegileg hogyan zajlott le a tett. Aztán megírtam. A rendőrségi nyomozás gondolkodásból is áll. Éppen az egyik mai újságban olvastam, hogy egy férfit, hiába tagadott, rendkívül súlyos bűncselekmény elkövetésével elítéltek és hosszan börtönben ült. Aztán véletlenül meglett az igazi tettes. Megkérdezték a nyomozót, hogy nem érzi-e úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie a sérelmeket ok nélkül elszenvedett férfitól. Azt mondta: nem, mert akkor úgy látszott, hogy a bizonyítékok az illető bűnösségére vallanak. Rosszul értelmezte a bizonyítékokat, mert nem az ember volt számára fontos, hanem a bizonyítási vágy, hogy ő megoldotta a bűncselekményt, rács mögé jutatta a tettest. Még ha nem is az illető volt a tettes.

         Ezek bizony megengedhetetlen dolgok.

         Miként az is, hogy az áldozatnak, a halál beálltának pillanatában minden személyiségi joga megszűnik, a tettesé viszont paragrafusokkal megtámogatottan él és virul, ügyvédein keresztül érvényesíti, és a helyzethez a jogrendünk tapsikálva asszisztál.

A tegnapi tárgyaláson bűnösnek találtattam: a regényemmel – a bíróság szerint – elkövettem a rágalmazás vétségét, de nem annyira, mint a tárgyalás nélkül meghozott döntés esetében: hat hónap felfüggesztett fogház büntetést kaptam. Egyesek szerint az Energol ügyben ezermilliárd forint cserélt gazdát a tüzelőolaj pancsolása, szőkítése során. Néhány vádlottat rövid ideig tartó börtönre ítéltek, amit már korábban leültek. Néhányat rövid idejű felfüggesztett börtönnel sújtottak. A többieket felmentették. Ez lett az évszázad bűncselekményéből, amelynek egyik leágazásaként az ötödik kerületben felrobbantottak egy robbanószerrel megrakott személygépkocsit és megöltek négy embert. Ilyen a mi igazságszolgáltatásunk. Ilyen a mai Magyarország.

Szomorú.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr93232198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

asperjangyorgy 2008.03.08. 19:26:27

Ön már megválaszolta magában a kérdést, és senkinek a meggyőződésével, illetve előítéletével nem kívánok vitatkozni.

Balogh Csaba Sándor 2008.08.01. 11:01:48

Tisztelt Asperján György úr!

Alulírott-még jómúltkor-abban a megtiszteltetésben részesülhettem hogy néhány e-mail-t válthattam Önnel a"Labancz Anna-ügy"okán és bár kissé"összezördültünk"(Ön kételkedett abban hogy az vagyok aki)...mégiscsak e-maileztünk amit ismételten MEGKÖSZÖNÖK.
Ez a"levélváltásunk"úgy történt-úgy indult hogy itt-ezen a honlapon megkértem Önt hogy amennyiben lehetőséget ad rá és megadja az e-mail címét(írva az én címemre)akkor írhatok Önnek és...stb...stb...stb.
Megkaptam a lehetőséget...KÖSZÖNÖM!
Viszont(ahogy a kitünő filmszinész Pierre Richard szokta mondani)barmok barma vagyok mert miután befejeztük az úgymond"értekezést"kitöröltem/elfelejtettem/nem írtam fel...stb. az e-mail címét most viszont ismételten szeretnék Önnek írni...Öntöl kérdezni.
De...NEM TUDOK.
Amennyiben lenne olyan kedves és ismételten írna a címemre(megadva az e-mail címét)akkor tudnék Önnek írni...tudnék Öntöl kérdezni.
Igaz ez Önnek nem fontos-csak nekem.
Reménykedve várja a jelentkezését-jó egézséget kívánva...Tisztelettel:
Balogh Csaba (Chacha) Sándor

Ui:e-mail címem:
cheerio@freemail.hu