I
Isten a teljesség. Mózes első könyvéből, a Genezisből megtudhatjuk, hogy isten teremtette az eget és a földet, a Napot és a csillagokat, a természetet és az embert. Ez utóbbit sárból gyúrta és lelket lehelt bele. Isten a maga teremtő teljességében arra kényszerül, hogy sárból gyúrjon embert? Miközben egyetlen intésére létrejött az akkor ismert vagy az emberi elme akkori ismeretei által elképzelt világmindenség? És miért gondolta isten, hogy elegendő csupán a férfit megteremteni? Persze Mózes könyvéből is és a keleti mítoszokból is tudom, hogy miért született istennek ez a kétséges döntése. De hát – elvileg – isten ennél sokkal elevenebb fantáziával rendelkezik, és gondolhatta volna, hogy teremtménye – ha már van neme – nem képes beérni önmagával, valamiképpen társra vágyik, különösen a paradicsomi körülmények között, ahol meglehetősen unalmasnak érezte az életét. És isten megteremtette Ádám bordájából a nőt is, és teremtés közben úgy tett, mintha nem tudta volna, hogy ezzel magát a Konfliktust hozza létre, és istenségének egy parányi jellemzőjével rendelkező embere elköveti azt az eredendő bűnt, amely halhatatlanból halandóvá degradálja.
Szóval – nem a bántás szándékával mondom, hanem tényként – pancser munka eredményeként vagyunk ma itt a lassan önmagába fulladó földgolyón, isten eme biztosnak gondolt, de nagyon is ingatag alkotásán.
És isten egyszer csak úgy döntött, hogy a maga teljességét harmadolja, a szentlélek mellett létrehozza a Fiút, akit a Földre küld azzal a feladattal, hogy vegye magára az Ember bűneit, és ezzel adja meg neki a megváltás ígéretét és lehetőségét.
Azt gondolom, hogy istennek ez az aktusa, illetve koncepciója még problematikusabb, mint maga a mindenség teremtése. Ha Jézus a Teremtő fia, akkor maga is isten, legalább egyharmad részben (de a teljesség harmadrészében is csak teljesség lehet, legalább is az emberi agy által megteremtett dialektikus gondolkodás szabályai szerint). Olyan, az ember tudását, képzeletét és lehetőségeit meghaladó képességekkel rendelkezik, amelyek elpusztíthatatlanná teszik az emberek számára, illetve amelyek hatékonyan segítik abban, hogy ezt a sárból gyúrt, rendkívül esendő lényt, az embert megmentse – önmagától: a gyűlölködéstől, az irigységtől, az öldöklés gyönyörétől, és attól, hogy mások, vallási és világi hatalmasságok mondják meg neki, mi az ő létezésének eredete és értelme.
Persze az Alsó-Galileában született Jézus nem tudott emberiségben gondolkodni, hiszen abban az időben voltak különböző népcsoportok, az emberi lények tömege, de még nem létezett az az elgondolás, hogy az emberek tömege alkotja annak a fajnak a teljességét, amelyet jobb híján emberiségnek lehet nevezni. A zsidó Jézusnak nem is ez volt, mert nem is lehetett ez a legfőbb gondja. Ő a tórában gondolkodott, azaz a saját fajtája törvénye és lehetőségei szerint. Ha valakiket meg akart váltani, azok az ő kiválasztott népének fiai voltak, vagyis a zsidóság Izraelben és a diaszpórákban. De tudjuk, hogy ez sem sikerült neki (lásd zsidó háború).
De visszatérve az eredeti gondolathoz: ha istennek szándéka lett volna az emberrel, nem kellett volna a Földre küldenie a fiát, hanem dönthetett volna úgy, hogy közbeiktatott moderátor nélkül rendezi a kiválasztott nép, vagy ha úgy tetszik: az ember, az emberiség problémáját. Például úgy rendelkezik, hogy – megváltoztatva korábbi hibás elképzelését, miszerint eredendő elrendezés szerint, vagyis akaratának megfelelően van gazdag és szegény – minden ember tudása, közreműködése maximumát adja, és cserébe a jogi, erkölcsi egyenlőséget teszi teremtett lénye belső mozgatójává és parancsává. Ehhez a zseniális reformhoz nem kellett volna lénye egyharmadának emberi testet ölteni, és – elrendelése szerint – elpusztíttatni az emberek által azt, aki csupán az ember miatt jelent meg a Földön. Ez isten elgondolásának gyengeségét mutatja, egyben a teljessége hiányát. De ebbe ne menjünk bele. Miként abba sem, hogy Jézusnak miért kellett romlandó fizikai valójában – az égbe emelkedve – visszatérni az Atyához, amikor őrá nem az emberi forma, hanem az általános szellemiség volt jellemző.
Bizony ez eléggé meg nem gondolt gondolat.
És nem isten okolható ezért, mivel istent semmivel nem okolhatjuk, hanem a fércelgető és fércműveket, mindenhonnan összeollózott „regényeket” teremtő evangélisták. (Miként tudjuk, evangélium sok-sok volt, de végül négy maradt, mert következetesen ezek szegődtek Pál apostol nyomába, s így a kialakuló egyház, illetve a történelmi körülmények ezek megmaradását támogatták a kanonizálással).
És itt maradtunk mi, sokféle eszmét valló és sokféle gyakorlatot követő emberek, akik képtelenek vagyunk megváltani – isten parancsára vagy annak ellenére – magunkat. Nagy blama az isten számára is. A katolikus illetve keresztény egyházak számára pedig végzetes csapás. Vezetőik éppen ezért már réges régóta a saját földi boldogulásukat követik. Ennek a belátása és gyakorlata tükröződött Erdő Péter bíborosnak az ATV-ben sugárzott hosszú és ravaszul körmönfont nyilatkozatában. A bíboros úr mindvégig az egyházról beszélt, csak az egyházról, amely biztonságot és védelmet nyújt számára. Egy szót sem szólt az eszme megtestesüléséről, Jézusról, a Jézus által meghirdetett Isten országáról. Mert az egyház már kezdettől fogva elárulta és „felemésztette” azt, akinek a látszólagos képviseletére felesküdött: Jézust. Az egyház Krisztust, a maga formálta eszmét emelte önigazoló pajzsára.
Az egyház megölte Jézust, akire Krisztusként hivatkozik. Szellemi testéből pedig azóta is táplálkozik, kövérre hízva – az adományokból, amiket azok adnak, akik valóban hisznek Jézusban és naponta megpróbálják az ő közelségébe emelni a lelküket.
Én ezt a hihető, befogadható, követhető, a lelkünket ünnepélyesen betöltő ember-Jézust kívántam ábrázolni Jézus és Júdás aktája című regényemben. Nem véletlen, hogy a Jézus-gyilkos egyház figyelembe sem veszi, mert akkor önmaga alatt vágná azt a jó vastag ágat, amely lassan kétezer év óta biztonságos helyet nyújt számára a habzó áradással, a mindennapi nyomorúsággal, lelki fekélyekkel szemben. Az ember önmagát teremtő és gyakorta elrontó próbálkozásaival szemben.
Az egyház nem akarja, hogy Jézus feltámadjon, és tényleges, alakító eszmévé váljék az emberekben, mert akkor kiderülne, hogy az egyház nemcsak meztelen, hanem rothadó, bűzlő hulla is.
