Petőfi Sándor 1847. május 14-én Debrecenbe érkezve a következőt írta az Úti levelek III. levelének végén: "Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vas-szobrán; szemeim oda tapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!"
Nincs sírod, Petőfi Sándor!
Jeltelenül nyugszol - valahol, az egykori haza porában. A közös sírban, amelynek a hősöket adták. Már huszonhat és fél éves múltál. Imádott asszonyod, gyászának szomorúságát elűzve, a koraősz sarát dagasztva jóképű kísérővel kutatta, kutatgatta nyomaid - Haynau táborszernagy engedélyével. A nemzet özvegye, illetve egyik özvegye 21 éves volt, és a gyászban is vágyott a gyöngédségre... Akkor már özvegy lett gróf Battyany Lajosné és az Aradon felkötött tizenhárom tábornok hitvese (már akinek volt). A megvert, megalázott nemzet sunyított és meglapult. Ki emlékezve, ki átkozódva rejtegette a Kossuth-bankót. A nemzet nagy színészének mondott Egressy, aki - az imádott Juliskával együtt - nagy mértékben felelős volt a te halálodért, igyekezett gyorsan tisztára mosni magát.
Az özvegy a sírt nem lelte. És férje nyomát sem. Még a gyászév letelte előtt eldobta az özvegyi fátyolt... De az egy másik történet.
Tévedett Petőfi: az utazó nem tud gondolkodni, illetve gondolni rá a sírja mellett elhaladva.
A nemzet, a feledni és élni akaró nemzet megéljenezte az ifjú magyar király megkoronázását, majd megkötötte történelmének egyik legszégyenteljesebb és örök időkre rettenetes következményekkel járó paktumát, a koncért - miként ma mondják - a politikai elit kiegyezett a gyilkosokkal, az elnyomókkal. Gróf Andrássy Gyula legyezgette nemzeti hiúságát a szép Erzsébet királyné jelenlétében, akinek a magyarok voltak a gyöngéi (talán még az ágyban is).
A magához tért nemzet a lelkében őrizte nagy fia, nemzeti költője, Petőfi Sándor fellelhetetlen sírját.
Őrizte egy darabig, egyre kihülőbb lelkesedéssel. Születésének századik évfordulóját immár csonka ország és csonkolt nemzet ünnepelte. Mint tudjuk: furcsa lelkiállapotban és revansra vágyó megszégyenültséggel. Jó cégér lettél ehhez. Tudjuk, nem több, csupán cégér.
Senkiben nem fogalmazódott meg, hogy az a helyzet lett a kiegyezés egyik következménye.
És most már a nemzet lelkében is besüppedt és jeltelenné vált a sírod, Petőfi Sándor.
Már csak a magyarkodók tekintik magukat magyarnak, a többiek élni és megélni szeretnének.
Hogy ehhez a te szellemed és műved szellemisége is kellene, arról megfeledkeznek a folyamatosan olvasni sem tudó déd- és ükunokák.
Petőfi Sándor, rád gondolok, és fáj, nagyon fáj a lelkem.
Nem érdemelt és nem érdemel meg téged ez a nemzet-
