HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK - 12. RÉSZ

2007.12.30. 12:29 asperjangyorgy

 

MEGSZÓLALNAK A GÉPPUSKÁK

Ebben a pillanatban iszonyatos dolog történt… valahonnan, talán az orosz tankokból, talán a Parlamentből, talán valamelyik környező épületből, vagy talán egyszerre mindenhonnan géppuskák szólaltak meg, és az emberek, az összezsúfolódott hatalmas tömeg egymást taposva, szörnyű üvöltés közben menekülni kezdett.

Laj látta, hogy védelmet keresve sokan feléjük, a kis dombon álló bódé irányába lódulnak. Sárit magával húzva szintén arra akart rohanni, de valaki elé vágódott. Átzuhant rajta és estében a lányt magával rántotta, aki abban a pillanatban felkiáltott: – Eltaláltak!

Lajon iszonyat villámlott át, felugrott, elkapta az oldalt szédült lány karját és a golyózáporban a domb felé húzta, de egy menekülő férfi teljes lendülettel belerohant és megtaszította. Repült vagy öt métert.

A géppuskatűz továbbra is hallatszott.

Ahogy felült és Sárit keresve körültekintett, magát a borzalmat látta: futkosó, négykézláb mászó vagy éppen fekve vonagló embereket. Sári sehol nem volt. Rémülten feltérdelt. A lány odébb feküdt, egy idősebb nő rázuhant, félig betakarta…

És még mindig szóltak a fegyverek, és Laj látta, hogy a lövedékek nem messze tőle becsapódnak a kockakövekbe, majd leterítenek néhány tüntetőt. Egy pillanatig úgy érezte, menekülnie kell, ha élni akar, de tekintete ismét a kövön heverő Sárit kereste, négykézláb gyorsan odamászott hozzá. – Hol találtak el?  – Sári nem válaszolt, csak felé fordította a fejét és Laj látta, hogy a gyönyörű, az őt olyan csodálatosan csókoló szájából vér folyik. – Fáj valamid? – Nem – mondta a lány és vér buggyant ki a száján.

Laj körbenézett, hogy honnan lőhetnek, de még mindig mindenhonnan szól­tak a fegyverek. Közvetlenül mellette ismét becsapódott néhány golyó. A fegy­verropogást sikoltozás, halálhörgés kísérte.

A lány mellett térdelt. Már nem akart menekülni, csak az volt a fontos számára, hogy foghassa Sári kezét. Az őrület közepette hirtelen úgy érezte, hogy ami két napja és itt öt perce elkezdődött, nagyon régóta tart és soha nem ér véget… – Hol találtak el?  – Nem tudom… hátulról… – mondta Sári és ismét kibuggyant száján a vér.  – A hátamat… – tette hozzá nehezen.

Laj lehúzta a mozdulatlan nőt Sári lábáról… A lányon nem látott semmilyen sérülést, és nem fogta fel, hogy akár nagy is lehet a baj. – Felültesselek? – Sári a fejét rázta.

Körben sok ember feküdt a földön, egyesek nyögtek, mások meg se mozdultak. Mindenhonnan ordítozás, zokogás, segítséget kérő kiabálás hallatszott. A fegyverzajban egy férfi kúszott hozzájuk: – Mi baja van? – nézett a lányra. – Nem tudom, eltalálták. – A férfi megfogta Sári fejét, kicsit megemelte, a lány szájából vér folyt, alatta már tócsa támadt. – Tüdőlövés. Hozzátartozód? – Igen – válaszolt Laj.

A térnek hol ezen, hol azon a pontján még mindig szóltak a fegyverek. Laj agyán átvillant, hogy talán mindenkit agyon­lőnek. Őt is. Ezt a rendes pasast is. De hát csak lőjék le, ha nekik úgy tetszik, öljenek meg mindenkit a rohadtak. Felállt, óvatosan hanyatt fordította Sárit, a hóna alá nyúlt és húzni kezdte a rézsű felé, ahol sokan fedezéket találtak.  – Segítek – mondta a férfi. Felugrott, elkapta Sári lábát, néhány pillanat alatt a füves részre értek. – Ide nem lőnek – vélekedett Laj. – Mindenhova lőnek. Maradj vele! – javasolta a férfi, és kúszni kezdett az épületek mellett álló teherautók felé, amelyekről a fegyveresek kétségbeesetten leugráltak.

Sári kitágult szemmel nézett, tekintetében Laj olyan különös félelmet, szorongást, riadalmat látott, hogy hirtelen űr támadt a lelkében és eszelős hit, hogy a tüdőlövés nem jelent sokat, nem jelent semmit, azt túl lehet, túl kell élni… Sári nem hal meg, nem halhat meg. – Meghalok – suttogta a lány. De ez a suttogás Lajnak nem a lelke, hanem az értelme legmélyére hatolt. Nézte Sári arcát és annyira ismerősnek látta, mintha örök időktől őbenne alakult volna ilyenné. – Nem halsz meg, dehogy halsz meg… meglátod, nem lesz semmi baj, nemsoká jön a mentő… a karomba veszlek…

Sári mellé térdelt, felemelte, magához húzta, és a karjába emelte. – Segítsenek, kérem, segítsenek! – kiabált, de senki sem foglalkozott vele. Körben halott vagy vonagló, csúszó-mászó emberek vették körül. Hirtelen arra gondolt, hogy azt a golyót, amely eltalálta a lányt, neki szánta a véletlen, és Sári a saját testével fogta fel… a halált…

Érezte, hogy a szivárgó vértől csatakos a hasaalja, az öle… Félt, hogy Sári elvérzik, és mire megjön a mentő… De miért nem jönnek már a mentők?  – Hogy érzed magad? – Sári bólintott, majd óvatosan azt mondta: – Jól. – És mintha valami riasztó gondolat futott volna át a fején, akadozva megkérdezte: – Velem maradsz? – Veled maradok, nem megyek sehova…

A fegyverek hol itt, hol ott még mindig kattogtak, de Laj már nem félt. Nézte Sári arcát és arra gondolt, hogy talán egy pillanat múlva őt is eltalálja egy golyó, elsötétül előtte minden, és soha többé nem látja ezt a csodálatos arcot… És lőttek, még mindig lőttek, és nem is hagyják abba. A szürke ég alatt ez a halál. Az ő halála, mert Sárinak élnie kell. És egyáltalán nem baj, ha ő meghal, ha most minden, de minden véget ér.

És egyszer csak abbamaradt a lövöldözés, és csak a legszörnyűbb emberi kétségbeesés hangjai hallatszottak: hörgés, segítségkérő könyörgés, nyögés, jajveszékelés… – Emberek, segítsenek, mert elvérzik.

Váratlanul megjelent az a férfi, aki néhány perce segített Lajnak. A keze, a ruhája csupa vér volt.  – Ne félj, kislány, jön a mentő, és gondom lesz rá, hogy rögtön ide jöjjenek, ne félj… – Meghalok – suttogta Sári. – Dehogy halsz meg, az nem olyan könnyű. Ne mozgasd, mert akkor jobban vérzik… maradjatok így, amíg visszajövök, és beszélj hozzá… beszélj neki, tartsd szóval… – Gyöngéden megsimogatta Sári arcát.

 

   SÁRI, NYISD KI A SZEMED!

Lajnak folyt a könnye. Nem gondolta, hogy vannak a világon ilyen csodálatos emberek, mint ez a férfi, aki Sárinak senkije és neki is, mégis törődik velük, egyből észrevette, hogy Sári tüdejét találta el a golyó, vagyis ért az ilyesmihez, talán orvos, és ha ez az ember azt mondja, hogy Sári nem hal meg, akkor az úgy is van. – Vigyázz rá!  – mondta Lajnak. – Sok a halott és a sebesült, nagyon sok… és jövök értetek…  

A férfi eliszkolt, Laj pedig ott maradt rettenetes, tehetetlen, bénító félelmével… – Hallottad ugye, hogy jön érted? Biztosan jön… és beviszünk a kórházba… meggyógyulsz… biztosan meggyógyulsz… – Fogta Sári kezét, azt a kedves kezet, amely olyan gyengéden simogatta az éjszaka az arcát, és csókolgatni kezdte… olyan erőtlen, olyan hideg volt az a kéz… – Ez az ember orvos, ez tudja… ez mindent tud… meggyógyulsz és minden olyan szép lesz… mi majd úgy élünk, hogy sose hazudunk egymásnak… Ugye, így lesz? Kérlek, bólints. – Sári kinyitotta a szemét és hunyorítva jelzett, hogy úgy lesz. – És tudod, mit szeretnék? Egyszer elmenni veled Tihanyba… azt mondják, az Magyarország legszebb tája…láttam egy fényképen… Ott állni a templom mellett és nézni a Balatont…a fehér vitorlákat… Te láttad már a Balatont? Ne szólj, csak jelezz a szemeddel.

Sári arca sápadt volt, feje oldalt billent, szeme nyitva volt, de eltűnt belőle a ragyogás és vele a korábbi félelem, szorongás is… csak a fénytelen szürkeség maradt… szájából habosan csordogált a vér, az álla alatt összegyűlt és megalvadt… mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak… villant át Lajon. – Sári! Sári, ne aludj el… nagyon kérlek…

Laj óvatosan megrázta, a lány megrezzent… Él, gondolta, él és éljen, csak meg ne haljon, nehogy meghaljon… – Sári, most már nem lőnek, már soha többé nem fognak lőni, és minden szép lesz, meglátod, hogy minden szép lesz, csak nem szabad elaludni… kérlek, ne aludj el, tartsd magad, Sári, nagyon kérlek… nem szabad elaludnod… gondolj az éjszakánkra… Szeretlek, hallod, ahogy a füledbe súgom?

A lány biccentett. – Szeretlek. Szeretlek. Annyira szeretlek, könyörgöm, nézz rám… nyisd ki a szemed… – Sári kinyitotta a szemét. – Fázom – suttogta alig hallhatóan. – Nehéz… nehéz… – Semmi sem nehéz, meggyógyulsz, mert szük­ségem van rád… én nélküled nem akarok élni… meg kell gyógyulnod…  – Laj nem mert sírni, tudta, hogy nem szabad sírni. – Ugye tudod, hogy meggyógyulsz? Sári, kérlek, nyisd ki a szemed.

De a lány nem nyitotta ki a szemét. Laj kétségbeesett: – Könyörgöm, segítsenek! – Senki sem törődött vele. – Kérlek, nyisd ki a szemed, kérlek, ne halj meg, nagyon kérlek…

Őrült szirénázást hallott, a kocsik valahol a téren leálltak. Úgy érezte, telnek a percek, mindenkihez odamennek, csak őket nem keresi senki. Nem tudta, mit tegyen. Sári szájából tovább szivárgott a vér, és teltek a percek és minden, már minden reménytelennek látszott…

Tartotta a lányt, elzsibbadt a lába, a keze, a lelke, és hiába harapta véresre a száját, hogy elfojtsa a sírását, folytak a könnyei. Már jó ideje úgy gondolta, nincs isten, de most biztos volt benne… mert ha volna, nem büntetné ennyire…

Ekkor feltűnt a férfi két mentőssel, akik hordágyat hoztak. A férfi leguggolt, megfogta Sári pulzusát. – Él, még él, de nagyon gyenge a pulzusa, sok vért veszített... Gyorsan, fiúk!

A két mentős a hordágyra helyezte Sárit, sietős léptekkel indultak a harmincméternyire álló városi autóbuszhoz. Laj gémberedett lábbal, halottakon átlépve, vértócsákban csúszkálva igyekezett utánuk. – Tüdőlövés – mondta az egyik mentős a buszban a betegeket fogadó orvosnak, akinek a fehér köpenye merő vér volt. – Ide tegyék! – intézkedett az orvos, és rögtön a lány pulzusa után nyúlt.

A buszban már sokan voltak. A mentősök újabb sebesülteket hoztak. – Jöjjenek fel, hármat le kell tenni, közben meghaltak. – A mentősök felszaladtak, a halottakat a lábuknál, kezüknél fogva lecipelték, és a busz mögött a kockakőre fektették.

Csak már indulnának, csak mennének már – rimánkodott magában Laj. De nem indultak, még ott álltak, még újabb sebesültekre vártak. – Ne haljon meg, drága istenem, mostantól fogva életem végéig hinni fogok benned, csak ne haljon meg – fohászkodott magában a busz ajtajánál toporogva. – Menj el az útból, öcsi – szólt rá az egyik mentős. Laj készséggel odébb ugrott. Máskor ölt volna, ha leöcsizik, most mindennél fontosabb volt, hogy végre elinduljanak.

Azon vette észre magát, hogy ő, az istentagadó sírós kántálással hangosan könyörög istenhez, és furcsa önkívületi állapotban véres kezével az arcát masszírozza. – Menjünk – mondta végre az orvos. – Magukkal mehetek? – kiáltott az orvosnak. Az orvos csak legyintett. Gyorsan a vezetőfülkéhez szaladt. – Melyik kórházba mennek? – Fogalmam sincs – mondta a sofőr és gázt adott. Az emberek utat nyitottak a busznak, amely befordult a Báthory utcába és eltűnt Laj szeme elől.

 

MINDEN CSUPA VÉR

Amíg Sári ott volt, mindent szörnyűnek érzett, most, hogy elvitték a kórházba, a rettenetes bizonytalanságba, úgy látta, besötétedett körülötte… Maga elé emelte a kezét és látta, csupa vér… a nadrágja, a nasi zubbonya, a barna garbója, a vékony szürke pulóvere is csupa vér… hogy minden csupa vér…

Megfordult és visszanézett a térre. Az épület előtt némán, közönyösen álltak a páncélosok. A minisztérium sarkánál fegyveres csoport kiabált. – A tetőn kell lenniük az ávósoknak, biztosan a tetőn vannak! Láttam, hogy onnan lőttek! – hadonászott egy fiatalember. – Mindent átkutattunk, semmit nem találtunk – mondta egy nagyon fáradtnak látszó viharkabátos. – De men­jetek fel, és próbáljátok meg ti is…

Többen a holttesteket gyűjtötték, és a kis dombon álló bódéhoz hordták. Egy lódenkabátos, könnyes arcú férfi fiatal lányt tartott a karjában. Amint lépett, a lány lába furcsán himbálódzott, feje élettelenül hol jobbra, hol balra zöttyent; majdnem az aszfaltig érő hosszú szőke haját csíkokban festette meg a nyakából ömlő vér. – Halott? – lépett a férfi elé egy magas nő, aki segédkezett az elesettek összeszedésében. Keze, világos ballonkabátja vérfoltosan tarkállott.

A férfi magához húzva megemelte a holttestet, mozdulatával jelezve, hogy nem adja oda, magával viszi, holtában is az övé. Laj bűvölten bámulta, amíg el nem tűnt a bámészkodók között. Teherautó érkezett. Megállt a sorba fektetett halottak mellett. Laj odatántorgott. A holttesteket ketten adogatták fel. Volt, akinek hiányzott a fél feje. – Ne bámészkodj, hanem segíts! Nem hallod?! Gyere! Vagy sebesült vagy? – Sebesült vagyok – mondta Laj.

   A halottakat egymásra helyezték. Gyorsan megtelt a teherautó. – Hordjatok ide mindenkit. Lerakjuk őket és fordulunk. Itt senki nem maradhat. Ezek az állatok széttapossák őket a tankokkal…– intézkedett egy vöröskeresztes karszalagot viselő férfi.

A tehergépkocsi elrobogott. Rázkódnak rajta a szelíden egymáson fekvő halottak. Laj iszonyatos űrrel a lelkében elindult a Szabadság tér felé… Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták – jutott eszébe, és úgy érezte, ezek szavak… szavak, amelyekért azok ott, akik úgy rázkódtak a teherautón, mindent odaadtak… a szavakért, a hülye, hazug, semmire se jó szavakért… azok miatt sérült meg Sári is… és ha… akkor… akkor?… nem, nem lehet, nem lesz ha és nem lesz akkor – határozta el.

Tisztelt Látogatóim, technikai okok miatt ezzel a regény közlését befejezem. Akit esetleg érdekel a folytatás, a könyvet megvásárolhatja a könyvesboltokban.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr13278968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ROBIKING 2008.01.13. 19:58:47

Tisztelt Blog-látogatók!

Ha esetleg valaki még nem olvasta volna Asperján úr 56-os regényét, annak tiszta szívemből ajánlom e-művet.
Fantasztikusan hiteles korrajza, megfogható, szinte tapintható emberábrázolása, gyakran irónikus, humorosan kritikus fogalmazása olyan egyedivé teszi a regényt, ami hihetetlen élménnyel teszi gazdagabbá az olvasót.
Én évente 45-50 könyvet olvasok el, de a tavaji év legnagyobb pozitív meglepetése Asperján Úr regénye volt. Olyan szinten magával ragadt, szinte együtt éltem a szereplőkkel, átéreztem minden gondolatukat, többször megkönnyeztem szomorú sorsukat és a reménytelenségben is csillogó reményük hiábavalóságát.
A regény történelmi hitelességéhez nem fér kétség, szinte percről percre kommentálva vannak az események.
Több könyvet is olvastam már 56-ról, dokumentációt ugyanúgy, mint regényt, de a fenti mű magasan túlszárnyal minden eddigi próbálkozást.

Tisztelt Asperján Úr!
Köszönjük Önnek ezt a feledhetetlen élményt és remélem, még nagyon sok hasonló meglepetéssel fog nekünk szolgálni!

Üdvözlettel, egyik "fanatikus" rajongója és gondolat társa: Happ Robert