HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK - 11. rész

2007.12.29. 18:20 asperjangyorgy

 

 

   A SZOVJET KATONÁK VELÜNK VANNAK

A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében megállt Sárival néhány percre, hogy megcsodálja a Sztálint darabolók buzgalmát. Állt a többi magyarral együtt a mind csonkább, mind fogyatkozóbb, immár fejetlen szobornál, és nevetett azokon, akik mindenáron szerettek volna egy darabkát letörni, lefűrészelni a gyűlölt zsarnok testéből, és örök emlékként hazavinni… Kicsit odébb, a sínre fektetett villamos mellett Sztálin feje ücsörgött a – nyakán. Orrát betörték, homlokát bezúzták. Arcára valaki krétával ráírta: WC!

A feltépett utcaköcek, leszakadt felsővezetékek, a kóválygó emberek kuszaságában Sárira nevetett, Sári pedig őrá… ilyenkor a szája, az a gyönyörű szája, amellyel úgy, de úgy csókolta, még szebb volt… és a fogai, a villogó, szabályos fehér fogai, és az ajka, a szeme körül felvillanó finom ráncocskák, és a nagy, megdöbbentően tág, mélykék szeme.

   – Figyelj, Sári, figyelj! – kiabált Laj, fellépett Sztálin állára, belekapaszkodott a bajszába és szemenköpte a generelisszimuszt. Sári felszabadultan kacagott, s mintha Laj a produkciójáért jutalmat érdemelne, szájon csókolta… ott, a kiszabadult őrültek előtt… Igaz, senki sem figyelt rájuk, de ennyi erővel bárki odafigyelhetett volna… Igen, bárki láthatja, neki is van nője... de ez így baromság, Sári nem a nője, Sári neki… nem tudta, mi neki Sári, csak azt tudta, hogy az életénél is több, és hosszú évtizedek közös boldogsága vár rájuk…

Bámészkodva, mindent szemügyre véve sodródtak az emberekkel, az emberek között. A Rókus kápolna előtt az aszfalton három holttest feküdt, két férfi szorosan egymás mellé igazítva, arcukat valaki ballonkabátjuk felhúzott szárnyával takarta el, a mellükre tűzött cédulán az érdeklődők a nevüket olvashatták, és azt, hogy: Személyi a zsebben! Oldalt, közel a fákhoz, egy nő feküdt, az ő arcát nem takarták el, szája különös fintorba fagyott. Laj megbűvölten nézte, Sári hideglelősen húzta odább: – Hogy tudod így nézni?! Ez szörnyű, olyan szörnyű!

Továbbmentek az Astoria felé, ahol rengetegen tolongtak. Amikor odaértek, látták, hogy fiatalok csoportja szovjet páncélosokat fog körül. Néhányan felmásztak az egyikre, a tiszt a toronyban állt és kézzel-lábbal magyarázott. Egy lobogó hajú, szőke fiatalember az orosz szavakat keresve próbálta valamiről meggyőzni… – De jóképű srác! – mondta Sári.

Laj szíve összefacsarodott: tényleg jóképű srác volt, olyan, amilyen ő is szeretett volna lenni, és persze, hogy Sárinak rögtön feltűnt, és persze, hogyha a srác is akarná, akkor Sári szívesebben lenne vele… szívesebben csókolná, simogatná, és ennek bezzeg mindent hagyna… – Éhesek – mondta a srác. – Két napja nem ettek. 

   Egyesek éppen vásárlásból jövet csatlakozhattak az összegyűlt sokasághoz: kenyeret, tejet, csokoládét, cigarettát adtak az előbújt katonáknak.

   A tömeg éljenzett, kiabált: – A szovjet katonák velünk vannak! Gyertek ide a zászlóval! Velünk vannak! – sokan felmásztak a tankra. – Gyere! – húzta Sári Lajt. – Gyere már! Húzzatok fel!

   A szőke srác lenyújtotta ápolt, munkátlan kezét, megfogta Sári formás, erős csuklóját és felhúzta. Laj hirtelen olyan szomorúságot érzett, hogy egész teste elbágyadt. – A srácomat! Húzd fel a srácomat is! – kiabált Sári. A szőke srác Lajnak is segített. Boldogan mászott fel a tankra, mert lehet, hogy jóképű az a szőke gyerek, de Sárinak ő, csak ő a sráca!!!

   A tankon egymásba kapaszkodtak, nehogy leessenek. Laj körbenézett: – Nézd, Sári, mennyien vagyunk! – A Kossuth Lajos utcában,  a Múzeum körúton és előttük a Tanács körúton nyüzsögtek az emberek, lobogtak a lyukas nemzeti színű és fekete zászlók. – Ez fantasztikus! Egészen csudás! – lelkesedett Sári.

A tank motorja felbőgött, sűrű, mocskos füstfelhő takarta be őket. – Elindultunk, megyünk! Kurva jó! – örült Sári, és Laj is boldog volt, hiszen látta, körben valamiért szintén mindenki boldog, és akkor is kiabál, ha a másik kiabálás nélkül is értené.

A tank a Tanács körúton haladt, a rajta állók vadul lengették a lyukas zászlókat. Lajék előtt két tank csörömpölt, mögöttük két páncélozott kocsi, majd távolabb még egy szovjet tank. A tömeg a tankok mellett lépdelve kiabált: Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták. Sári megkérdezte a szőke fiút, hogy hova mennek. – A Parlamenthez vagy máshova! Teljesen mindegy! – kiabált diadalmasan a srác, és Laj örömmel látta, hogy úgy különben figyelemre se méltatja Sárit.

A szállásról jött csoport tagjai is a tank körül hangoskodtak. Elől egy összetartozó, talán egyetemista társaság kórusban ordította: Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták! A látszólag cél nélkül vonuló tömeg ilyenkor mindig átvette a jelszót és továbbhullámoztatta.

Kérdezősködés nélkül egyre többen csatlakoztak a menethez. – Ahhoz képest, hogy kijárási tilalom van, szépen összejöttünk – kiabált Laj Sári fülébe. A lány lekapta sráca fejéről a kalapot, és a sajátjára nyomta. – A tied, de közösen használjuk – mondta, és két kézzel átkarolta a nyakát.

Laj erősnek, bátornak, hatalmasnak érezte magát, mert már nem volt egyedül, vele volt valaki, aki észrevesz más srácot is, hiszen nem vak, de már örökre vele marad… – Ugye velem maradsz?! – kérdezte hirtelen a lánytól – Miért, hova mennék innen? – értetlenkedett Sári. – Nemcsak most, hanem most már mindig. – Lehet, hogy holnap vagy holnapután már dolgozni kell. – Nem úgy gondoltam. – Hát hogy gondoltad? – Hogy most már mi összetartozunk. – De azért délután hazaugorhatok a szállásra tiszta bugyiért? – kérdezte nevetve Sári. – Elmehetsz, de veled megyek. – És rögtön össze is házasodunk? – És gyerekeink lesznek! – Rögtön egy tucat!

Sári egyfolytában nevetett, és Laj könnyű szívvel vele.

Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy amit a zajban a tankon, másokkal összezsúfolva, a leeséstől félve egymásnak kiabálnak, csak rájuk tartozik. Egész lelkük szabad és nyitott volt, minden érzésükkel és minden gondolatukkal együtt.

Lajnak eddig eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy Sári már ma délután visszamegy a szállásukra, hiszen azt mondta, hogy még sok este jön a tegnap este után, valahogy az élt benne, hogy lelkesen, mindentől szabadon és mindentől függetlenül úgy élnek, ahogyan ott a tank tetején: szinte úszva, lebegve a végeláthatatlan sokaság fölött.

 

VESSZEN GERŐ! GYILKOS ÁVÓ!

Az Arany János utcánál jártak, amikor a tömeg megtorpant. A Nyugati felől hatalmas, súlyos selyemből készült lyukas zászlót lengető, eszelősen ordítozó csoport közeledett. A  freccsenve habzó nyál rátapadt az arcukra. A tömeg szétnyílt előttük. – A Nyugatitól jövünk! – kiabált egy aranykeretes szemüvegű. – Sári, ez az osztálytársam, Oláh Vili. – Szép szemüvege van – nevetett a lány.

Vili magából kifordulva üvöltött: – Sok ezren tüntettünk ott! A ruszkik meg a karhatalmisták ránk lőttek! Meghalt vagy két tucat magyar ember! Magyar vér áztatta zászló van a kezemben! Gyertek a Parlamenthez, és ezzel a véráztatta zászlóval kérdezzük meg Nagy Imrét, meddig tűri ezt! Vagy elárult bennünket?! Vesszen Gerő! Gyilkos ávó!

   A tömeg átvette az új jelszót. A távol állók semmiről sem tudtak, mégis azonnal ordítani kezdtek: Vesszen Gerő! Gyilkos ávó! Sári nevetve mutatta Lajnak, amint egyszerre nyílt és csukódott az emberek szája. – Te, ez olyan csodálatos! Egészen az! – lelkesedett. Laj is úgy érezte, hogy ez a nap még fantasztikusabb, mint a huszonharmadikai. – Olyan jó, hogy eljöttünk! Hogy itt vagyunk! – kiabált Sári és szájon csókolta Lajt.

A magyar vér áztatta zászló az Arany János utcán át, a szovjet tankok védelme alatt, kijutott a Szabadság térre, ahol a tömeg már fanatizáltan ordította: Ruszkik haza!!! Vesszen Gerő! Gyilkos ávó! Az emberek úgy összetorlódtak, hogy az elől haladó két tank nem tudott magának utat vágni, kénytelen volt megállni.

Sokan megpróbálták kihasználni az alkalmat, és igyekeztek felmászni a túlzsúfolt harckocsira, az egymásba kapaszkodók mellé, közé. Ezt a nagy érdeklődést az egyik tank parancsnoka megelégelhette, mert lassan körbeforgatta a tornyot. A potyautasok sikoltozva ugráltak, pottyantak a lent állók nyakába. Terhének egy részétől megszabadulva a két tank olyan határozottan indult a Kossuth tér felé, hogy az elgázolástól tartók egymást taposva húzódtak félre és nyitottak nekik folyosót.

A Lajékat szállító harckocsi igyekezett felzárkózni. A magyar vér áztatta zászló a két utat törő tank mögött bukdácsolt a fáradhatatlan ordítozókkal. Lajék látták, hogy már valahol a téren az egyik tank megállt, a toronyban megjelent a tiszt, valamit magyarázott, a tömeg tapsolt, és lelkesen éljenzett.

A magyar vér áztatta zászlót lengetők csoportja elhaladt a leállt harckocsik mellett, s mintha őket akarnák a szovjet tankok követni, ismét elindultak befelé a térre. Lajék is nekilendültek, és rövidesen feltűnt a borús ég kupolája alatt a Parlament épülete. – Itt vagyunk a Parlamentnél! – kiabált Laj a félelmet ébresztő és valahogy mégis döbbenetesen fenséges zaj közepette. – Jártál már benne? – Miért, te jártál? – kérdezte a lány és a tér szokatlan látványától villogott gyönyörű, ragyogással teli szeme. – Két éve, még nasi voltam, és elhoztak ide bennünket… az ülésteremben még azt is megmutatták, melyik székben szokott hortyogni Rákosi. – És odaköptél? – De még mennyire! – hülyült Laj.

A teret zsúfolásig töltötték a tüntetők. Az elől haladó két tank elhernyózott a Földművelésügyi Minisztérium Alkotmány utcai sarkáig. A Lajékat szállító tank tanácstalanul megállt, majd újra indult, végül a kanyarban, a kettes villamos sínein megállt. Laj látta, hogy félkaréjban harckocsik, páncélozott járművek állnak a Parlament előtt. Senki nem mert mögéjük kerülni.

Balra, a teret záró épületek vonalában, majdnem a Ságvári tér sarkán, két teherautón felkelő fiatalok lyukas fekete zászlót lengettek. Szintén balra, a Parlament épületéhez közelebb több személygépkocsi parkolt, egy kis dombon drótkerítéssel körbe vett bódéféleség árválkodott. Sokan kerékpárjukat tolva érkeztek.

Laj el nem tudta képzelni, hogy ez a rengeteg ember honnan szerzett tudomást a tüntetésről. – Gyere, másszunk le! – Laj leugrott és mindkét karját nyújtva segített a lánynak. – Isteni utazás volt – lelkesedett Sári.

Távolról a Himnusz foszlányai hallatszottak. Laj halkan énekelt, Sári szép, telt hangján hangos buzgalommal. És a Himnuszt követően: Gyilkos ávó! Ruszkik haza! Vesszen Gerő! Ezután a várakozó tömeg belekapott a Szózatba. Laj és Sári az út során elszakadt a többiektől. Körülöttük idegenek, illetve testvérek, magyarok harsogták a nemzeti imát hazájukhoz rendületlenül híven… – Menjünk közelebb – javasolta a lány.

Megfogták egymás kezét, nehogy elsodorja őket egymástól a kavargó tömeg. A lovát ugrató II. Rákóczi Ferenc fejedelem szobra mögötti rézsűs domb közelébe sodródtak. A drótkerítéssel körbevett területen bódészerű fatákolmány állt. – Figyelj, Sári, ne menjünk tovább. – Innen semmit se látni. – Mit akarsz látni? – Téged! – Engem itt is láthatsz, de jobb, ha itt maradunk.  – Csak nem félsz? – Teli van a tér, nincs mitől félni. – Sose gondoltam volna, hogy ilyen a forradalom. – Milyen? – kérdezte Laj és átölelte a lány vállát.  – Izgis, nagyon izgis – mondta Sári és megpuszilta Laj hidegtől cserepes ajkát. – Gondoltad volna két nappal ezelőtt ezt az egészet? – Én két nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy a világon vagy – nevetett Sári, és a kalapot Laj fejébe nyomta. – De most már tudod. – Képzeld, most már tudom – szemben álltak és röntgenző tekintettel nézték egymást. Tudták, hogy a téren vannak százezer emberrel együtt, és mégis egyedül voltak, csak egymás számára léteztek.

 Következő, 12. rész:

MEGSZÓLALNAK A GÉPPUSKÁK

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr32278376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Keseü Ildikó 2008.07.01. 07:26:16

Tisztlet Író úr!

Most olvasom a "Csapataink harcban állnak" című könyvét. Bevallom: az első fejezeteknél kissé furcsáltam a nyers, sőt vulgáris mondatokat. De később beláttam: abban a környezetben, ahol ezek a jelenetek játszódnak, azoktól a szereplőktől, akiktől ezek a mondatok elhangzottak, ez csak így lehet hiteles. A cselekmény alakulásával ez is alakul, és valami hihetetlen végeredménye ez a regény. Nekem az iskolában nem tanították az '56-os eseményeket, ismereteim elég hiányosak voltak. Emiatt kicsit félve vágtam bele az Ön könyvébe, de Ön szinte kézenfogja az olvasót és végig vezeti a történeten- a történelmen. Olyan zseniális módszerrel írja le az eseményeket, hogy olyan érzésem van, mintha magam is ott lettem volna. Magával ragadó és felejthetetlen mű. Őszintén csodálom és sajnálom, hogy gyakorlatilag sehol nem lehet hallani erről a könyvről, nem " sztárolják", pedig - személyeskedés nélkül állítom- sok felkapott író példaképe lehetne.
Több könyvet is olvastam Öntől, Ön a kedvenc íróm.
Ezt a csodálatos regényt is köszönöm Önnek!
Kívánok minden jót, és egy kis nyugalmat!
Tisztelettel és üdvözlettel,

Keserü Ildikó

asperjangyorgy 2009.01.19. 12:58:46

Egy kedves olvasóm az iwiwen a következő levelet küldte:

Tisztelt Író Úr! A napokban fejeztem be a Csapataink harcban állnak c. regényének olvasását, nagy hatással volt rám, napokig benne éltem a történetben. 10 éves voltam akkor, vannak emlékeim, de így összefüggéseiben most rendeztem magamban az akkor megélt eseményeket.Tudni annyit tudtam, amit a történelem tárgyban az "ellenforradalomról" bemagoltunk és visszaadtunk.Úgy gondolom, minden fiatalnak el kellene olvasnia a regényt, bár nem sok lehet közöttük olyan, akit érdekelne, hogy az édes haza a szívébe fogadja-e.Talán, ha Harry Potter mesélne róla.
Érdekes a történelem, még 50 év is elegendő ahhoz, hogy lássuk, megérte-e egy fontos lépést megtenni.Elgondolkodok,hányan "nem írtunk volna alá", vagy örülünk annak, hogy annyira jelentéktelenek vagyunk, hogy arra sem érdemesítenek, hogy aláíratnának velünk valamit.Már csak egyre lennék kiváncsi, mennyi a regényben az önéletrajzi elem. Gondolom sok,mert elbeszélések alapján, kívülről nézve nem lett volna ennyire megrázó.Remélem egészségben telnek az Író úr napjai.Még aktuális, hogy kívánjak szép 2009-et! Üdvözlettel:Klára

Kedves Klára! A regényben sok, kétségtelenül sok az önéletrajzi elem. Ha ezeken a helyszíneken nem lettem volna ott, nem is ismerném ilyen részleteiben és mélységében. És akkor sem, ha nem éltem volna meg a leírt helyzeteket. Véleményének nagyon örülök, és annak is, hogy írásom megnyerte a tetszését. Azt gondolom, hogy lehet 56-ról jobb regényt írni, de igazabbat aligha. (Elnézést ezért az önminősítésért)