HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK - 9. folytatás

2007.12.27. 12:22 asperjangyorgy

 

4.

  FASISZTA, REAKCIÓS ELEMEK

   OKTÓBER 24-én délelőtt, néhány órás alvás után kiabálásra ébredt. Kucsa Béla jött meg két viháncérozó bigével. A szekrényszobában ordított a rádió, és az addig csupán tapasztalataira hagyatkozó Laj végre megtudta, hogy egyrészt klasszikus muzsikában mit neveznek Egmont nyitánynak, másrészt, hogy mi is történt valójában: Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták karhatalmi alakulatainkat.  A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel. 

    – Kibaszott nagy balhé van! – újságolta Kucsa. – Az Éjjel-nappal közért előtt fekszik Sztálin szobra, egy csomó hülye fűrésszel, csákánnyal, pajszerrel, ka­lapáccsal ott tüsténkedik, mindegyik le akar vágni, törni, harapni belőle egy darabot… Egy nagy kövér állat egyenesen a fejét szeretné megszerezni… Egy­szer csak a Petőfi híd felől feltűnt három orosz páncélos, mindenre lőttek, ami mozgott. Egymást taposva menekültünk, a hülye ruszkik meg csak lőtték az öregjüket… Csak úgy kopogott rajta a golyó! Aztán amint eltűntek, a bar­mok megint rávetették magukat a Jóskára, mintha ennél fontosabb dolguk nem volna… Ezen az egészen be kell szarni.

   A két bige egyfolytában röhécselt. Laj érezte, hogy nagyon éhes. Egy darabka kenyere nem volt. A szálláson senki nem tartalékolt kaját, mindenki csak annyit vásárolt, amennyit éppen megevett. – Valami kaja kellene, tegnap reggel óta nem ettem. – Szereztünk kenyeret, gyere – intett neki Vin­cze.

   Laj ingben-gatyában Vincze ágyához ült, szelt egy karéj kenyeret, megzsírozta, falni kezdte. – Nagy fasz ez a Ma­gony! Honnan szerezte a géppuskát? – kérdezte Vincze. – Nekem is akart adni géppisztolyt, de… valaki elkacsmárolta előlem… Sokan vannak az utcán? – Te hülye vagy? – kérdezte Kucsa. – Alig lehet mozdulni, mintha május elseje lenne… Berosálok, mindenki látni akar valamit…– És tényleg lőnek a ruszkik? – Össze-vissza, mint a hülyék, de az nem zavar senkit…– De azt mondta a rádió, hogy délután kettőig kijárási tilalom van. – Kit érdekel, mit ugat a rádió? Azt is mondták, hogy minden fegyveres kitűzte a fehér zászlót és megadta magát, közben pedig mindenhonnan fegyverropogás hallatszik, és teli a város hullával…

   Laj az utcákon csámborgott néhány sráccal. A buszok, a villamosok nem közlekedtek, mégis rengetegen csellengtek, sokan biciklivel jutottak be a városközpontba. Mindenkinek volt valami híre, amit szívesen meg­osztott másokkal. Egyesek már több ezer halottról tudtak. Mások azt hallották, hogy a néphadsereg sok egysége fellázadt, a felkelők oldalára állt. Volt, aki tutira állította, hogy Rákosi mégsem rongyolt el a nagy SZU-ba, megtalálták a villája rejtett bunkerében. Az ávósok az utolsó csepp vérükig védték, de a hős fiatalok golyózáporában valamennyien feldobták a tappancsukat, Rákosi is megsérült a bal karján, de él és felelni fog rémtetteiért.

   Valaki azt bizonygatta, hogy az egyik ávós laktanyába bevittek egy csomó, a fegyvert önként lerakó hős fiatalt, és a pincében kivégezték őket. – A rohadt ávósok nem nyugszanak! Mind ki kell irtani! – ordibált egy dagadt manusz, aki mindkét hóna alatt veknit szorongatott.

   A város minden pontján feltűntek fegyveres felkelőkkel száguldó teherautók, a platón ülők kivágott címerű nemzeti színű zászlót lengettek. Több helyen furcsa pózban fekvő halottakat láttak. Lajt megrendítette, hogy ezek az emberek, a mellükön a fényképnél kinyitott személyazonosságival milyen fagyos nyugalommal fekszenek, a köröttük ácsorgó, adataikat tanulmányozók pedig milyen higgadtan veszik tudomásul, hogy az, aki ott fekszik, nemrég még ugyan­olyan élő volt, mint ők. Elképzelte, hogy ő is így feküdne szétvetett lábbal a Múzeum kertben vagy a Kossuth Lajos utcában, és ugyanilyen részvétlen közönnyel nézegetnék halott arcát és igazolványképét. De az a rettenetes félelem, amelytől annyira rettegett, nem jelentkezett.

   Leginkább azt nem volt képes felfogni, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha az, amit lát, ami történik, logikus és természetes volna, mintha ez csak így és sehogy másként nem történhetne.

 

   ÉGŐ SZOCREÁL

   A Lenin körúton a Horizont könyvesbolt előtt tömeg ácsorgott. Lenin, Sztálin kidobált könyvei, fényképei összetaposva hevertek. A hatalmas kupac közepe füstölt, itt-ott lángra kapott, ketten hosszú bottal piszkálták, hogy oxigént kapva tüzet fogjon a papír.

   Többen a raktárból köteg számra hordták ki Az Ifjú Gárdát, a Voloka­lam­sz­ki országutat, Az acélt megedziket. De ott füstölgött Lev Tolsztoj Háború és békéje, Csehov, Gorkij, Solohov és mások művei. Néhányan újabb máglyát raktak. Szétszaggatva, nyitott lapokkal dobálták a tűzbe a könyveket, hogy lángra kapjanak. A betört kirakatokon át több férfi a berendezési tárgyakat hajigálta ki.

   – Ezt a szovjet kultúrának! – kiabált egy viharkabátos, csupa kosz alak. A többség csak bámészkodott, könyveket rúgott odébb, lecsulázta a generalisszimuszt. Senki nem nyúlt egyetlen könyvért sem, hogy megmentse; mindenki örült, látva, miként hamvad el az igazságszolgáltatás máglyáján a magyar népre kényszerített szovjet kultúra. De a könyvek védekeztek, lapjaik gyorsan összecsukódtak, és szutykosan füstölögtek, mintha így tiltakoznának megsemmisítésük ellen.

   Laj úgy ítélte meg, hogy a szocializmus viszonyai között kultúrakedvelővé vált magyar emberek már könyvet sem tudnak körültekintően égetni. Talán mert nem számoltak azzal, hogy a szocialista realizmus különösen ellenálló: nem pusztíthatja könnyen tűz, víz, bolydult idő.

Azt hallották, hogy a Százados úti kenyérgyárnál friss sütésű kenyeret árulnak. Leállítottak egy abba az irányba tartó teherautót, felkapaszkodtak. A gyárnál több száz méteres sor kígyózott. Reménytelennek látszott a dolog, mégis beálltak a sor végére, amely egy óra alatt lépésnyit sem moccant. Egyszer csak valaki ordítani kezdett: ruszki tankok! Mindenkin tanácstalanság lett úrrá. Többen kiléptek a sorból, menekülni próbáltak, de nem volt hova. Közben az első páncélozott kocsi odaért és beleeresztett egy sorozatot a tömegbe. Fejvesztett rohangálás, rémült sikoltozás kezdődött.

   Lajt a katonaviselt Béla lerántotta. – Hasalj, ha nem akarsz megdögleni! – Az egész egy perc alatt lejátszódott. A páncélozott kocsit követő három járműből nem lőttek a várakozókra. Többen mozdulatlanul feküdtek, mások vérezve jajveszékeltek.

Laj döbbenten nézte a pillanatok alatt keletkezett iszonyatot. Odakuporodott az egyik halotthoz. Nyitott szemmel feküdt, nem látszott rajta sérülés. A háta alól folyt a vér, lassan tócsává gyűlve.  A halott nő fátyolos tekintettel nézett Lajra, aki nem akarta elhinni, hogy az élet csupán ennyi; hogy ilyen könnyen, ilyen váratlanul, ilyen visszavonhatatlanul meg lehet halni. Megfogta a nő kezét. Meleg volt. És mégis egy halotté. Egy emberé, aki már csak anyag és emlék. Olyan elmondhatatlan szomorúság telepedett a szívére, hogy alig kapott levegőt.

A rémülettől magukhoz tért emberek össze-vissza kiabáltak, valaki a gyárkapu felé rohant, hogy értesítse a mentőket. Laj karját elkapta Béla: – Gyere, baszd meg, mert sose kapunk kenyeret, és itt döglünk meg. – Nem látod, hogy meghalt? – Attól nekünk még zabálnunk kell.

A kapu közelébe húzta Lajt. Az emberek visszaszállingóztak a sorba, egy idősebb férfi kiabált Lajékkal, hogy nem ott álltak. – Mert magának listája van arról, hogy ki hol állt. Hagyjon már papa a faszba! – üvöltött vele Béla. – És mi lesz a sebesültekkel? – kérdezte Laj. – Majd elviszi őket a mentő, de ha zabálni akarsz, nyugton maradsz – rázta meg Béla.

Egy-egy veknivel a hónuk alatt indultak vissza a munkásszállásra a besötétedett városban. A Keleti környékén lövöldözést hallottak. – Van kenyerünk és lehet, hogy mégis megdöglünk – filozofált Béla. Megkerülték a környéket. A Wesselényi utcában ricsajozó tömegbe botlottak. Valaki a földön hevert, két férfi rugdosta. Zilált hajú nő hisztériázott. – Mi történt?  – kérdezte Béla egy idősebb férfitől. – Ez az úr kérem szépen ávós, és kérem szépen valaki felismerte, és kérem szépen, a nép most ellátja a baját, de kérem szépen, az ilyesmi a bíróságra tartozik, ott kell ugye megállapítani, ki milyen bűnös… Kérem szépen, ne értsen félre, én nem védem ezeket az aljasokat, de ugye teljes bizonyossággal még azt sem tudjuk, hogy valóban ávós-e az illető, akit rugdosnak. – Ha rugdossák, biztosan az, és megérdemli, amit kap! – kiabált egy negyven körüli férfi, aki rég láthatott spontán akasztást, mert nagyon szorgalmazta: – Mit vacakolnak vele?! Az ilyennel rögtön fel a lámpavasra, a kurva anyját!

Az öreg Lajéknak magyarázott: – Az ítélkezés, kérem szépen, a nép által választott bíróságok dolga. – Papa, maga partizán?! – kérdezte a buzgó negyvenes.  – Hogy jön ez most ide? – Nagyon védi ezeket! – Ha mindenkit meglincselnek, akire ráfogják, hogy ávós, hova vezet ez az egész? Én csak azt mondom, kérem szépen, hogy a nép által jogokkal felruházott bíróságnak kell kimondani az igazságot. – A nép által választott bíróságok már leszerepeltek. Kik ítélték el Rajkot, Szőnyit meg a többi sok százezer ártatlan áldozatot?! Dögöljön meg minden ávós! Mind fel kell lógatni! Ezt a moslékot is – érvelt a negyvenes.

Közben valaki talpra állította az összerugdosott, vérző arcú férfit, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem ávós, nézzék meg az igazolványát, hogy egyáltalán nem ávós. A hisztériázó nő a férfi cipőjére mutatott. – Látják a cipőjét! Ilyen cipőt csak ávósok hordanak! – A férfi lábán barna félcipő volt. Laj ilyen ávós cipőt még nem látott, csak ávós bakancsot. – Ezt a cipőt a sógoromtól kaptam. – És a sógorod se ávós?! – üvöltött a nő és szemen köpte a gyanús cipőjűt.

– Ti honnan szereztétek ezt a sok kenyeret? – lépett Lajékhoz egy szakadt alak. – Nem mindegy neked? – kérdezte Béla. – Betörtetek valahova! Megbecstelenítettétek a forradalmat! – Az apád fasza! – mondta Béla. – Lépjünk olajra, mert ez a sok állat még elszedi tőlünk a kenyeret…

 

VELED ALHATOK?

A hazaérkezők négy női hölgyet is találtak a szálláson. Egyikük – szőke, erősen kifestett csaj – tetszett Lajnak. Kucsa sarokban lévő ágyán ült maga alá húzott lábakkal és géppel írt regényt olvasott fel, amelyben egy ifjú gróf igen sok mindent művel egy ifjabb grófnővel, és annak igen kedves, ámde sajnálatos módon nem grófi származék barátnőjével.

Részletezően és válogatottan alpári kifejezésekkel fordult a történet egyik ágyból a másikba, s a hölgyekkel együtt a nagyétvágyú gróf mindenüvé magával cipelte fáradhatatlan durungját… A csaj láthatóan nagyon élvezte saját előadói stílusát. Formás felsőtestének mozgatásával, ajkának nyalogatásával igyekezett még élethűbbé tenni a változatos nemi eseményeket.

Laj az előadás fogyasztói közé telepedett egy vékony, fekete lány mellé, akinek kicsi mellei és formás, izmos combjai voltak. A lány az izgisebb részeknél boldog felszabadultsággal nevetett a többiekkel. Érdekesen mély hangjától Laj megborzongott. A harmadik, dagadtra hízott vendég bambán bámult a szőke lányra és fejhangon vihogott. A negyedik látogató szintén vékony volt, kissé kényszeredetten viselkedett, láthatóan nem nagyon tetszett neki a játék, amibe csöppent.

Egy különösen tanulságos helyzet felolvasása után a szőke csaj ölébe ejtette a lapokat és kajánkodva kérte a lányokat, hogy vizsgálják meg, kemény-e már a srácok farka: – Na, mutasd csak! – nevetett Laj mellett a fekete hajú lány, és Laj combjára tette a kezét. – Most mit baromkodsz?! – húzódott odébb Laj, hatalmas derültséget keltve. – Lehet, hogy a kezedben maradt volna – röhögött a dagadt csaj. – Mégpedig jó nedvesen! – mulatott a szőkeség. – Mit akartok egy szűzgyerektől? – hangoskodott a vállas, ragyás Bokros. – Idióták vagytok! – állt fel sértetten Laj. – Idióták! Idióták vagyunk! – visított az ágyon fetrengve Dagadék. – Most elmegy és magához nyúl – mondta Bokros röhögve.

A szekrényszobában szólt a rádió. Laj kenyeret szelt, megzsírozta és enni kezdett. Szégyellte, hogy lehetetlenül viselkedett, mert igenis megkeményedett a farka, és ha az a helyes fekete lány annyira érdeklődött, hagyni kellett volna, hogy csalódás nélkül megfogja. Szégyellte, hogy közéjük ült és hallgatta a csámcsogó történetet. Ő sose gondolt ocsmányul Valériára, csak tisztán és magasztosan, ahogyan Jenőy Kálmán a csodálatos De­cséry Dorotheára.

Szívesen elvonult volna valahova, ahol egyedül lehet, de most az utca, ahová máskor társai elől menekült, teli volt szörnyűséggel. Evett és a rádióra figyelt: A fővárosban még mindig vannak több helyen olyan gócok, a sok helyütt megtörtént fegyverletétel ellenére is, ahol fegyveres harcot folytatnak népi demokratikus rendünk ellen. A fegyvereseket ismételten felszólítjuk, hogy a további vérontás elkerülése végett mielőbb tegyék le a fegyvert, mert helyzetük reménytelen. A támadó csoportok közül egyre többen meg­adják magukat vagy eldobják a fegyvert…

Tudta, hogy ez hazugság, hiszen amerre jártak, mindenfelé teherautón száguldó fegyvereseket láttak és lövöldözést hallottak. Felrémlett előtte annak a fiatal nőnek a szeme, akit az orosz páncélozott jármű sorozata leterített… Képtelen volt felfogni, hogy valaki, aki néhány másodperccel korábban még kenyérre várt, egyik pillanatról a másikra halott legyen.

A filmeken soha senki nem hal meg egyből. Még elbúcsúzik a körötte lévőktől, elmondja, mit érez, és egyszer csak lehanyatlik a keze… És a sebesültek! Az a jajveszékelő nő és a többiek. Tudta, hogy  ami zajlik, forradalom, onnan tudta, hogy az utcán erről beszéltek az emberek, és onnan is, hogy olvasott olyan könyveket, amelyekben a zsarnokokat megdöntik a forradalmak, amelyek áldozatokkal járnak… Elővette noteszét, kicsit tűnődött, aztán feljegyezte a nap eseményeit. Írt a fiatal halott nőről is, akinek megfogta elmúló kezét.

A fekete lány lépett be fején széles karimájú kalappal. Jól állt neki. Laj hirtelen ráeszmélt, hogy tulajdonképpen ez egy szép csaj. – Mit csinálsz?  – kérdezte a lány. – Mit akarsz? – Neked adni ezt a kalapot – és Laj fejébe nyomta. – Abbahagytátok? – Csak hülyéskedtünk. – Nem érdekel. – Te tény­leg írsz verseket? – Ki mondta? – Megmutatnád valamelyiket? – Nem. – De tényleg. – Hagyj békén!

A kéretlen vendég rátette kezét Laj kezére. Kicsi, formás keze volt, mint annak, akiét ott a kenyérgyár előtt megfogta. De az a kéz… – Haragszol? – Kivel vagy? – Senkivel, csak bejöttünk. Lajosnak hívnak? – És téged? – Sárinak. Bejöttünk a barátnőmmel, aki egyszer már járt itt. Tudod, az a kövér lány. – Hol laksz? – Szálláson, csak az kint van Kőbányán. Itt alszom. – Van szabad ágy. – Akkor valaki mellém fekszik. Alhatok veled? – Velem akarsz aludni? – Te rendes vagy. – Lehet, hogy nem is vagyok olyan rendes. – Biztos vagyok benne, hogy rendes vagy.

A Dagadék lépett be. – Mit csináltok? – Most mondta, hogy vele alhatom. – Ezt mondtam? – Éppen vele? – húzta el a száját Dagadék. – Biztosan jó éjszakád lesz – és visszament a hálóterembe, ahonnan röhögés hallatszott. – Most hülyítesz?  – kérdezte Laj és Sári sötétkék, hosszú szempillák árnyékolta szemébe nézett. – Miért hülyítenélek? – Azt neked kell tudnod, miben állapodtál meg a többiekkel. – Veszélyes volna az utcán mászkálni, és nem szeretném, ha valamelyik lakó az éjszaka rám mászna. – Szóval tőlem nem tartasz. – Tőled nem. – De én a felső ágyon fekszem. – Nem esem le. – Csak hülyítesz. – Akkor lefekszünk? – Tényleg velem alszol, vagy csak játszol? – Szerinted ki lehet most lépni az utcára? Borzalmas ez az egész. – Mire gondolsz?  – Egymást ölik az emberek. Én nagyon félek. Te nem félsz?

        Laj elmesélte, mi történt a Százados úti kenyérgyárnál. Sári sötétkék szeme teli szaladt könnyel. Laj még szebbnek látta. És a szája! Különösen, ha nevet. Amikor először meglátta, azt gondolta, ez is egy kis kurva. A könnyei megváltoztatták a véleményét. Ez nemcsak vihogni tud, hanem érezni is.  – Ott állt a sorban kenyérért? Lehet, hogy férje, kisgyereke van, talán még mindig várják haza… – Én is erre gondoltam. És csak úgy meghal. Lehet, hogy még mindig ott fekszik. – Tele van a város halottakkal. Te korábban láttál már halottat? – Nem. Illetve kiskoromban a nevelőapámat. És te?  – Anyám biztosan aggódik. – Hol laktok? – Füzesabonyban. Anyám elvált. Apám állandóan ivott, cirkuszolt, pénzt követelt. Vert bennünket. Hárman vagyunk testvérek. Három lány – és nevetett. – A nővérem is itt van Pesten,  ő már férjhez ment, de a férje szálláson él, meg ő is, csak van köztük néhány kilométer távolság. – Akkor meg minek? – Mit minek? – A házasság  – mondta Laj, és rátette a kezét a lány kezére. – Mert szeretik egymást. – Milyen kicsi kezed van. – A tiéd is az, és azt mondják, akinek kicsi a keze… – és Sári nevetett. – Te csak tudod… van srácod? – Szövőnő vagyok… csupa nő, vagyunk vagy kétszázan a szálláson, annyi srác kujtorog ott, hogy rossz nézni, és mind csak egy valamit akar… – Te hány éves vagy? – Tizenkilenc. És te? – Tizenhét. De már nemsokára tizennyolc leszek. Nagykorú. – Mind­egy. – Mi mindegy? – És a teste alá szorult a lába? Szörnyű lehetett. Nem féltél megfogni a kezét? – Olyan gyorsan történt az egész. – Fáradt vagyok. Akkor lefekszünk? – Komolyan gondolod? – Úgyis csak az történik, amit én akarok. – Biztos vagy benne? – Sári felnevetett. – Most mit nevetsz?

Következő, 10. rész:

SÁRIVAL EGY ÁGYBAN

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr20276206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.