HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

KINEK KELL MA PETŐFI SÁNDOR?

2008.03.16. 20:17 asperjangyorgy

 

Senkinek.

Petőfi, aki a magyar irodalom egyetlen „földönkívülije”, mert olyan beláthatatlanul zseniális alkotó és ember, immár nem éri meg olvasott költőként a kétszázadik születésnapját. Ő, aki egyedül Shakespeare-hoz hasonlítható, kikopik a magyar nemzet tudatából, megmarad a Talpra magyar (Nemzeti dal) költőjének, akit 48 márciusának idusán idéznek és egyben letudnak.

A Rádióban az egyik neves Petőfi-kutató beszélt erről a problémáról. A fiatalok nem olvassák, csupán közhelyeket tudnak róla, számukra Petőfi nem a nemzeti identitástudat része, mert nekik maguknak sincs önazonosság tudatuk, ebből következően öntudatuk sem.

Ez nem csupán az oktatás bűne, hanem annak a társadalmi átalakulásnak is, amelyben nincs értéke csak a megfoghatónak, a materiális értéknek, esetleg a műszaki ismereteknek. A szépirodalom élvezéséhez először is folyamatosan kellene tudni olvasni, másrészt olyan műveltséget felhalmozni, amely segít megérteni egy verssorban a jelző szépségét, eredetiségét, egy gondolat tágasságát, egy költészet fényét, sugárzását.

De Petőfi nemcsak egyetlen életművet alkotott: a költészetét, hanem párhuzamosan egy másikat is: az életét, a magatartását. Hozzá fogható csodálatos magatartású költőt és embert nem hordott hátán a magyar föld. Ő úgy alkotta – tudatosan is és a körülmények fogságában is – az életét, hogy örök példa legyen a hazához, a kortársaihoz, a szerelemhez, a szüleihez, a barátaihoz való viszonyában. Talán nem véletlen, hogy Arany János, akiért Petőfi annyit tett, és aki egyszer, 1849 júniusában mélyen megbántotta ifjú barátját, élete végéig csak a csodálat hangján beszélt róla. Nem egyszerűen róla, hanem a művészetéről is. Ha valakinek, a magyar költészet mindentudójának hihetnénk, hinnünk kellene.

Március 15-e alkalmából a Népszabadság munkatársa Pápára látogatott és riasztó képet rajzolt meg Petőfi egykori iskolájában tett látogatásáról. (Tudom, hogy nem egyedül itt vélekednek így a fiatalok és a tanárok. Sőt, máshol még inkább sajnálkozó lenézéssel emlegetik az úgynevezett „lánglelkű” költőt. Én a József Attila életregény után szerettem volna megírni Petőfi életregényét, hiszen régóta gyűjtöm hozzá az anyagot. De a hozzánk időben sokkal közelebb álló József Attila életregény is elbukott. Először a kritikusok többségének sajátos „érdekvédelme” miatt – Illyést, Flórát és másokat védték meg az én „igazságtalanságaimmal” szemben –, másrészt azért, mert konok meggyőződésem volt, hogy sokak lelkében eleven erő József Attila és életregénye sodró érdeklődést vált ki. Egy Petőfiről szóló, minden részletében dokumentumokon alapuló életregény egyetlen kiadót sem érdekelne, ugyanis tisztában vannak vele, hogy egy ilyen könyvet nem lehet eladni, Petőfi iránt a magyar nemzetben már nincs érdeklődés. Az örökélet homályába veszett irodalmi halott lett már születése kétszázadik évfordulója előtt. Úgy lett halott, hogy soha nem volt igazán értett eleven, mindig félremagyarázták, félreértelmezték. Még Illyés is – nem is szólva a zseni Adyról, aki Petőfiből kis-Adyt csinált –, aki viszonylag érdekes életrajzi esszét írt róla. Munkája hódolat Petőfi előtt, és egyben igazolása a maga népi realista látásmódjának.

A pápai gimnáziumban Petőfiről azt mondja mai szlengben az egyik diák: „Nagy arc volt”. Talán annál több, ha nem közhelyeket tudna róla, hanem ismerné az életét és költészetét.

A megkérdezett tanárnő, aki állítólag szereti és érti Petőfit, ezt mondta róla: „Tudomásul kell venni, hogy a diákoktól ma már idegen a ’terelgeti nyáját, fújja furulyáját” világ, mint Petőfi lírájában. Abba is bele kell törődni, hogy bizonyos szövegek szavatossági ideje egy adott kor felhasználói számára lejárt. Ettől ez persze még érték marad, csak közvetítése más megközelítést igényel”. Így vélekedik egy magyar irodalmat tanító és értő tanár. Mellesleg megjegyzem, hogy aminek a szavatossági ideje az irodalomban lejárt, az már nem érték, mert csak addig érték valami, amíg olvassák, akiknek íródott. Ami a Széchenyi Könyvtárban porosodik érintetlenül, az nem érték, még akkor sem, ha akármilyen megközelítéssel próbáljuk életre kelteni. Gyorsan hozzáteszem: lehet, hogy nem a lejárt szavatosságú Petőfiben van a hiba, hanem a nem-olvasóiban. Úgy látom, hogy a jelenlegi változásokkal párhuzamosan nálunk lejárt Shakespeare szavatossági ideje is. Nem véletlen, hogy a színházak már nem nagyon nyúlnak a darabjaihoz, vagy ha mégis, a rendezők alaposan átgyúrják, a saját zsenialitásukhoz igazítva a szöveget. Még szerencse, hogy a világ más tájain nem így, nem egészen így viszonyulnak a klasszikusokhoz a késői nemzedékek. De hát mi ebben is rendhagyók vagyunk.

Egy színésznői babérokra vágyó gimnazista lány úgy látja, hogy „Petőfi személyisége, hevülete azért áll távol a középiskolásoktól, mert a költőből sugárzó ’szívből jövő magyarság’ hiányzik a mostani fiatalok többségéből”.

Egy másik diák Petőfit „provokátornak” nevezi. Azután ő, akinek kedvence a történelem, kifejti, mit ért ezen:  „Nem volt előrelátó, az indulatai vitték előre, és túlértékelte önmagát. Számomra Görgey a hiteles történelmi személyiség. Vannak, akik árulónak tartják, pedig egy történelmi szükséghelyzetben józanul cselekedett, felmérte a lehetőségeket, emberek sokaságát mentette meg azzal, hogy nem vállalt  értelmetlen áldozatokat”. Ha ezt Petőfi kedvence, a 27 évesen lefejezett Saint-Just hallaná, aki forradalmi hadvezér is volt, és lehetetlen helyzetben győzelemre vitte a haza megvédését. Vállalta az „értelmetlen áldozatokat” is, mert a nemzet függetlensége és szabadsága olykor sokkal fontosabb, szentebb feladat, mint egyes személyek fájdalmas halála és önáldozata.

Egy végzős gimnazista lány így vélekedett: „Számunkra kissé már régiesnek és egyszerűnek tűnik a nyelvezete, a nagyképűségét nem szeretem”. Értük (is) haltál meg Petőfi Sándor! Utódaidban a kortársaid véleményét hallhatod viszont, a korlátolt és ostoba, irigy, kicsinylelkű kortársaid véleményét.

Aztán az újságíró összefoglalja a velük történt beszélgetés lényegét: „Abban mindhárman egyetértenek, hogy Petőfi csak magára vette a nép fia szerepet. A tanárnő is megerősíti őket abban: a XIX. században a nép a falun élő jobbágyságot jelentette. Petőfi apja viszont… vállalkozó volt, ráadásul mezővárosban laktak”.

Nagyon keveset ismernek a diákok Petőfi életéből és azt a keveset is lehangoló felületességgel, ha úgy látják, hogy a nyomorúsággal, hihetetlen nélkülözéssel élő Petőfi, aki példás fiúi szeretettel támogatta, majd egyenesen magához vette szüleit, csupán magára öltötte a nép fia szerepet. Ezzel a mérhetetlen ostobasággal Petőfit már életében is sokan támadták, és most, hogy rövidesen teljesen kimúlik az eleven irodalomból és nemzete fiai lelkéből, ismét ezzel az értetlen és érhetetlen váddal próbálják megkérdőjelezni magatartásának igazságát, őszinteségét; szemléletének és költészetének rendkívüli eredetiségét, igazi népi gyökereit.

És a cikk végén még egy, az újságíró által összefoglalt gondolat: „ A diákok Petőfiről mégis azt mondják: túlságosan fekete-fehér színekben gondolkodott a költő. Az ő világképében vannak elnyomók és elnyomottak. Vannak zsarnokok és szabadsághősök. De a világ akkor is árnyaltabb volt ennél és ma is az”.

Ha a diákoknak ez a véleménye Petőfi versei, útirajzai, Arannyal és másokkal folytatott levelezése alapján, akkor nagyon nagy, sőt végzetes hiba van a magyar irodalom oktatásában. Egyáltalán az oktatásban. Ha valaki, Petőfi nagyon is tájékozottan és a maga bonyolultságában látta korának hazai és nemzetközi problémáit, a megoldandó feladatokat. Pontosabban és összetettebben látta, mint vele egy időben Kossuth, de említhetem akár Széchenyit is, aki zseniális ember volt, mégis nagymértékben birtokainak és osztályhelyzetének foglya. Sokat áldozott a hazáért, de bizonyos határt nem tudott átlépni, inkább belemenekült az idegösszeomlásba. Amikor később, tisztultabb ésszel, immár Petőfi nagyságát is elismerve, úgy ítélte meg, hogy Magyarországnak nem lehet jövője a Habsburg-birodalom ölelésében, minden elkésett, illetve új forgatókönyvet írt Európának és Magyarországnak a történelem, olyan forgatókönyvet, amelynek dramaturgiai problémáit máig nyögjük, és valószínűleg immár mindaddig (azt gondolom, nem sokáig), amíg magyarság lesz kis hazánk határain belül és kívül. Hogy a dolgok így alakultak, abban nagy része van annak, hogy Petőfi gondolatát sokkal kevesebben értették, mint amennyi értőre szükség lett volna, és a „provokátort” Kossuth, Széchenyi, Batthyány és az „előrelátó” nép, amely lám-lám nem tekintette sem fiának, sem egy „vállalkozó” gyermekének, igyekezett távol tartani a hatalomtól, illetve attól, hogy véleménye eljusson a jobbágy-néphez. (Jellemző, hogy a tanárnő is úgy tudja, hogy Petőfi idejében a nép csak és kizárólag a jobbágyokból állt. Ha ő így tudja, akkor kitől tanulják meg a diákok, hogy a népbe ténylegesen és valóságosan sok mindenki más is beletartozott. De ennek fejtegetése nem része ennek az írásnak).

Mérhetetlenül szomorú és kétségbeesett vagyok.

És lehet, hogy mégis, lehet, hogy minden elrettentő jel ellenére, talán, esetleg megírom – ha a bírósági meghurcoltatások, büntetések, megaláztatások után lesz még energiám és időm – a már negyven éve íródó Petőfi életregényt, ennek a csodálatos földi lénynek, aki tót származása ellenére – apja, anyja törte a magyar, de dajkája csodálatosan beszélhette – a legnagyobb magyarok és a világ legnagyobb alkotóművészei közé tartozik. Aki talán valóban provokátor volt. Minden ej ráérünk arra még magatartás provokátora, új művészi megoldások provokátora, a magyar nyelv megújításának és megújulásának provokátora. Mert Petőfi 1846-ban már olyan magyar nyelven írt, amilyenen egyik leggördülékenyebben író regényírónk, Jókai Mór először és talán utoljára a Sárga rózsában.

Petőfi Sándor, unokáid nem találják a helyet, ahol leborulhatnának, és ehhez nincs is meg bennünk a megfelelő ismeret, szeretet és lelki emelkedettség. Unokáid gyatrák, esendők, a nagy gondolat árulói. De lehet, hogy csak félreneveltek. Akár így van, akár úgy: szánandók.

Petőfi Sándor, hányszor kellene meghalnod és feltámadnod értünk, méltatlanokért?!

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr93383636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cs.Ildikó 2008.03.19. 16:36:27

Szerintem oka lehet ennek az is, hogy iskoláinkban nem a "megfelelő" Petőfi verseket tanítják. Kisiskolásként, gyerekversként megtanítják az " Arany Lacinak", a " Befordultam a konyhába", " itt van az ősz"c. műveit, de az igazi Petőfit bemutató alkotásairól legfeljebb említést tesznek. Így akaratlanul is a népi rímelés, népköltészet jellegű formaisága jut a fiatalok eszébe. Életének ismeretét pedig a kötelező iskolai ünnepélyekhez kötjük, lángoló forradalmárként ismerve meg őt, és nem emberként. Ez a probléma nem csak Petőfit érinti, sok költő,író, művész kerül a feledés ködébe. Nincs akkora óraszám, hogy mindenkire sor kerüljön, és a valóság show-k felemelő világában nincs igény a nagy magyarokra. Pl. mikor én érettségiztem, Szent Istvánról egy "B"tétel volt, az angol ipari forradalomról pedig 3 különböző tétel is szerepelt.

asperján 2008.03.19. 18:10:21

Kedves Cs. Ildikó,
örülök a hozzászólásának. Ön megmentette a némák becsületét. Mert én ezt a Petőfiről szóló "jelentést" nemzeti becsületbeli ügynek tartom. Igaza van, hogy nem jól tanítják. Hogy maguk a magyar tanárok is elmarasztaló véleménnyel vannak a "lánglelkű" költőről. Úgy érzik, semmi közük hozzá. Műveit behordta porral a szél. Nevét alig-alig látni nem létező keresztfáján. Én mindenből azt látom, hogy szeretett nemzetünk morálisan és mentálisan legatyásodik. Az ezerszer átkozott Horthy-rendszerben és a habzó szájjal szidott Kádár-rendszerben összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú volt az oktatási rendszerünk. Ezt nem én állapítom meg, bár mindenkinek joga van hozzá, hanem Romsicz Ignác történétész professzor mondta el a minap a televízióban. Hozzátette azt is, hogy az ötmilliós Finnországban egy gyerek képzésére az állam nyolcszor annyit költ, mint a magyar állam, és természetesen ehhez társul még, amit a szülők fordítanak a gyermekükre. Mert Finnországban fontos, hogy a felnövő generáció tudjon értelmezően olvasni. Értse az irodalmat, értse, amit elolvas, értse önmagát, értse nemzete helyét a világban, és értse, hogy milyen jövője lehet neki és hazájának. Ott nem marakodnak az egymást váltó kormányzati elitek az oktatáson, az egészségügyön, hanem közösen - nemzetük érdekében - próbálnak mindent megtenni az eredményesség érdekében. Ott nem egyedül az a fontos, hogy ki van hatalmon, hanem az, hogy a hatalmon lévő nem válthatja le a nemzetét, ugyanannak a népnek az érdekeit, érvényesülését kell szolgálnia hatalomban és ellenzékben egyaránt. Mi ettől a konszenzustól fényévnyire vagyunk, és egyre távolabb kerülünk tőle. Így talán nem véletlen, hogy klasszikus nemzeti irodalmunk is ebek harmincadjára kerül. Iszonyúan szomorú vagyok emiatt. Kedves Ildikó, vigaszomra szolgált, amit írt. Úgy érzem, legalább egy ember velem érez és mellettem áll. Kézcsókját küldi A.Gy.

Cs.Ildikó 2008.03.19. 20:05:46

Tisztelt Asperján úr,
biztos vagyok benne, hogy több ember is egyet ért Önnel Petőfit illetően, és a hallgatás nem egyenlő a közönnyel. Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy a nagymamám ma is kívülről tudja, amit 65 éve tanult az elemiben. Minden verset. És nem érti, hogy az unokái hogy lehetnek képtelenek rá, hogy elmondják, amit abban az évben tanultak. Igaz, ők még kaptak körmöst meg tenyerest, de mégis, őket igazi tanító tanította. Nyilván helytelen módszer a fizikai fenyítés, de mégis nagy gond van az oktatási rendszerünkben. A gyerekek utálnak olvasni, nem tudják milyen, mikor az anyukájuk mesét olvas az ágyuk mellett.
Finnországban alapvetően más mentalitású emberek élnek. ott természetes, hogy a szabályokat be kell tartani. ott természetes, hogy az emberek idéznek a kalevalából-nálunk kevés az, aki tudja a Himnusz összes versszakát. Nem tudom,olvasta-e Aleksis Kivitől a Hét Testvért. Több, mint száz éve jelent meg, az író mindössze 6 évet alkothatott. De a finnek körében ez a nem éppen mai mű egyre népszerűbb. Nálunk már, mint Ön is korábban rámutatott, Kosztolányit sem olvasnak, nemhogy Petőfit.
Tisztelettel,
Cs.Ildikó