HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK 10. RÉSZ

2007.12.28. 19:39 asperjangyorgy

 

SÁRIVAL EGY ÁGYBAN

  A teremből vihogás, ágynyikorgás hallatszott. Sári felállt a furnérlemezes székről. Kicsivel magasabb volt Lajnál, aki most, hogy jobban megnézte, egész formásnak találta. A lány felemelte az asztalról a kalapot és saját fejébe nyomta. – Hogy tetszem? – Honnan szerezted? – Az egyik üzlet kirakatából. – Elloptad? – Mások mindent vittek, én csak ezt a férfikalapot, ezt is brahiból, de már neked adtam. Akkor megyünk? – Lekapcsolom itt a villanyt. Add ide a kezed. – Látok – és rögtön nekiment a széknek. – Mit mondtam?  – Sári fojtottan nevetett. – Te megmondtad.

A sötétben odavezette az ablakhoz, amelyen fémroló volt, s mióta Laj a munkásszálláson lakott, még soha nem húzták fel. – Ide pakolj – suttogott. – Lajos, nem kell segítség? – szólalt meg Béla a sötétben. Sári felnevetett. Gyorsan lekapkodta a ruháját. Hogy mi maradt rajta, Laj nem látta a sötétben. Az ágy végén Sári felmászott a felső szintre.

Valaki éppen kijött a sarokban bűzölgő WC-ből. A kivetődő fényben Laj látta, hogy a lányon fehér bugyi és kombiné maradt. Gatyára vetkőzött, és ő is felmászott. – Ebben aztán középre gurulunk – kuncogott Sári.

Laj kitapogatta a pokrócot, felemelte és bebújt a lány mellé. – Juj, gyomron rúgtál – jajdult fel Sári. Laj lába hozzá ért a lány hideg lábához. – De jó meleg a lábad – suttogott Sári –, az enyém mindig hideg, mint a béka segge. – Combja odasimult a lány comb­jához. Furcsa, szokatlan, zavarba ejtő volt.

Még soha nem feküdt lánnyal közös ágyban. Nem fázott, mégis reszketett, fogai vacogtak. – Mi van veled? – suttogott a lány. – Nem tudom… olyan hirtelen… talán fáradt vagyok – és alig tudta visszatartani a sírását. – Felmelegítelek – és mint egy gyereket az édesanyja, Sári magához húzta.

Érezte a me­leg, hozzá feszülő lánytestet, de még jobban vacogott. Annyira elgyengült, hogy képtelen volt erőt venni magán, rázkódva, hangtalanul sírt. Anyja jutott eszébe. Az első nő, akit életében először meztelen látott.

   Másfél éve történt, még nasi korában. A pincelakásban meglátogatta az édesanyját. A bejárati ajtó nem volt bezárva. A konyhában nem talált senkit, s mert nem tanították meg arra, hogy kopogtatás nélkül nem illik valahova bemenni, megnyitotta a szobaajtót. Édesanyja meztelenül állt egy nagy kék lavórban, mosakodott. Talán akkor látta életében ötödször. Idegen nő volt számára. Szeretetet nem érzett iránta, inkább titokzatos, szorongást és félelmet. Hogy az anyja egy nő, meg sem fordult a fejében. Ha rá gondolt, csak úgy, hogy van egy vékony szőke nő, akiről azt mondják: az anyja. És akkor váratlanul ott állt előtte meztelen. Négy gyereket hozott a világra, kicsi mellei mégis úgy ágaskodtak, mint egy kamaszlányé… és szőke, csapzott nemi szőrzete titokzatosan sugárzott. Anyja riadt kapkodással nem takarta el magát, csak rámordult: – Nem tudsz kopogtatni? – Laj rémülten berántotta az ajtót, és akkortól, ha az esti sötétben behunyta a szemét, megjelent előtte az a vékony, formás meztelen test és szégyenletes erekciót érzett…

   Sári megkereste Laj arcát, hogy megbizonyosodjék, valóban sír-e, és ha sír, letörölje a könnyeit… Lajt felkavarta a lány testének különleges, nyugtalanító szaga… Arcát a melléhez szorította, hogy elrejtse a könnyeit… és… és öle a lány medencéjéhez feszült, és érezte, hogy ebben semmi bűnös, semmi rossz, vagy ocsmány… nincs benne a szörnyű és rettegett buziság…

Remegése enyhült, sírása abbamaradt; és gyengesége miatt mégsem érzett szégyent, megalázottságot, csak valami titokzatos megkönnyebbülést… – Hol van a füled? – suttogott Sári. Felkönyökölt, a fiú fülére nyomta a száját és olyan halkan suttogott, hogy amit mondott, azt csak Laj érthette és foghatta fel: – Még nem voltál nővel? Nekem megmondhatod, én úgyis mindent tudok…

Meglepte és megnyugtatta, hogy Sári mindent tud, fölösleges volna hát előtte bármit is titkolni. Ez a csodás hazugság időben és térben kitágította a lelkét. A lány nyelvével a fülét birizgálta: – Ugye, te még nem szeretkeztél? Nem nagy baj, hidd el, mert meghatott, ahogyan sírtál… annyira szép és váratlan volt, hogy veled sírtam… Érzed az arcodon a könnyemet?

A lány forró lehelete átforrósította a szívét. Szavai olyan egyszerűek, annyira igazak voltak, hogy úgy érezte, nincs teste, csak lelke… lebegett vele a sodronyos ágy; olyan elmondhatatlan boldogságot érzett, aminek létezéséről eddig fogalma sem volt…

 

 

   ÖRÖKKÉ A MI TITKUNK

A lány tovább sugdosott, s közben kicsi, kemény melle hozzászorult Laj kézfejéhez. – Örültem a könnyeidnek…nehogy azt hidd, hogy ettől kevesebb lettél…Tőlem soha senki nem tudja meg, hogy sírtál, ez örökké a mi titkunk marad…

Sári puszilgatni kezdte Laj fülét, majd az arcát, azután szája rátalált szájára…Az ajka forró és cserepes volt. Laj megrázkódott: az undornak és a gyönyörnek azt a keverékét érezte, ami talán csak egyszer adatik meg valakinek élete során. Sári nyelve szétnyitotta az ajkát és behatolt a szájába.

Először csókolózott. Ösztönösen szívni kezdte a lány nyelvét, érezte szája semmihez sem hasonlítható ízét… Csók közben Sári keze egyre lejjebb csúszott, aztán óvatosan bebújt a fiú gatyájába, és amit ott talált, gyöngéden bizsergette… Laj erről a srácoktól annyi durva történetet hallott, nem tudta, hogy ezt ilyen kedvesen, ilyen gyöngéden, ilyen tisztán is lehet csinálni…

Nem merte teste mozdulataival tanújelét adni, hogy nagyon jó mindaz, ami történik vele, de felesleges is lett volna. Sári érezte, hogy a fiú teste átforrósodik, mint amikor valakinek hirtelen felszökik a láza. Kezét kihúzta, levette kombinéja pántját és meztelen mellére tette Laj kezét. Megdöbbentően furcsának találta Sári mellét, és az fogalmazódott meg benne, hogy szóval ilyen egy nő, a NŐ melle… Sári kicsit megemelkedett és Laj szájába adta melle hegyes bimbaját… A lány bőrének íze elkábította…

Sári megkereste Laj kezét, lassan lecsúsztatta a hasán, majd bevezette  a bugyijába… A fiú keze megdermedt, mozdulatlanul pihent a lány selymesen finom szőrrel borított Vénuszdombján… Sári megfogta Laj alkarját, s miközben szétnyitotta combját, mélyebbre tolta a kezét és a fülébe súgta: – Kérlek, simogass… simogass… simogass…

Laj keze forró, nedves völgybe csúszott és gyöngéden simogatta a lányt, aztán, önmaga számára is váratlanul, próbálta lehúzni a bugyiját, de Sári megfogta a felbátorodott kezet: – Most és itt ne… nem szabad… majd egyszer, majd máskor, majd ha csak ketten leszünk, majd amikor minden szép lesz… biztos vagyok benne, hogy te is így akarod… Ugye, így akarod? – lehelte alig hallhatóan.

   Laj keze visszatért a korábbi helyre, miként a lányé is… – Ügyes vagy… nagyon édes vagy… nagyon, nagyon, nagyon… – súgta Sári forró lélegzettel…

   Néma, önfeledt, öröktől örökig tartó pillanatok kezdődtek… Sári teste finoman remegett, majd rángatózott, s közben olyan erősen szívta Laj ajkát, hogy a fiú szája elzsibbadt… A lány keze néhány pillanatig megállt, teste először megfeszült, majd fokozatosan elernyedt, keze pedig egyre határozottabban mozgott…

   Lajban hirtelen az a furcsa érzés támadt, hogy őt most becsapják:  a valami egészen különleges és többé nem pótolható helyett csak olyasmit kap, amit végső soron ő is előidézhet… Szomorúság és csalódottság vett erőt rajta. Megfogta a lány kezét, először leállította, majd kihúzta az alsójából – Valami baj van? – suttogott Sári. Nem tudott megszólalni. Egyszerre boldog és boldogtalan volt. – Nem akarod? – sóhajtott fülébe a lány. – Nem… azt hiszem, így nem akarom…

Sári ráborult, szorosan magához húzta, és alig érzékelhető mozdulatokkal ringatta, azután felemelkedett, ajka ismét megkereste Laj fülét, rátapadt, és egyenesen a lelkébe susogta a szavakat: – Én is akarnám… akartam volna veled teljesen… mert… mert… nem tudom, mi történt velem, de… te mindenkinél különb vagy… és még soha nem találkoztam olyan fiúval, mint te vagy… ezek itt mind… ezek nem olyanok, mint te… te mindegyiknél különb vagy… és én is akarnám, de itt nem lehet… itt nem szabad, mert… mert ez csak kettőnkre tartozik… Ugye te is azt mondod, hogy csak kettőnkre tartozik?

Laj biccentett. – Köszönöm, hogy így látod… biztos voltam benne, hogy megértesz… akarom én is, ahogyan te… teljesen, de úgy kellene, hogy szép legyen… Akarod, hogy szép legyen? – Laj ismét biccentett. – De most így is szép lesz… meglátod, szép és jó lesz… engedd meg… kérlek… hiszen én megértelek… – Laj ismét biccentett.

A lány keze visszatért az iménti helyre. – Én ezt az éjszakát soha nem felejtem el – susogott tovább. – Nem tudom, mi történt velem… csak azt, hogy valami nagyon szép… szép és tiszta…

   Keze gyöngéden simogatta Lajt, nem siettette, nem sürgette. Mintha azt akarta volna, hogy a fiú az öntudatlanságig felajzott legyen. És erre elsősorban nem kezének mozdulatai, hanem az alig érthetően lihegett szavai vitték ringatva, dédelgetve… Teljesen átengedte magát Sári akaratának, a fülébe lehelt sza­vak zsongító varázsának…

   Először nagyon távolról, azután mind közelebbről, végül csak benne hangzóan egyetlen szót hallott, egy olyan szót, amelyre csecsemő, talán embrió kora, talán a megszületése előtti időtlen némaság és csönd óta vágyott: – Szeretlek… szeretlek… szeretlek… – suttogta szinte moz­dulatlan ajakkal a lány.

Laj a testében, az agyában, a lelkében valami olyasmit érzett, amiről másoktól annyiszor hallott, amiről másoktól úgy hallott, hogy undorodott tőle, de ami semmihez sem volt hasonlítható…

A nagy, a teljes, a csodálatos pillanat után olyan nagyot sóhajtott, hogy sóhaja az egész termet betöltötte… Röhögve szólalt meg a dagadt lány:  – Sári, basztok?

Sári halkan, nagyon kedvesen kuncogott, a csuromvizes fiút két kézzel átkarolta, magához húzta, és boldog szuszogással beletemetkezett a bőrébe, a testébe, majd egyik pillanatról a másikra elaludt.

   Laj a kényelmetlen testhelyzetben mozdulatlanul feküdt, s mint mindig, amikor valami fontos, lényeges dolog történt vele, próbálta végiggondolni az eltelt pillanatokat. De képtelen volt összeszedni a gondolatait. Hirtelen minden új fényt, másfajta értelmet kapott… életében először érezte magát felnőttnek… férfinak…

 

   5.

         NEM VAGYUNK MI FASISZTÁK

   A frekventált munkásszállás lakói és alkalmi hölgyvendégei OKTÓBER 25-ÉN hét óra tájban ébredeztek. Mivel valamennyien fiatalok voltak, akár csak a sikeresen zajló forradalom, keveset, de jól aludtak. Egymás után keresték fel kisebb-nagyobb ügyeik okán az egyetlen mellékhelyiséget, amelyből zajos, gyenge teljesítményű ventilátor segítségével távoztak a szagok.

   A helyzethez a sok mindent elviselő lakók hozzászoktak. A szálláson a székrekedésen kívül minden egyéb bocsánatos bűnnek, az emberi természet velejárójának számított. A hálóterem nappal sem kapott természetes fényt. A mennyezetről lelógó három búra a spórolós égőkkel csapzott fényt adott.

    Amikor Laj kinyitotta a szemét, egy őt figyelő mélykék szempárba nézett. Ilyen tág, ilyen ragyogó fényességű eget még sosem látott. A lány hüvelykujja bögyével végigsimította Laj ajkát, és halkan megkérdezte: – Hogy aludtál? – Jól, nagyon jól – mosolygott Laj kívül-belül. – Egyedül azért kényelmesebb, nem? – Eddig azt hittem, de most már tudom, hogy tévedtem. Hagytalak aludni? – Persze, hogy hagytál. Meg se moccantál. Egész éjszaka a karodban tartottál. Olyan jó volt – a mélykék szempár boldog titokzatossággal tíz centire csillogott tőle. – Nem vagytok itt valami összkomfortosan – és fejével az ágyakkal szembeni falra szerelt három mosdókagyló felé intett. – Nálunk legalább van zuhanyozó és hetenként kétszer melegvíz. – Melegvíz itt soha nincs – mondta Laj. – Az üzemben zuhanyozunk, úgy gondolták, elég az nekünk. – Nem érdekes, csak mondtam – mosolygott Sári, és talpával megsimogatta a fiú lábfejét, aztán a füléhez hajolt, és halk kuncogással belesúgta: – Jól el vagy látva eszközzel, nincs mit szégyellened…

   Laj ettől rögtön izgalmi állapotba került. Sári lenyúlt és talált is valamit. – Hát nem megmondtam? – és hosszan megcsókolta a fiút. – Felkelünk? – kérdezte aztán. – Nem lehetne most már örökké az ágyban maradni – veled? – Nemsokára este lesz, aztán megint este és megint, megint, megint – bohóckodott a lány. Laj már az este is tudta, hogy szép, hogy nagyon szép, de hogy ennyire gyönyörű, azt nem sejtette, és hogy ez a gyönyörű lány… őt választotta… és… és… de hát ez nem igaz, ez hihetetlen, ez álom, és behunyta a szemét.

   Sári megcsiklandozta: – Ébresztő, álomszuszi! – Sári, ugye ez igaz? – Micsoda? – Ez az egész.  – Ugye igaz? – kérdezett vissza a lány, és úgy nézett rá, olyan kutakodó, vidám tekintettel, hogy Laj megrázta a fejét: – Ha ezer évig élek, akkor sem hiszem el, hogy igaz. – Sári gyönyörűen kacagott, az egész szállásnak hirdetve, hogy ami az éjszaka elkezdődött, nem ért véget, sőt, folytatódik, egészen a sírig.

   Laj úgy érezte, az este egy kisfiú feküdt le és most egy férfi kel fel. – Akarod, hogy először én? – kérdezte Sáritól. – Mindegy – mondta a lány, felhajtotta a takarót, az ágy végébe húzta magát és lemászott. Az ablakpárkányról, háttal a hálóteremnek, magára kapkodta a holmiját.

   Közben Laj is lemászott. – Van törölköződ? – Várj, hozom. – Laj a szekrényből kivette összegyűrt, ko­szos, nyirkos-büdös törölközőjét. Eddig észre sem vette, hogy ilyen. Most na­gyon szégyellte. – Csak ez van – nyújtotta a lánynak. – Nem érdekes – mondta Sári. Gyorsan megmosta az arcát az egyik felszabaduló csapnál, megtörölközött.

   A rádiót valaki már bekapcsolta: az agyon-nyitányolt Egmont után a lakosság megtudhatta: Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy a gyülekezési és csoportosulási tilalom továbbra is fennáll. Kérjük a lakosságot, hogy a rend fenntartása érdekében tartsa be a belügyminiszter rendeletét. – Lajos, figyelj, elmegyünk a városba egy kicsit szétnézni? – kérdezte Sári. – Hallod, hogy tilos mászkálni. – És ki törődik vele? – Én nem bánom, tőlem mehetünk.

   Most közleményt olvasunk fel: Bár a rend helyreállítása a fővárosban jól halad, egyes felelőtlen elemek vagy kisebb csoportok igyekeznek zavart kelteni, sőt lövéseket adnak le. A karhatalom az ilyen jelenségekkel szemben erélyesen fellép. Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy az utcára saját érdekében csak akkor menjen ki, ha feltétlenül szükséges. – Azt hiszem, nekünk feltétlenül szükséges – nevetett Sári és nyeldekelve ette a zsíros kenyeret. Laj az ajándék kalapban mellette állt.

   A szállás lakói tudomásul vették Sári választását, és semmilyen megjegyzést nem tettek Lajra, aki ezt magabiztos elégedett­séggel könyvelte el. Hogy kimutassa összetartozásukat, a lány vállára nehézkedett. – Hé, nem vagyok én az OTI! – nevetett Sári és a vállát hirtelen megbillentette. – Pedig azt hittem, te vagy az OTI – vigyorgott Laj.

   A hűvös, borongós, esőre álló idő ellenére a Rákóczi úton rengeteg ember lófrált, nézelődött. Sokan csoportokba verődve vitatkoztak. A rádióból azt hallották, hogy a fővárosban megkezdődött a munka, a vonatok menetrend szerint közlekedve felhozták őket Pestre, de a Keletinél tankok álltak, sehol egy villamos vagy autóbusz. Fogalmuk sem volt, mit csináljanak. – Látod, ezeknek is mind feltétlenül szükséges az utcára jönni – nevetett Sári.

   A szállásról nyolcan-tízen indultak el „szétnézni” és ha lehetőség adódik rá: tüntetni. Tüntetni pedig azért akartak, mert azt látták, hogy mások is tüntetni akarnak.

   A Keleti felől feltűnt egy lyukas zászlókat lengető, ordítozó csoport: – Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták!!! Aki magyar, velünk tart!!! – Gyere, menjünk utánuk! – nevetett Sári, és inkább bohóckodva, mint komolyan kiabálni kezdett: – Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták!

 

   NAGY PISTA JÓSLATAI

Senki nem intette őket a veszélyre, senki nem mondta, hogy kisfiam vagy kislányom, az égre kérlek, ne menj, mert bajod eshet. Mun­kásszálláson laktak, szülői felügyelet nélkül, szabadok voltak: saját döntésükön, illetve a társak befolyásán múlott, hogy valamit – bármit! – megtesznek vagy sem.

Lajnak Budapesten élt az édesanyja, de mivel négy hónapos kora óta lelencesként vidéki intézetekben vagy nevelőszülőknél élt, a fővárosban pedig ipari tanuló otthonban, majd munkásszálláson lakott, senkihez nem tartozott. Igaz barátja is egyetlen egy volt: Nagy Pista, akivel már nasiként sokat beszélgetett, és annak ellenére, hogy Nagy Pista zuglói, Laj pedig egy hetedik kerületi szálláson domborított, gyakran találkoztak.

A múlt év nyarán kirándultak a Gellérthegyre. Nagy Pista mániákusan fotózott, több képet készített Lajról. Az hozta össze őket, hogy titokban mindketten verseket írtak. Lajnak meggyőződése volt, hogy Nagy Pista sokkal tehetségesebb, mint ő, barátja viszont úgy látta, hogy Laj eszelősen szeretne más lenni, mint ami, ennek tulajdonította, hogy örökké olvasott, Jókai és romantikus hősei iránti rajongását már kifejezetten kórosnak látta.

Amikor az elkészült fényképeket Nagy Pista átadta barátjának, Laj sokáig bámulta önmagát. Az egyiken nasi gimnasztyorkában áll a gellérthegyi kilátóterasz peremén, háttal a városnak, kerek fejét lógó jobb vállára billentve. Nagy Pista a fénykép hátoldalára verset írt: Hogy mekkora lelke van azt csak én tudom Talán nagyobb, mint ő maga Haladjon tovább ezen a szép úton s eljut majd ő ahol áll oda (a város fölé.)

Laj sokat tűnődött, hogy Pista mire gondolhatott… talán egy szoborra, amely majd az ő nagy lelkét, a testi valójánál sokkal nagyobb lelkét, vagy­is szellemét lesz hivatva megörökíteni, úgy, mint az És mégis mozog a Földben Jenőy Kálmánét a hálás utókor: a Volt. Van. Lesz beteljesülése után. De ehhez meg kell halni… és Laj nem akart meghalni – se fiatalon, sem öregen… neki csak ahhoz volt kedve, hogy legyen, a nincstől kifejezetten borsózott a háta.

Nagy Pistának egy másik, szintén gellérthegyi felvételén nasi szerelésben padon ül, jobb könyökét a pad támláján nyugtatja, tenyerével állát támasztja, átszellemült ifjú tekintetével a távolba mered, nadrágzsebéből papírtekercs lóg ki, arról olvasott fel Nagy Pistának verseket.  A kép hátoldalán: Kívánom azt, hogy valóra váljon Kívánom azt, hogy igaz legyen Hogy ne legyen mindig álom az álom Az amit kigondolsz, az úgy legyen!

Laj már annyi mindent kigondolt, és annyi minden nem úgy lett… Itt van például az esti gimnázium, olyan boldog volt, amikor szeptemberben elkezdődött. Úgy örült, hogy végre tanulhat, és olyan emberek között lehet, akik szintén szeretnek és akarnak tanulni, s nem csupán a nőkön, a pián, a hülyeségeken jár az eszük.

De a forradalom miatt, egyelőre legalábbis, bezárt a suli. Bízott benne, hogy egy-két hét elteltével minden rendeződik, újra tanulhat, s akkor talán igaz lesz Nagy Pista jóslata, s amit kigondolt, hogy ő majd… igen, ő, aki… aki egyedül van a világban, akivel senki nem törődik, akit senki nem támogat, akit senki nem szeret, majd ő… de azt nem tudta megfogalmazni, hogy majd hogyan, miképpen lesz a nemzet büszkesége… egy új, egy mai Jenőy Kálmán, egy olyan Jenőy Kálmán, akinek nem kell fiatalon meghalnia ahhoz, hogy a hálás nemzet…

De néhány óra óta másként élte meg sorsát… az éjszaka Sári azt suttogta a fülébe, amit még soha senki, amiről eddig azt hitte, nem az ő számára találták ki, de amire mindennél jobban vágyott a világon. Fején volt a kalap, kezében Sári keze, ment a lánnyal valakik után, akik mentek valahova, és jól érezte magát.

 Következő, 11. rész

        A SZOVJET KATONÁK VELÜNK VANNAK

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr5277603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.