Asperján úr,

valóban igaza van: a Gát u. nem csak, hogy siralmas állapotban van, de az ott lakók többségének fogalma sincs arról, hogy a 3. sz. alatt ki látta meg a napvilágot. De ez talán érthető is, hisz küzdenek a mindennapi megélhetésért, gondjaik, bajaik közepette nem elmélkednek a 103 évvel ezelőtt történteken. A nagyobb probléma az, hogy az irodalmat ismerő, tanuló, és -elviekben -szerető embereknek sem mond semmit Petőfi, József Attila költészete. És ha már tett egy személyes párhuzamot József Attila és az Ön sorsa között, engedjen meg egy személyes megjegyzést: sorsukban külsőleg megítélve valóban sok a közös vonás. Azonban most olvasom az Ön Vádak és Gyónások című könyvét, és összeszoruló szívvel azt mondhatom: Attilának legalább volt édesanyja, még ha korán el is vesztette. Volt Jolán testvére, aki a maga eszközeivel ugyan, de mégis csak segítette családját, öccsét. Volt pártfogója, s ha gyermekkorában keserűen gondolt az anyai verésre, mégis csak az édesanyja keze ütötte meg. Mikor meghalt a Mama, egy világ omlott össze, de mégis volt háttér, ahova a bajban menekülni lehetett. Önnek ez nem adatott meg, s ennek tudatában mélyen megértem az ön csalódottságát.
Minden jót kívánok!
Olga

Kedves Olga, és tegyük még hozzá, hogy ráadásul József Attila zseni volt. Zseni volt, és ezt ő, legalább ő tudta is magáról. A zseni magabiztosságával és sokszor megkérdőjelezhetetlenségével viselkedett. Híres volt vitatkozó kedvéről. A barátai, írótársai jószerivel kinevették ezért, és a szemében éppúgy gúnyolták, mint a héta mögött. De ő ifjonti elmével igyekezett mindent megismerni és szétszedve újra összerakni. Egyesek azt mondják: nem dolgozott, elfogadta a kegyelem-kenyeret, mert utált dolgozni. Bizony egyesek mindent jól tudnak, de nem biztos, hogy igazuk van. József Attila szüntelenül tanult: sok minden egyéb mellett folyamatosan tanulmányozta Hegelt, Marxot és Freudot, tanulmányokat írt, lapot szerkesztett, és szüntelenül igyekezett magát olyan lelkiállapotban tartani, hogy verset tudjon írni. Ez valami egészen különleges szellemi állapotot, éberséget, lelki ajzottságot és készenlétet igényel. Állandó gondolkodást, az élmények tudatos feldolgozását, lelki átforgatását, egy olyan eredeti szemlélet, kifejezésmód kialakítását, amihez idő, rengeteg energia és hit szükséges. Talán egyedül a szintén nagy költő Kosztolányi értette meg J. A-nak ezt az állandó lelki hevültségét, versre-készségét. És amikor verset írt, olyan koncentrációval tette, hogy az példa nélküli a magyar irodalomban, illetve ha valakit mégis lehetne említeni, akkor Arany Jánost állítanám vele párba (Nem véletlen, hogy Kosztolányi mindenki másnál jobban szerette Arany verseit, művészetét, emberségét). A Nagyon fáj nemcsak tartalmában, hanem formájában is hallatlanul eredeti és egyedi vers. Olyan a szerkezete, a felépítése, a ritmusa, hogy alig hasonlítható hozzá másik magyar vers. Aki érti, hogy mire gondolok, annak nem kell hosszabban magyaráznom, aki pedig képtelen felfogni, hogy a Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is - ezért ölel minden, mi asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is. - Édes istenem, micsoda verskezdés, minden szónak sajátos hangulata, értelme, jelentése van. És milyen zseniális, milyen egészen különleges megfogalmazás: míg el nem fehérül a száj is. - És az is nemcsak a rím miatt van ott, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy a szájon kívül minden egyéb IS elfehérül a lélektől az érzelmekig...
Ehhez egészen sajátosan állapotban tartott lélek kellett, és bámulatosan izzó szellem, hogy ebben a fantasztikusan nehéz és kötött formában ilyen hihetetlen természetességgel szüólaljon meg a gondolat, képek során át lépjen elénk, és illanjon el, tűnjön tova...
Ez nem munka? Annak, aki csak a talicskázást, a trágyahordást vagy a könyvelést, esetleg az ország irányítását tartja munkának, annak nem munka, mert nem képes felfogni ennek a fajta teremtő munkának az értelmét, a ragyogását, a különleges szépségét, és a végeredmény csodáját. József Attila egészen különleges és megismételhetetlen személyisége a magyar nyelvnek és költészetnek. Őt sem érdemeljük meg, miként Petőfit sem. És egyre kevésbé érdemeljük meg és ki, hogy ez a kis nemzet annyi, de annyi különleges irodalmi értéket teremtett az emberiség számára - belezárva a magyar nyelv itteni egyedülvalóságába. Ezek a versek lefordíthatatlanok. Ezek a versek olyanaok, hogy nagyon kell tudni ahhoz magyarul, hogy értsük a zenéjüket, a ritmusukat, a szavak varázsát, a lélek melegét és lélekzését...
És a többi nagy érző és gondolati vers.
Ezek megírása nem munka?
Ezek lelki "kihordása" nem munka?
Ezek megélése széttépte a lelkét. Az el nem ismerés szintén széttépte a lelkét. A múlt szüntelen kísértése is roncsolta a lelkét. És az a helyzet, hogy korűának legnagyobb szellemeivel állt kapcsolatban, és közben olyan megszégyenítő nyomorban és kivetettségben élt, hogy azt józan ésszel aligha lehet felfogni és elfogadni...
Sokszor megéltem ezt. Megéltem a lelences sorsot, miként ő, megéltem a kapaszkodás, a kiválás különleges helyzetét, az elvegyülés igényét és parancsát, sok mindent megéltem, amit József Attzila nyomán megélnem megadatott, és persze a sorsom következményeként, hasonlósága okán... Fogadj szívedbe című regényemben igyekeztem ezt visszaigazolni, de úgy, hogy alapvetően az ő igazsága volt számomra az igazság: az abszolut igazság a relatív igazságok, az illyés gyulai igazságok és mások igazsága mellett. Az ő abszolut igazságához képest, még ha meg is értettem Flóra döntését és Illyéshez vonzódását és szerelmét, Flóra minden szavát hazugságnak tartottam és tartom... Nem igaz, hogy feleségül ment volna hozzá, hiszen még a kezét sem engedte megcsókolni, hiszen soha, egyetlen alkalommal sem süllyedt olyan mélyre, hogy engedte volna magát megcsókolni, megsimogatni... Flóra azt állította, hogy szintén szerette J-A-t. Aki szeret, az áldoz, aki szeret, az önmagát akarja adni, aki szeret, az nem mérlegel szüntelen, aki szeret... Flóra szerette Illyést, és kegyesen megpróbált hazudni az utókornak. És Illyés is hazudott, csak nem kegyesen, az utókornak. Sokan lenézik, leszólják Szántó Juditot, de Szántó Judit legalább bizonyított, még ha nem is olyan mértékben, mint állítja magáról, és magával kapcsolatban, de az ő testre szabott igazsága kétségbevonhatatlan... És tudjuk, hogy nem mindig könnyű testközelben, a hétköznapok zátonyai között együttélni egy olyan zsenivel, mint J.A. volt.
Kedves Olga, nagyon köszönöm megértő és elismerő sorait. A hízelgő és elfogult összehasonlítást. De azért a lelkünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ŐHOZZÁ senkit nem lehet hasonlítani. J. A. isten volt és örökké isten marad a költészet egén. Állócsillaga Petőfié mellett fénylik. De egyre árvábban. Egyre elhagyatottabban. Egyre elhanyagoltabban. Egyre értetlenebbül. De ettől még költészetük és emberi igazságuk abszolut a múlandó és nagyon-nagyon hétköznapivá silányult életünkben.
Köszönöm a levelét, amelyek ezekre a gondolatokra indítottak. Kézcsókját küldi A. Gy.

Bizonyára több olvasójának véleményét tolmácsolom, mikor a Labancz Anna per következő tárgyalásához kitartást, lelki erőt és kedvező ítéletet kívánok!

Most olvastam el Illyés Gyuláné visszaemlékezéseit, Attila utolsó hónapjairól.Nem szeretném megbántani Flóra néni emlékét, de számomra eléggé ellentmondásosak az emlékei. Nem érzem belőle, hogy valaha is mély érzései lettek volna Attila irányában, sokszor inkább félelmet éreztem ki belőle.Nem merte elutasítani, vagy valóban gyógypedagógus énje hatalmaskodott felette, s egy érdekes esetet látott Attilában(?)
Nem tudom, de valami nagyon sántít...

Kedves bago,
olvastam Flóra néni naplójáról a véleményét. Hát igen, nagyon ellentmondásos az a visszaemlékezés. Az senki előtt nem titok, hogy Flóra emberként és talán költőként becsülte J.A-t, de férfiként nem szerette. J. A. csodálatosan áltatta magát Flóra szerelmével, de aztán gyorsan rájött, hogy abból, amit elképzelt vele kapcsolatban, semmi nem igaz és nem lehet valóság. A Siestából írott leveleiben azért kapaszkodik annyira Flórába, mert már senki másba nem kapaszkodhat. Lényegében mindenki elhagyta. Ignotus rögtön felmondta a bérelt lakását, a bútorai, könyvei Németh Andorhoz kerültek. Felszámoltatott a külvilág. A barátok, az orvosi tilalom miatt (jó volt erre hivatkozni) nem látoagtták. Egyedül Ignotus Pál járt be hozzá. A korábban annyira fontosnak tartott barát, Németh Andor mindössze egyszer kereste fel. Nagy Lajos természetesen egyszer sem. Gyorsan megfeledkeztek róla a kinti, az egészséges világban élők - a maguk gondjai közt. A két nővre szintén súlyos anyagi és erkölcsi gondok között vergődött, Etusnak ott volt a három gyerek. Valakibe kapaszkodni kellett. Erre lett "kinevezve" Flóra, aki az én meggyőződésem szerint - akkor már 32 éves volt - 1937 nyarán megtalálta az igazit, megtalálta azt a férfit, aki mellett el tudta képzelni az életét, és akit természetesen jómódú családja is el tudott fogadni: Illyés Gyulát. Azt a csacsiságot gondolni, hogy Flórát a testi kapcsolattól - 32 évesen - visszatartotta volna valamiféle J.A. iránti érzés, nagy naivitás volna. És persze tudjuk bizonyos emlékezésekből, hogy a "szűz pszichológus" értelemszerűen már nem volt szűz. És Illyés nagyon jóképű volt, nagyon sokat keresett, Babits hűséges tanítványaként vagy talán barátjaként sok díjat kapott, és sok pénzt keresett a petőfivel, az oroszországi naplóval és a Puszták népével. Melyik nő választotta volna kettejük közül J.A-t? A nők praktikusak és pragmatikusak. Flóra világéletében az volt. Később is, amikor Illyésssel együtt elfogadta Aczél György minden gesztusát és kedveskedését. Akkor is, amikor Illyés naplóit "megegyelve" gyorsan nyilvánosságra hozta. Flóra néni, a drága, az imádott Flóra szerette az élet realitásait. Egyesek tisztára próbálják mosni, de erre nincs szükség. Ő saját magát már tisztára mosta. És számunkra, J.A. rajongók számára különben sem az igaz, a valóságos Flóra a fontos, hanem az, aki a versekben szerepel. " Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl, túl a hallgatag határon, / akár a Duna akkár nyáron... / Mert szeretsz s nyugton alhatom / az elmulástól tetten érten, /hogy önmagamba én se fértem, / a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon".
Igen, ezért szerette ily nagyon J. A. Flórát, az eszményi és eszményített Flórát. Szendrey Júlia, ha később el is bukott, vállalta Petőfit - és azt hitte örökre. Flóra egyértelműen és kétségbevonhatatlanul Illyést vállalta örökre - és ennek testi és lelki bizonyságát is adta 1937 nyarán, miközben J. A. végső rémeivel küszködött a Siestában, és kapaszkodott a Flóra-illúzióba.

Asperján, nem veszi észre, hogy milyen alja módon viselkedik és amiket ír, az József Attila emlékét is sérti? Kozmutza Flóra szent a magyar irodalom számára, mert József Attila szerelme volt. És amit Illyés Gyula és Kozmutza Flóra 1937-es kapcsolatáról állít, szemenszedett hazugság. Maga nem nyugszik. Felelőtlenül összevissza irkál mindent. Nem elég, hogy elítélték egy regénye miatt, most kockáztatja azt is, hogy Kozmutza Flóra lány és veje beperlik önt, és meg is nyerik önnel szemben a pert. Remélem, meg is teszik. És abban is bízom, hogy a jóizllsű írok és szerkesztők, valamint a hitelességre vágyó olvasók kitiltják, kiradirozzák magát az irodalomból. Egyszer és mindenkorra. A maga kártékony gondolkodását, és felelőtlen, gátlástalan hírnév hajszolását. Igen, maga alja ember, és miközben úgy tesz, mintha szeretné és tisztelné József Attilát, valójában lejáratja és meggyalázza. Szégyellje magát!

Tibcsi!
Ez is egy vélemény, bár a kárörvendő rész már túlmegy ezen.Asperján György valóban szereti József Attilát, benső, mély kapcsolata van Attilával. Ha nem így lenne, nem tudná oly sok ember számára élővé, emberré tenni Attilát...
Hírnév hajszolás??? Ő írt egy könyvet, amiből lett ami lett, nem ő perelte be önmagát, s vált híressebbé...
A szólás szabadsága miért jelenti az alja embert?
Érdekes, mit hoz ki emberekből az irodalom, ez nagyon jó...

Kedves Tibcsi,

"Flóra, aki az én meggyőződésem szerint - akkor már 32 éves volt - 1937 nyarán megtalálta az igazit, megtalálta azt a férfit, aki mellett el tudta képzelni az életét, és akit természetesen jómódú családja is el tudott fogadni: Illyés Gyulát."
Ebben mi a sértő? Nem Illyés volt Flóra társa?
Még szerencse, hogy az Ön intelligens hozzászólása, kedves sorai nem sértik a jóízlésű olvasókat.
"Remélem, meg is teszik". Az Ö emptiája, jóindulata, és ahogy mások véleményét elfogadja, - annak ellenére, hogy nyilván Ön a témában rendkívül tájékozott szakértő- , szívet melengető. Jó érzés tudni, hogy ilyen nagyszerű emberek vesznek körül minket. Másoknak véletlenül sem rosszat kívánó, ártani nem akaró emberek. Gratulálok Önnek!!!

Kedves Csaba Ildikó, hálás vagyok a soraiért. Azt gondolom, hogy az emberek jelentős részét nem lehet megnevelni, ill. arra bírni, hogy másokat is próbáljanak megérteni, ne csak önmagukat. Bár azok, akik képtelenek mást vagy másnak a gondolatait elfogadni, önmagukkal sincsenek jóban és tisztában. Az értékzavaros emberek próbálnak mindenki mást letaposni. Ha valaki érveket sorol fel, tetszik, nem tetszik, kénytelen az ember elfogadni. De az üres vádaskodások kicsit bosszantók. És talán ennek a témának a komolyságához nem is illenek, mert aki J. A. ügyéhez, szerelméhez hozzászól, legalább minimális ismerettel rendelkezzék, mielőtt ítélkezik, illetve elítél bárkit is. Még egyszer köszönöm baráti sorait.

Nekem is volt szerencsétlenségem végigolvasni Flóra könyvét.

Azt hiszem az Asperján György által használt "ellentmondásos" jelző még mindig a legjóindulatúbb, amivel jellemezni lehet az írást - és feltételezhetően annak az embernek a gondolkodását, aki ezen írás mögött áll.

Rosszindulatúbb, vagy szókimondóbb jelzőt pedig nem is szívesen keresnék rá, hiszen egynémely kommentből is látszik: vannak, akik képtelenek elviselni, ha az övéktől merőben különböző meglátásokkal is szembesülni kénytelenek.

Abban is teljesen igaza van Asperján Györgynek, azt hiszem, hogy Attila Flórájának nincsen túl sok köze ahhoz a nőhöz, aki apropót szolgáltatott neki ennek a lénynek a megteremtéséhez. És szerencsére azért őneki, mármint a József Attila által megtemtett Flórának nem sokat árthat a létező Flóra.

Egyébként a legjobbakat kívánom Önnek, Apserján úr.

Én azt hiszem, hogy Kozmutza Flórát nem kell megvédeni. Védi ő saját magát az irodalomtörténetben.

Rqi,
siralmasnak érzem a sorait. Siralmasnak érzem, hogy elfogadja egy olyan ember gondolatait, szánalmas érveit, akinek az egész Kozmutza Flóra ügyről fogalma sincs. Elrettentőnek érzem, hogy valaki egy olyan silány írással, mint amilyen a Fogadj szívedbe, egy pillanatig is azonosulni képes. Azt pedig még siralmasabbnak vélem, hogy bárki is a legkisebb hitelt adjon azoknak a soroknak, amik ebben a blogban olvashatók. Csupa közhelyes írás, amelyekben nincs egyetlen érdemi vagy eredeti gondolat. A blog írója arra rendezkedett be, hogy másokat megsértsen az igazság tökéletes és teljes figyelmen kívül hagyásával. Az illető úrnak József attila költészetéhez semmi köze. Nem is érti az általa idézett versek lényegét. És valójában nem is siralmas, hanem rendkívül káros ez a blog. Azt a benyomást kelti a szerző, mintha felkészült volna a témából és a legminimálisabb szellemi joga lenne arra, hogy véleményt, sőt ítéletet mondjon Kozmutza Flóráról, Illyés Gyuláról, vagy egyenesen József attiláról, akit úgy állít be és olyannak fest le, hogy az ember elborzad, olvasván könyvébek lapjait. József Attila nem volt szexmániás, Flórában is csak a szépet, az eszmeit, az eszményit látta és énekelte meg. Tisztelt olvasok, nagyon kérem, ne engedjék, hogy ez az ember megtévessze önöket. Elég káros, hogy önmagát megtévesztette azzal, amikor önmagát túlértékelve le merte írni, hogy József Attila életregénye, miközben minden adatát József Jolán csodálatos könyvéből, a József Attila élete című könyvből lopta, és ami ott esetleg nincs, azt pedig Szabolcsi Miklós négykötetes írásából. Ilyen könyvet komoly kiadó nem jelenetet meg. Szánom ezt a dilettáns írót, aki azt hitte, mondott valami értelmeset és érdemlegeset József attiláról. Szánalmas az egész. Védjük meg ettől az embertől a magyar irodalmat.

Irodalomvédő, sejtem ki Ön, sejtem, hogy az indulatait és szedett-vedett véleményét mi motiválja. Hát igen, az internet szabad és véleményt nyilvánítani is szabad. De a vélemény azt is jellemzi, aki írja, s olykor egyáltalán nem azt, aki kapja. Sajnos, beteg vagyok, így nem tudok tételesen válaszolni a "kifogásaira", de ha nem volnék beteg, talán akkor sem próbálkoznék azzal, hogy kifejtve a véleményemet válaszoljak olyan véleményre, amely nem éri el a vélemény nyilvánítás szintjét. Se gondolatilag, se a megfogalmazás szintjét tekintve. Csupán arra hívnám fel a figyelmét, hogy József Jolán könyvének hallatlan érdemei vannak, a hallatlan csúsztatások és kegyes hazugságok mellett. Kritika nélkül nem fogadható el, de mint forrás, nélkülözhetetlen mindazok számára, akik József attiláról kívánnak bármit is írni. Tehát én is alaposan, többször, éveken át olvastam és jegyzeteltem a könyvet, és sokat tanultam belőle. A hibáiból is. Ugyanakkor megjegyzem: bizonyos fokig a hibáit természetesnek érzem. Még túl közel voltak a tragikus események, még élt minden kortárs, olánnak óvatosan és körültekintően kellett fogalmaznia. És természetesen önmagáról is igyekezett az irodalomtörténet számára olyan képet kialakítani, amelyről azt gondolta, majd a legigazabban őrzi meg arcát, és a későbbi nemzedékek kirtika nélkül elfogadják sorait. illetve talán ez nem is volt szempont számára: fontosabb volt, hogy a korabeli közönség elfogadja őt olyannak, amilyennek megrajzolta a karakterét. És természetesen olyannak ismerjék meg József Attilát, amilyennek ő mutatja. (Ez a szándéka már akkor sem járt teljes sikerrel, hiszen a kortársak, a barátok a József Attila-i képhez nagyon sok vonást hozzáadtak). Mégis a könyv alapján Jolán szinte barátnőül fogadták Karády Katalin, Blaha Lijza, Horthy Istvánné, és sok más előkelőség. Míg ő járta az elegáns társaságokat, Szántó Judit továbbra is az a munkásnő maradt, aki volt, élte nehéz és megpróbáltatásokkal teli napjait. Pedig - hogy ezt az ostoba és nehezen értelmezhető kifejezést használjam - neki is voltak érdemei abban, hogy József attila az és olyan lett, aki és amilyen. De erről Önt úgysem lehetne meggyőzni. Másrészt Ön is Szabolcsi Miklós négy kötetét használta, amikor József attiláról írt. Lehet majd írni további monográfiákat József Attiláról - bár az érdeklődés csappanásával talán ez a szándék is elkerüli az irodalomtörténészeket -, de akárhogyan lesz is, Szabolcsi Miklósnak olyan érdemei vannak, amelyeket soha senki nem lesz képes kétségbevonni, illetve megkerülni. Szabolcsi Miklós az egész életét József attila életének kutatására és műveinek értelmezésére fordította, és olyan eredményeket ért el, amelyeket alapként mindenki használ és használni fog, aki József Attila életét kutatja, értelmezi vagy egyszerűen csak érdeklődik utána. Tehát éppen az Ön részéről ezt a szememre hányni annyi, mintha a saját, József Attiláról és nővéréről írott könyveinek érdemeit vonná kétségbe.
Én ezzel együtt sem mondok Ön felett ítéletet. Sajnálom, hogy így vélekedik munkámról, hogy a józan kritikai alapról megfeledkezett. Ha Ön mégsem azonos azzal, akire gondolok és esetleg olvassa ezt a kis megjegyzésemet, akkor elnézést kérek.

Kedves irodalomvédő,

sajnálom, ha siralmasnak érzi a soraimat, de azt még ennél is jobban, hogy kétségek között hagy a tekintetben: pontosan miért is gondolja ezt így. Tudja, alapvetően kíváncsi természetű ember vagyok.

Különben, talán picit félreérthetett: én nem olvastam Asperján György könyvét József Attiláról. A hozzászólásomban nem is erre utaltam, hanem Flóra könyvére, amit viszont valóban megismerhettem.

Ezen írás alapján tűnik ellentmondásosnak számomra Flóra személyisége. Valami túlhajtott, és cseppet sem szimpatikus önigazolási kényszert véltem felfedezni soraiban. Gondolom persze, nem lehetett könnyű József Attilának érdemi segítséget nyújtani, mégis furcsa, hogy épp az elismert pszichológus bizonyult ennyire képtelennek erre.

Természetesen mindnyájan követünk el hibákat, mulasztásokat; és sok fájdalmat, neheztelést "old békévé az emlékezés." Ezért sem értem, hogy miért volna feltétlenül siralmas, ha valaki kritikával és alapos körültekintéssel viszonyul egynémely visszaemlékezéshez - ráadásul olyanokhoz, amelyek íróinak nyilvánvaló egzisztenciális érdekük is fűződhetett ahhoz, hogy olykor ne ragaszkodjanak körmükszakadtukig az igazság teljes és minden elhallgatástól mentes kibontásához.

Van egy mondás, tudja (már nem emlékszem hol olvastam): "a visszaemlékezésekkel az a baj, hogy általában nem azt írják le bennük, egykor hogyan érzett az író - mint inkább azt: ma mit gondol arról, hogy egykor hogyan érzett." Azt hiszem, ez maradéktalanul áll Flóra visszaemlékezéseire is.

Különben szerintem sem volt "szexmániás" J. A., mint ahogyan igaz az is: "Flórában is csak a szépet, az eszmeit, az eszményit látta és énekelte meg." Nem értem, miben különbözik ez attól a gondolattól, hogy "Attila Flórájának nincsen túl sok köze ahhoz a nőhöz, aki apropót szolgáltatott neki ennek a lénynek a megteremtéséhez." Márpedig siralmas hozzászólásomban többek között ez a mondat is szerepelt.

Azért kedves irodalomvédő, Flóra-versben található ez a versszak is:

"Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet."

Valóban szánalmas dolog, ha egy kutató görcsösen a saját prekoncepcióihoz próbálja igazítani kutatása tárgyát. Ebben is egyetértünk.

Kedves Rqi, az a bajom a hozzászólásával, hogy teljesen azt vallja, amit az u.n. életrajti regény szerzője. Ő is úgy vélekedik Kozmutza Flóráról, mint maga, ugyanazt a képet próbálja róla hosszan megrajzolni, mint maga röviden. Maga tudatosan becsapja önmagát, amikor a fenti módon igyekszik elferdíteni József attila szerelmének igazi arcát, a regény írója viszont tudatosan és szenzációhajhász módon hazudik, félrevezeti az ügyben olyan tájékozatlan embereket, mi nt maga. Nem vitatom, hogy lehet véleménye Kozmutza Flóra könyvéről, persze, véleménye mindenkinek lehet. De a véleményével együtt vállalja az elfogultságát, a tudatlanságát, a tájékozatlanságát is, és hozzáteszem: azt is, hogy nem becsüli igazán József Attilát, hiszen ha ő úgy látta Flórát, ahogyan nekünk megmutatta, akkor azt mi nem bírálhatjuk önhitten felül. Egyszóval a vélemény az ember. Ön ilyen ember. Gondolom másban is. Bocsásson meg az őszinteségemért.

Kedves Irodalomvédő,

nem ismertem ezt a mondást eddig: "a vélemény az ember". De nagyon emlékeztet engem arra, amelyik így szól: "a stílus maga az ember." Furcsa dolog, mert nekem meg pontosan ez utóbbi szállóige jutott eszembe a válaszáról.

Valóban fontos dolog lehet tisztázni, hogy egy vélemény mennyire felel meg az igazságnak - de ehhez a tisztázó munkához aligha járulhatnak hozzá olyasfajta személyeskedések és gorombáskodások, mint pl.: "maga tudatosan becsapja saját magát", vagy "elferdíti J. A. szerelmének igazi arcát", vagy épp "vállalja elfogultságát, tudatlanságát, tájékozatlanságát". Mindezek puszta vádaskodások - és ugyan arról persze fogalmam sincsen, Ön miféle ember lehet; de az tény: az ilyesfajta meggondolatlan vagdalkozás elsősorban olyanokra jellemző, akik nem képesek elviselni, ha megingathatatlannak vélt véleményüket - jogos vagy jogtalan - kritika éri.

Továbbra sem látom be, hogy miért "torzítanám el J. A. szerelmének igazi arcát", hiszen szinte ugyanazt állítom e témában én is, mint Ön: "[a költő] Flórában is csak a szépet, az eszmeit, az eszményit látta és énekelte meg." Nyilván a létező Flórában nem csupán "szép, eszmei és eszményi" dolgok voltak, hiszen egyikünk sem tökéletes. Semmi botrányosat nem látok ennek a megállapításában - inkább az lep meg alaposan, hogy Ön vitatni próbálja e nyilvánvaló igazságot.

Azt írja: "nem becsüli igazán József Attilát, hiszen ha ő úgy látta Flórát, ahogyan nekünk megmutatta, akkor azt mi nem bírálhatjuk önhitten felül." Ezt végképp nem tudom mire vélni. Ezek szerint, aki úgy gondolja, hogy J. A. olykor tévesen látott, fogalmazott meg dolgokat - az nem becsüli igazán a költőt? Aki pl. igazságtalannak és tarthatatlannak véli az ominózus Babits-kritikát - az tiszteletlennek mutatkozik Attilával szemben?

Tényszerűen nem igaz az sem, hogy J. A. írásaiból ne volna kiolvasható Flóra iránt táplált érzelmeinek ambivalenciája. Ajánlom figyelmébe e tárgyban pl. az előző megszólalásomban idézett verset. (Mint azt bizonyára észrevette, a '36 végén írt Magány című költeményről van szó.)

Az őszinteségéért igazán fölösleges bocsánatot kérnie, hiszen magam is nagyra tartom ezt a tulajdonságot. Amit valóban némileg bosszantónak találtam hozzászólásaiban az a felületesség, amivel hozzászólásaimat olvasta; illetve az az eljárás, ahogyan érvelés helyett megelégszik a közönséges gorombáskodással. Ha nincs ellenére, a bocsánatkérését inkább ezekre vonatkoztatom.