Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
de elviselte. Azért kell kivárnom,
ki innen vesz föl s elvisel magán,
hogy szabad lélek legyek a világon.
Írta a Siestában József Attila Illyés Gyulának, a sikeres vetélytársnak, aki mindent megkapott az élettől: sikert (hozzá pénzt: háromszor a Baumgarten évdíjat - 3X3000 pengőt - egyszer a nagydíjat: 4000 pengővel), Flórát, pártvezérséget, Rákosi elvtárstól Kossuth-díjat, azután Kádár elvtárstól is Kossuth-díjat, az élettől rengeteg örömöt, élményt, elismerést és 81 életévet, majd díszsírhelyet Farkasréten. (És mindösszesen egyszeri temetést, míg az ifjúkori barát: négyszeri elföldelést.) De mindezt megérdemelte Illyés. Ennyi jár egy nagy, egy nagyon nagy alkotónak - ha már a halhatatlanságot József Attila kapta.
Nagy áron!
Tegnap azért nem írtam róla, mert sokat sírtam. Tolsztoj azt írta: ahogy öregszem, egyre többször elsírom magam, apróságokon is. Én kivételesen nagy dolog miatt sírtam: nem tudom megbocsátani a sorsnak, vagy konkrétabban: a magyar életnek, hogy József Attila csak ennyit érdemelt az élettől. És mivel a sorsom sokban hasonlít az övéhez, azt sem tudom megbocsátani a sorsnak, hogy annyi regény után, és különösen a Fogadj szívedbe - József Attila életregénye, Csapataink harcban állnak - 1956 regénye, Jézus és Júdás aktája - apokrif regény című három munkám után egy olyan szakmai díjnál sem gondoltak, gondolnak rám, mint az Artisjus díjai. Őszintén bevallom, nem annyira az elismerésre vágyom, mint inkább a pénzre. Az elismerésre az ember fiatalon vágyik, később már azzal is beérné, ha a munkáját valami kis pénzzel jutalmaznák, hogy könnyebben élhessen.
És persze még vár rám az ítélő táblán a büntető per és a polgári per, amelynek elsőfokú ítélete a kamatokkal együtt tízmillió gforint megfizetésére kötelez, mert egy negyven évvel ezelőtti gyilkosság áldozatának, Labancz Annának az emlékét felidéztem. Fel mertem idézni!
De nem ezért sírtam, hanem azért, mert egyre silányabb a Gát utca 3-ban tartott költészetnapi megemlékezés, és mert a költészet napján, vagyis József Attila születésnapján, a kimutatások szerint, egyetlen verseskötetet sem vásároltak az emberek.
Csak másban moshatod meg arcodat - írta József Attila egyik fiatalkori versében.
Immár az ifjabb nemzedékek nem akarják a költészet, a szépirodalom segítségével a másikban, embertársukban megmosni az arcukat. Immár fontosabb számukra az élet hétköznapisága. A bölcsészkar egyik, József Attilával foglalkozó professziora mondta, hogy a magyar irodalom szakra járó egyetemisták sem olvasnak. A versek végképp nem érdeklik őket. A regények tartalmi összefoglalójára pedig az interneten vadásznak.
Petőfiről itt a blogban közzétett gondolataimra egyetlen olvasó reagált. Mindenki más figyelmen kívül hagyta azt az érvelésem, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakja immár szellemében is halott, nem érte meg születésének 200. évfordulóját. Akik magyarkodva tüntetnek, akik úgy általában magyarkodnak, éppúgy nem törődnek Petőfivel, mint azok, akik csendesen meghúzzák magukat és bármit megnépszavaznak, csak mentsék magukat valahogyan. Megértem őket, mindenkit megértek. És magammal együtt mindenkit sajnálok.
És fáj a lelkem azért, mert József Attila hiába írta, hogy "édes Hazám, fogadj szívedbe... "
Immár a Haza szíve, a Haza fiainak szíve mással van teli: gyűlölettel, riadalommal, kétségbeeséssel, harácsolással, lemondással, úttalansággal, becsapottsággal, kiszolgáltatottsággal. Ez a Haza rosszabb, mint a két háború közötti Haza volt, rosszabb, közönyösebb és ostobább. Ez a Haza immár egy szerencsétlen nemzet szerencsétlen hazája. Ez a szerencsétlen nemzet megtagadta, mert érdektelenségével eltaszította magától az öntudat költőjét, József Attilát.
Eltaszította önmagától a saját helyzetét, a sorsát, a jövőjét felismerő és mérlegelni tudó öntudatot. Ez a nemzet eltaszította magától a Hazát.
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
József Attila, én veled rimánkodom.