Részlet a Stop írásából:

A főügyészség... Budaházy Györgyöt "állami szerv kényszerítése céljából fegyverrel kapcsolatos, közveszélyt okozó bűncselekmény elkövetésével megvalósított terrorcselekménnyel", valamint "robbanóanyag és robbantószer készítésével elkövetett robbanóanyaggal visszaélés bűntettével" gyanúsítja, ez utóbbit az ügyészség szerint felbujtóként követte el. Ezeken túl még kétrendbeli emberölés előkészületével is gyanúsítja az ügyészség Budaházy Györgyöt. (Micsoda stílus!!!)
 

Mindennek alapján Budaházyt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélheti a mélyen tisztelt magyar bíróság. Pedig nem ölt meg senkit, nem robbantott fel senkit és semmit, csupán, mint bikfanyelven írják, előkészített közveszélyt okozó bűncselekményt - miként azt a hihetetlenül mélyen tisztelt főügyészség annál is mélyebben tisztelt szóvivője az általában soha, semmiben nem tisztelt magyar lakosság tudomására hozta.

Hát igen, Budaházy egy ember, a titkosszolgálatok, meg a nemzeti nyomozó iroda emberei egész szervezetet alkotnak. Rendelkezésükre állnak a legkülönbözőbb technikai eszközök, a megfelelően értelmezett törvények, a kommandósok, az egész erőszakszervezet.

Vagyis Budaházy esélytelen velük szemben.

Nem kívánok se ilyen, se olyan véleményt mondani Budaházyról, csupán felhívnám a mélyen tisztelt főügyészség figyelmét arra, hogy éppen most ünnepeljük, ünnepeltetik velünk Nagy Imre és társai újratemetésének 20. évfordulóját, mégpedig azzal a körítéssel, hogy Nagy Imre és társai egy olyan kapitalista társadalmi berendezkedés érdekében halt meg (köztük a magát mindvégig kommunistának valló Angyal István!!), mint amilyenben éppen élnünk adatik.

Mi tagadás, 1956-ban, 17 évesen én is ott voltam a Corvin közben, egészen november negyedikén estig, amikor is a Práter utcából evakuált bennünket a nemzetőrség helyi vezetősége (miként ez Csaptaink harcban állnak című regényemben megírtam). Úgy látták, hogy nem vagyunk ott biztonságban. Este tíz tájban indultunk el az iskola elől, végig a Práter utcán és kötöttünk ki a Szigony utca egyik házában( a Kádár rendszerben lebontották és hatalmas panelházat húztak fel a helyén), ott töltve az éjszakát, az összes lakót lezavarva a pincébe, tartalékukat elfogyasztva, ágyukba belefeküdve, és még hozzá lehet képzelni némi apróságot. Valamennyiünk kezében fegyver volt. Előtte, mint a hülyék, össze-vissza lövöldöztünk. Napi járőrözéssel megadott címekre kiszállva ávósokat tartóztattunk le és vittünk be a Práter utca pincéjébe.

És láttam, amikor mélyen tisztelt bajtársaim kivégzést hajtottak végre a Keleti pályaudvarnál. És láttam, amikor forradalmár testvéreim a Köztársaság téren az elfogott ávós kiskatonákat sortűzzel lekaszálták.

És láttam, amikor a Köztársaság téren két honvédtisztet meg egy csizmát viselő okvetetlenkedőt, akinek az égvilágon semmi köze nem volt az ávóhoz és a kommunistákhoz, a lábuknál fogva felakasztottak szabadságharcos Corvin közi bajtársaim (az egyik "sértett" még dobogó szívét egy felhevült szimpatizáns kivágta). Szóval sok mindent láttam. Bizonyos dolgokban, például a Sztalin szobor ledöntésében részt is vettem. Meg egyéb apróságokban: letartóztatás, ilyesmi.  És mi tagadás: minden eredmény nélkül, mint a többi nekivadult, lövöldöztem a szovjet tankokra is.

Amikor Kádárék kerültek hatalomra, nem vették jónéven a proletárdiktatúra nevében, hogy egyesek, mi, csóringer szakmunkások, segédmunkások, lézengő beszkártosok, viharkabátos senkik, akik azt hittük, most aztán mi írjuk a törvényt, felelősségre vontak egyeseket az emberi életekben, a városban, az országban, a népgazdaságban esett károkért.

Minden hatalom védi magát. Ez a mostani is, amelyet polgári demokráciának neveznek, de a lényegét illetően vaskemény tőkés hatalom, ahol csak azt lehet csinálni és mondani, amit a tőkés kormány, és az azt kiszolgáló ügyészség - persze a tőkés kormányzat törvényeire hivatkozva és alapozva az intézkedéseit -, meg a bíróság helyesnek, elfogadhatónak lát. Aki összevissza beszél, mint most szerintük én is, aki szervezkedik a fennálló hatalom ellen, amely semmivel nem kevésbé kizsákmányoló jellegű, mint volt az államszocializmus, sőt, még annál is inkább az, az nemcsak a bokáját üti meg, hanem egész életére dutyiba kerülhet. Vagyis: alaposan fel lehet háborodni azon, hogy a pártállami diktartúra miként viselkedett, de tilos felháborodni azon, hogy a jelelegi államhatalom (kormány, igazságügyi szervek, rendőrség) is lesújt keményen azokra, akik rendetlenséget akarnak, akik bújtogatnak, ellene szervezéskedést folytatnak, robbantással, molotov-koktélozással megzavarják a nyugalmat, a közrendet.

Ez mindenütt így van.

Tény, hogy ötvenhatvan a bíróságok, az ügyészségek azonnal igazodtak, amikor forradalmi bizottságokat hoztak létre. Aztán a forradalom levérése után készséggel nekiláttak a vádiratok megfogalmazásának, az ítéletek gyártásának. Minden állam ezt teszi. Minden állam lesújt azokra, akik szerinte másként képzelik el a rendet, és ennek érdekében rendetlenséget akarnak előidézni. (Majd Iránban is jónéhányan életük végéig börtönbe kerülnek, mert felháborodtak azon, amin).

Akkor viszont most a huszadik évfordulón mit is ünnepelünk? Illetve mit nem ünnepel a lakosság, de mit szeretnének vele ünnepeltetni?

Nem védem Budaházyt, csak magyarázom a logikát, amely szerint minden államhatalom működik. Amely szerint mindent szabad, amit megengednek, és minden tiltott, amit tiltanak - kedvük szerint.

Nem védem Budaházyt és nem védem a Kádár-korszak intézkedéseit, csak világossá szeretném tenni, hogy az államhatalom ilyen. Vagyis nem a lakosságot védelmezi, hanem az állam irányítóit, akik megmondják, mi ildomos és mi nem. Az állam erőszakszervezet - és az erőszakszervezet szereti időnként vagy mindig, bármit is teszünk, amivel a törvényei szerint nem köteles egyetérteni, tudomásunkra hozni, hogy nekünk, állampolgároknak - kuss. A szabadságunk csak addig terjed, amíg azt az úgynevezett polgári demokrácia, liberális kapitalimus és annak hivatalos szervei helyesnek és jónak tartják.