Most temettük el szegény Fejtő Ferencet - állami pompával.

Egykoron, az úgynevezett zsarnoki pártállam idején virágot tettem például Kodály Zoltán és Illyés Gyula ravatalára, és másokéra, akiket tiszteltem és szerettem.

Fejtő Ferenc ravatalára is szerettem volna virágot tenni, de nem engedtek be a Kerepesi Temető nagy ravatalozójába. A ravatalozó előtti teret kordonnal lekerítették. Az oda vezető úton végig rendőrkocsik álltak, a művészparcella mellett is beszélgető rendőrök figyelték a ténfergőket. A kordon körül civilruhás, kopasz, füllhallgatós, mikrofonnal felszerelt fogmegek őrködtek. A kordon bejáratánál a kormányzat feketébe öltözött gyász-szüzei állítottak meg, és kérték a belépésre jogosító meghívót. Mert a gyászban sem lehetünk egyformák, vannak a szívükben gyászolók, és vannak a gyászra meghívottak. Az ifjú hölgyet felvilágosítottam, hogy virágot szeretnék elhelyezni Fejtő Ferenc ravatalánál. Nem lehet - mondta a gyász-szűz határozottan. Ha kívánja, majd helyezze el a síron. A ravatalozóba csak az mehet be, akit oda meghívtak. - De gyászolni szabad? - érdeklődtem. Ekkor már a kopasz, több százezer forintos havi fizetésű kormányőr is megszólalt: - Tessék innen távozni, mert akadályozza a meghívottak közlekedését.

Amihez kormányunk hozzáér, abból mocsok lesz - az ügyintéző végrehajtók buzgalma következtében mindenképpen.

Fejtő Ferencet a kormány nemcsak saját halottjának nyilvánította, hanem ki is sajátította.

Díszegyenruhás katonai egység masírozott.

A temetésre mintegy ötszáz gyászoló érkezett. Ebből körülbelül háromszáz volt a kormány által kiválasztott és az igazi részvétre alkalmasnak találtatott. A ravatalozóból kizárt kétszáz főnyi gyászolónak be kellett érnie a kivetítővel, hiába látogatott ki a temetőbe.

Mi, másodrendűnek talált és ítélt gyászolók hangszórón keresztül hallgattuk Gyurcsány Ferenc nem éppen jól sikerült, bratyizó gyászbeszédét. Utána Méray Tibor volt-író búcsúzott az emigráns magyarok nevében. Méray elvtárs-úr azok közé tartozik, akik számára ötvenhat jelentősége abban van, hogy azonnal lelécelhettek, magára hagyva a nemzetet a problémáival és az események következményeivel. Méray, Aczél Tamás és a többiek, akik addig hittel és hűséggel szolgálták Rákosit és a saját érvényesülésüket, Párizsból és Londonból osztották az itthon maradtaknak az észt. És nemcsak Illyés Gyulának, Déry Tibornak, Szabó Lőrincnek, hanem mindenki másnak, aki itthon vállalta a nemzet életét és sorsát. Azokat bíztatták kitartásra és hitre, akik tudták, a nemzet nem pucolhat el a hazából begazoltan vagy jobb körülményekre éhesen. Vállalnia kell létét, önmaga sorsát; vállalnia kell akkor is, ha eleve tudja, hogy majd ismét azok lesznek a kedvezményezettek, akik kint, teljes biztonságban, megfelelő anyagi körülmények mellett osztják a jótanácsot, nem vállalva a következményeket, a megpróbáltatásokat. Az okos és önmutogató Méray Tibor hosszan beszélt, majd Fejtő Ferenc hazai barátai nevében egy hölgy búcsúzott a kormány szociáldemokrata halottjától: kenetteljesen és kisajátítóan.

Mi tagadás, nem sokan érezték magukénak Fejtő Ferencet. A kormányőrök és a kormányzati mű-sirató szüzek majdnem annyian voltak, mint az önkéntes, nem havi fizetésért gyászolók.

Fejtő Ferenc végső nyughelyét József Attila és családja sírjától négy-öt méternyire ásták meg. Még a gyászünnepség megkezdése előtt megnéztem a fekete kárpittal (vagy kátránypapírral?) kibélelt gödröt, természetesen a körötte szorgoskodó temetői alkalmazottak engedélyével. Egyengették a porhanyosított földet a gödör körül. Nem voltak a halomban nagy, nedves göröngyök, amelyeknek a koporsóra zuhanása zavarhatta volna a gyászünnepség pompáját.

Ismét megnéztem József Attila sírját, amelyet az egész temető legsiralmasabb és legsilányabb "emlékműve" jelez: rozsdás fémlemezen közelről és távolról egyaránt olvashatatlan negatív betűk az Íme, hát megleltem hazámat... sorait próbálják a látogató emlékezetébe idézni. Ennyire telt a kormányzat tizennyolc milliójából. Közismert, hogy a pénzt időre nem tudta az "édes haza" előteremteni, így a látványosan sivárra "varázsolt" sírt és síremléket nem a költő születésének centenáriumán, hanem halálának évfordulóján avatták fel.

A ravatalozóból a koszorúkat ünnepélyes léptekkel katonák hordták ki, majd szintén katonák emelték vállukra a koporsót és helyezték el a vezénylő tiszt útmutatásainak megfelelően a gyászkocsiba.

Ezzel a nemtelen felhajtással és fénytelen pompával elsőként éppen Fejtő Ferenc nem értett volna egyet. De a halott már nem választhat.

A koporsót követve a ravatalozóból kiléptek a megkülönböztetett gyászolók. A kormány hivatásos, minden bizonnyal tiszteségesen fizetett gyász-szüzei valamennyi ünnepi vendégnek költségvetési keretből vásárolt fehér rózsát nyomtak a kezébe, amelyet kedve szerint a koporsó után a sírba dobhat majd vagy hazavihet.

A sírnál kis kulturális hakni-műsor után katolikus pap búcsúztatta az elhunytat (biztos, ami biztos alapon: hátha mégis van túlvilái számonkérés). Az előkelő gyászolók helyet foglalva nézték a ceremóniát. Az első sorban gyászoló Szili Katalin látványosan a pappal együtt imádkozott, mint igazi hívő szocialista, a népszerűségi lista élmezőnyébe tartozó politikus asszony.

Fejtő fia nejlon zacskóból elég ügyetlenül port szórt a sírba. Egy részét a szél a miniszterelnök úr és hitvese szemébe csapta, a kormányőrök legnagyobb bosszúságára. Mellettem egy jóltájékozott azt mondta, hogy a föld Fejtő feleségének sírjáról való igazi francia föld.

Ezek után az ünnepi gyászoló gyülekezet, elsőként természetesen a miniszterelnök úr és az elhunyt fia virágot dobott a gödörbe.

A sírhalom hat temetői alkalmazott kezemunkájának köszönhetően gyorsan elkészült. Fejtő Ferenc 1938 után immár végleg hazatért. Sokáig élt, és a magyar kormánynak halt meg. Hajszálainak egy részét eltemették szülővárosában, a nagykanizsai zsidótemetőben, másik részét pedig majd szétszórják a párizsi előkelőségek temetőjében.

A nagy tudású, biztonságban sokat megélt Fejtő Ferenc immár örökre József Attila szomszédja lett. Kétségtelen, hogy életükben nem mindig és mindenben értettek egyet, sőt, komoly nézeteltéréseik is voltak. És az is tény, hogy sírjuk közelsége nem jelenti azt, hogy a szellem túlvilági kerekasztalánál is egy társaságban ülnek. Az egyedülálló zseni, József Attila - szerencsétlen sorsa és tragikus halála ellenére - a legnagyobbakkal együtt tölti végtelen és háborítatlan idejét. A nagyszerű, az életét mindig okosan és rendkívül praktikusan irányító Fejtő Ferenc kormányunk döntésének köszönhetően vált a halálban is József Attila szomszédjává. Kissé távolabbról, a művész-parcellából megkülönböztetett helyét csendes nyugalommal olyan szellemi nagyságok veszik tudomásul, mint Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Szabó Lőrinc és sokan mások.

Indulunk haza. József Attila sírkövén csak az a két piros szekfű látható, amelyet én hoztam magammal és helyeztem el. Az ünnepi gyászolóknak egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy a nagyszerű Fejtő Ferenc a mindörökre neki ajándékozott kiemelt díszsírhelyet is annak köszönheti, aki immár negyedszer, a mama mellé eltemetve marja-vési bele a tudatunkba: Éltem - és ebbe más is belehalt már.