Az 1989-es vértelen rendszerváltással, majd az 1990-es úgynevezett szabad és demokratikus választással létrejött polgári, azaz kapitalista társadalmi formával olyan új történelmi helyzet alakult ki, amely igyekezett mindent elutasítani, ami 1956 után (és azt megelőzően) történt; érdekei, ideológiája, alapelvei szerint szembefordult mindennel, ami korábban jellemezte Magyarországot, idejét múlt megfogalmazással: a Magyar Népköztársaságot, amelyről tudjuk, hogy soha nem volt a nép köztársasága.
Az új társadalmi és politikai rendszer, vagyis a kapitalizmus természetszerűen alkalmatlan volt arra, hogy bármiben is 1956 örökösének vallja magát, még akkor is így van ez, ha nagyon megpróbálta ezt elhitetni a lakossággal és önmagával (az utóbbit nem túlságosan komolyan véve). Napjaink polgári demokráciája más fogalmakban gondolkodik, mint tette azt bármikor is az 1945 utáni és 1956 tizenhárom nevezetes napján Nagy Imre. Ez a rendszer nem képes be- és elfogadni a kommunista Nagy Imrét. Nagy Imre nem ilyen rendszerben gondolkodott. Nagy Imre nem értett, nem érthetett egyet Kádár Jánossal, aki nagyon nehéz helyzetben és nagyon nehezen adta rá a fejét, hogy a szovjetek mellé álljon, de azzal is tisztában volt, hogy amennyiben ő nem vállalja a vállalandókat, akkor vállalja Münnich Ferenc, vagy ha ő sem, legrosszabb esetben Hruscsovék a rendteremtésre vágyó Rákosival is beérik. Ilyen a történelem, és egy adott történelmi helyzet logikája. Nagy Imre nem értett egyet Hruscsovval sem. Nagy imre abba a helyzetbe került, hogy már a jogoszláv nagykövetségen nem tudta eldönteni, hogy mivel kellene vagy lehetne egyetértenie. Később pedig ez még nagyobb probléma lett számára, miként azt a Snagovi jegyzetek is bizonyítják.
Holnap lesz ötven éve, hogy Nagy Imrét kivégezték. Társai kivégzését azért nem említem, mert a társainak kivégzését, úgy gondolom, semmiképpen nem lehet összekeverni Nagy Imre kivégzésével, még akkor sem, ha a korabeli, megredelésre dolgozó bíróság így látta. (Tudjuk, hogy minden kor bírósága minél inkább hangoztatja a függetlenségét, annál inkább megrendelésre dolgozik, ha nem köztörvényes bűncselekményről van szó, illetve napjainkban gyakorta akkor is, ha arról van szó, de ez egy másik, bár szintén nagyon szomorú téma). És akkor sem lehet Nagy Imre mártír-halálát Gimes Miklós újságíró és Maléter Pál hadtáp-ezredes halálához hasonlítani, ha ugyanazon perben és ugyanazon a napon végezték ki mindhármukat.
Nagy Imrét ugyanis kötötték az 1945 utáni évek, kötötték az 1953-as események, első miniszterelnökségének intézkedései, sajátos hatalomvesztése, amelyben szerepet játszott betegsége, alkata, rossz taktikázása és még nagyon sok minden. Nagy Imre saját múltjának a foglya lett 1956-ban, és csak utána a szovjeteké, majd Kádáré, aki - miként tudjuk - szintén a szovjetek és a gerintelenül viselkedő Tito foglya is lett egyben. Szóval a történelem akkor (is) nagyon bonyolult csomót kötött az egész magyar társadalomra és minden egyes ember életére. Az elvek és eszmék egészen sajátos visszfénnyel mutatkoztak meg, és játszottak az emberekkel megtévesztően.
Nagy Imre a múltja és ötvenhatban játszott szerepe miatt is nem látta, hogy az ő mozgástere lehatárolódott, illeve megszűnt, és már nem adott volna fel semmit, ha időben lép és időben megmenti önmagát. Nem tette, mert soha ne feledjük: kommunista volt, kötötte a párthűség és pártfegyelem, mint élete szerves, felülvizsgálhatatlan része. Kötötte a pártfegyelem, és fegyelmezetten vette tudomásul Rajk Lászlóék kivégzését. Hallgatásával, a pártfegyelem vállalásával felsorakozott Rákosiék mögé, szótlanul vette tudomásul, hogy Rajk pártfegyelemmel kötözve csapja be az országot, a világot (az utóbbit kissé nehezen), és dugja pártfegyelemmel a nyakát a pártfegyelemmel csomózott hurokba. Szóval bonyolult helyzet volt az, bármennyire is egyszerűnek és átlátszónak tűnik most egyesek számára.
Nagy Imre nem abban az eljövendőben bízott, amely most a halála ötvenedik évfordulóján bábáskodik az emléke körül. (Mellesleg megjegyzem, hogy a peranyag 52 óráját a hat nap alatt, amíg színpadiasan lejátszották, összesen ezer ember hallgatta meg. Összesen, tehát a hat nap alatt. És annak az ezer embernek is a jelentős része rokon volt vagy kutató, a korszakkal foglalkozó ember. A lakosságot, különösen a negyven év alattiakat nem érdekli sem Nagy Imre élete, sem Nagy Imre halála. Hogy mi érdekli őket, arról most kár volna hosszan elmélkedni). Nagy Imre az ítélet kihirdetése után nem kért kegyelmet, bízott benne, hogy majd egyszer - miként ő maga fogalmazott - a munkásosztály megérti a vállalását és az igazságát. Akkor arra nem gondolhatott, hogy abban a jövőben, amelyben ő reménykedett, nem lesz munkásosztály, és elveszti értelmét és jelentőségét a vállalása és az igazsága.
Talán nem véletlen, hogy sem az ellenzék, sem a köztársasági elnök úr nem képes métányolni Nagy Imre vállalását és igazságát. A kormányon lévők is csak azért, mert hamis hagyománnyá vált, hogy valamiképpen megpróbálják magukat ötvenhat szellemi örökösének feltüntetni. Alapvetően és lényegileg csupán illendőségből. Mert egyébként sem nekik, sem immár senkinek e hazában semmi, de semmi köze Nagy Imre vállalásához és igazságához. Nem mondjuk ki, de azért érezzük, hogy a vállalás tévedés volt, illetve politikai kényszerűség, az igazság pedig hamissággá vált. Nagy Imre önmaga és az adott korszak politikájának áldozata lett.
Halála mégis rendkívüli tanulságokat rejteget magában.
De ezekkel a tanulságokkal még, és még nagyon sokáig, vagy talán már soha, de soha nem fogunk tudni szembenézni. Illetve mire megérne az idő a szembenézésre, az csupán néhány történész vállalása és igazságkeresése lesz. De legyünk őszinték: a politikai púderezésen túl lényegében már most is az.
Nehéz ezt elfogadni azoknak, például nekem is, akik még annak a kornak a megélői és részesei voltunk. Számunkra Nagy Imre vagy így, vagy úgy még jelentett valamit. Halála óta felnőtt két generáció, amelynek már semmit sem jelent. Tulajdonképpen a politikának sem. Úgy emlékeznek Nagy Imrére bármelyik politikai színtéren, hogy rögtön meghamisítják, meghazudtolják. És talán nincs is más választásuk. Talán nincs is más választásunk.
Nagy Imre immár a történelem foglya. Eszméje, ha volt, vele halt. Igazsága, ha volt, vele múlt. Mártíromsága mára önmagának és korszakának szégyene lett.
Nagy Imrét teljes mértékben és minden tekintetben túlhaladta az idő.
Halála mégis figyelmeztető, és igazán csupán erőszakos halála az, ami bennünket figyelmeztethetne, ha egyáltalán volna még annyi akarásunk és hitünk, hogy napjaink gondjai között a mérlegelő visszatekintésre is maradjon energiánk.
