HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK 1.

2007.12.18. 22:45 asperjangyorgy

 

A mától, minden nap közölve egy részt, blogomban közreadom a Csapataink hacban állnak című regényemet teljes terjedelmében, mind a hatszázhetvenegy oldalt.

Jó olvasást kívánok minden látogatómnak. 1956-ot új nézőpontból ismerhetik meg: olyannak, amilyen volt, és olyannak, ahogyan, amilyenként a mai vagy talán az elkövetkező nemzedékek nem akarják vagy nem tudják vállalni. Ha még egyáltalán érdekli majd őket - valóságos arca szerint.

 

l.

                                                                                                            

                                                              

   Ezt a levelet Dorothea grófné írta a kézművesnek: „Kedves jó úr”-nak címezve őt, szépen s könyörögve nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefántcsontra festett női arckép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

   „Keresi ő is!” – mondá a mester a néma lakótársaknak. Csak hadd keresse.          Írt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett kép miatt. Ott nyugszik az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejcsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve: és az a levél, amin utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szívén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

   De hogy hol nyugosznak, azt vele sem tudatta.

   És nemsokára megjött ismét a nagyasszony.

   Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

      Kedves jó uram. Kérem, könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sír­jához engem.

      Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

    – Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint amikor az ember nem tud sírni. Nekem nincsen könnyem. De a szívem meg akar szakadni.

   – Tudom. Jól van úgy.

   – Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

    –Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik: már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenként a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébressze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit: hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni – gondoskodva van arról – s megdicsőíti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve.

 

   „Menjetek ki a ferencvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Északi irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.” E követ emeljétek fel: talpán megtaláljátok, amit kerestek.”

    Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Milyen nemzeti pompa volt az, amikor a drága hamvakat aranyozott érckoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny.

   Minő úri néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!

   Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő szenvedés.

   Az úrhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talpazatához, néma bámulattal tekint fel az ércalak fennkölt arcára. Talán virradatig is ott fogja nézni…

   Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifjú maradt!…

      

   A SZENVEDÉS SEBEI

  Laj szemét telifutotta az együttérzés könnye, elhomályosítván az egykor sötétzöldre festett bádogszekrényeket. Jenőy Kálmán sorsa, meg saját váratlan meghatottsága úgy megrázta, hogy az éppen bácskai felvágottat falatozó Ma­gony jelenléte ellenére kitört belőle a zokogás.

   – Veled mi a fasz van? – kérdezte a fiú. Laj felugrott, kiszaladt a hálóterembe, az ágyára vetette magát. Az asztalon hagyott könyvet Ma­gony felvette, elolvasta a címét, értetlenül Laj után indult. – Megmondanád, mi van veled? – Laj fejét a párnába fúrta, próbálta elfojtani szégyellt zokogását. – Ennek elment a maradék esze! – háborgott Ma­gony. – Ilyen állatságot olvas… És mégis mozog a Föld… Miért, mi a túrót csinálna?!

   Laj úgy érezte, ha nem sírhat, elsötétedik benne minden… Képtelen volt elszakadni a csodálatos, de bűnhődő, ­csúf vénségre, magányra jutott Dorotheától, és annyi szenvedés sebével a szívén, az örökre megbékélt Jenőy Kálmántól. – Mondanál valamit, te segg!? – háborgott Ma­gony. Laj még áhítattól remegő lélekkel felült, tenyerével szétmaszatolta arcán a könnyeket. – Hagyj békén! És add vissza a könyvem. – Nesze, itt van a tetű könyved! Én még ilyet nem láttam! – magyarázott a többieknek. – Ott olvas a szekrényszobában, gyanútlanul zabálok, és egyszer csak lekönnyezi a kajámat. Az ember fél ilyen futóbolonddal egy szálláson lakni…

   – Most mit zavart téged, hogy sírt? – kérdezte Vincze, egy magas, vékony, nyugis srác, Laj egykori ipari tanuló osztálytársa.  – Normális, aki olvas, és közben bőg, mint a szopós malac? Tudod mi vagy te, cseszd meg, egy buzi­malac!

   Laj legszívesebben olyan elegáns fensőbbséggel viselkedett volna, mint Jenőy Kálmán… csak éppen Jenőy Kálmán nem munkásszálláson lakott, nem melós srácokkal élt együtt, ő a JENŐY család büszkesége volt, nagy tehetséggel megáldott, nemzete sorsáért és kultúrájáért aggódó, azért az életét áldozó költő…

        Igen, Jenőy Kálmán belerúgna ebbe az állatba, vagy párbajban szétlőné a valagát… Laj is legszívesebben valami ilyesmit tett volna, de a keménykötésű Ma­gony a kis közösség legdurvább lakója volt, gyakran hozott nőt  a szállásra, persze kurvákat, akik Lajnak akkor sem kellettek volna, ha fizetnek neki, de a többiek alkalmanként szívesen bebújtak valamelyik mellé. Mert Ma­gony nem volt irigy természet, néha akkor is felajánlotta közös fogyasztásra szerzeményét, ha ő maga előtte nem élvezte a bájait. És ha a hölgy nem kollektivizálta önkéntesen ártatlanságát, Ma­gony ennek szükségességéről éppúgy meggyőzte, miként az ÁVH a közöstől irtózó parasztságunkat a kolhoz előnyeiről.

   Vincze röhögött: – Nem tudtad, hogy Laj ilyen? – Ezen Ma­gony is röhögött. Laj nem értette pontosan, hogy az ilyenen mit ért Vincze, és legszívesebben azt mondta volna, ő nem ilyen, vagyis nem olyanilyen, de jobbnak látta, ha hallgat. – Szóval ilyen vagy, faszikám? – hahotázott Ma­gony, és megenyhülten lelökte Lajt a vaságyról. Feltápászkodott, ránézett Ma­gonyra és engesztelően kérdezte: – Te nem tudtad, hogy ilyen vagyok? – Közben pedig szerette volna, ha Jókai minden hőse a lelkébe költözik és… és… és…

 

 

  

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr47268762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.