A zsidóság babiloni fogságát követően nem történt olyan esemény isten választott népével, amely kitüntetetté tett volna bármely pillanatot. Nabukodonozor lerombolta Salamon templomát, elhajtotta a palesztinai zsidók egy részét, veszélybe sodorta a választott nép létét, isten mégsem látta elérkezettnek az időt, hogy például Ézsaiás próféta jóslatainak megfelelően messiást küldjön a zsidókhoz.
A babiloni uralkodó majd utódai, mint általában a sok istent hívő birodalmak vezetői, tűrték, hogy a zsidók Babilonban is elkülönüljenek (tisztaságukat megőrizendő) és saját istenüket dicsőítsék. Természetesen a pragmatista nagy hódító nem valamennyi zsidót hajtotta el, hanem csupán azokat, akiknek a tudására és szorgalmára igényt tartott. Az új, lényegesen többet nyújtó, mert szervezettebb és békésebb viszonyok között a zsidók gyorsan megtalálták a maguk érvényesülési lehetőségét. Nem véletlen, hogy amikor Zorobabel vezetésével hazaindulhattak a szent földre, csak mintegy harmaduk vágott neki a veszedelmes útnak. A többség már vagyonnal, tekintéllyel, kialakult kapcsolatrendszerrel inkább maradt a biztonságot nyújtó falak között, immár diaszpóra-zsidóként.
Hazatérve Zorobabel Sion-hegyén gyorsan újjáépíttette Salamon lerombolt templomát. Nem lett olyan nagy és szép, mint volt, és a két törvénytáblával a legendás, vagy legenda frigyláda sem került többé vissza a szentek szentjébe, de azért az élet ment tovább. A babiloni fogságot a zsidók, illetve próféta-„ideológusaik” úgy élték meg, mint isten büntetését, hazatérésüket pedig mint isten bocsánatát.
Sok nehéz pillanatot vészeltek át ezt követően is: Nagy Sándor szélvész uralmát, majd a Szeleukidák berendezkedését a térségben, de isten mégsem tartott egyetlen pillanatot sem olyan kitüntetettnek, hogy elküldje hozzájuk a fiát. (Sőt, addig arról sem volt szó, hogy van egyáltalán fia).
Nagy Heródes megjelenésével és majdnem negyven évig tartó uralmával pedig egyfajta (igaz, sok gonddal is járó) aranykor köszöntött a zsidókra. Országuk, bár adózott Rómának, de nagyobb lett, mint Salamon idején volt. A hellén szellemiséget pártoló edomita király pedig talán Salamon templománál is csodálatosabbra építette a szentély-együttest, az egyetlen olyan helyet, ahol istennek érvényes áldozatot mutathattak be a kiválasztott nép fiai és a szívesen fogadott prozeliták.
Jézus, talán vagy valószínűleg, Heródes halálának évében született. Bár a zsidók állandóan várták – mint mindig – a messiást, de nem volt ez olyan különleges történelmi pillanat, amely indokolta volna, hogy a mindenséget magában foglaló teremtő megfelezze vagy harmadolja magát, fiat teremtsen önmagában-önmagából, és azt elküldje Jézus képében a zsidókhoz.
Ha mégis megtette volna, bizonyára sajátos megbízatással és ennek megfelelő hatalommal, végül is nem akármiként küldte volna, hanem a teremtés, a mindenség jókora szeleteként. Isten nem engedte, önmaga teljessége miatt nem engedhette volna, hogy az egyébként elég békés időszakban, rendezett viszonyok között éppen választott népe ármánykodása pusztítsa el a hozzájuk küldött felkentet, aki emberi alakban természetfölötti hatalommal bír: kezében karddal, vérben és lángok között érkezik, hogy Sion-hegyére hágjon, és új rendet teremtsen, legalábbis a zsidók számára.
Mert a zsidó próféták Dávid leszármazottját, Lévi és Áron utódját várták, aki különleges, ám végső soron mégiscsak emberi formájú és arányú hatalommal rendelkezik az egyéb hatalmasságokkal megvívandó harcban, a zsidók függetlenségének és szabadságának biztosítására.
De nem ez a fajta messiás érkezett meg, éppen ezért a zsidók nem ismerték fel Jézus személyében isten fiát. (Máig nem fogadják el annak, sőt, semminek sem. Még földi létének bizonyságáról sincsenek meggyőződve – ők sem!). Az a fajta kolduló vándorprédikátor, akit Jézus testesített meg, egyáltalán nem illett bele a zsidók messiás-váradalmaiba.
Egész sorsa és élete nem isten fiának földi megtestesülésének látszott, hanem egy különleges szellemi képességekkel rendelkező ember csetlésének, botlásának a földi hatalmasságok világában.
Vagyis isten, ha van, tartozik a zsidóságnak és a kereszténységnek egy igazi messiással. (Hogy a buddhistákkal és iszlámistákkal mi lesz, az – úgy tűnik – az ő személyes dolguk és ügyük). Isten fia mégis az ő hasznukra is lehetne, ha megváltó hatalmánál fogva például közömbösíteni tudná azt az évi tízezer millió tonna széndioxidot, amit a minduntalan csak növekedni akaró emberiség enged a légkörbe. És persze megsemmisítené a Földet körbeölelő több milliárd tonna széndioxidot, amely immár kicsiny és jelentéktelen bolygónk élővilágának létét fenyegeti, illetve a jövőben alaposan átrendezi a sarki jégsapkák felolvadásával, sose látott forróság és viharok indukálásával.
Mert jelen pillanatban fontosabbnak látszik a földi lét biztonsága az örökéletnél, amelyben csak annak lehet része, aki egyáltalán emberként teremtődött és teremtődik itt a földön az egyre szörnyűbb társadalmi és természeti viszonyok közepette.
