HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

Linkblog

Király Béla, a kaméleon

2009.07.05. 11:01 asperjangyorgy

Király Béla vezérezredes, az 1956-os forradalom kedvezményezettje 97 éves korában elhunyt. Hosszú és változatosan gazdag élet jutott neki osztályrészül. Akit érdekel pályafutása, az interneten megtalálja. Nagy kaméleon volt. A körülményeket és a lehetőségeket mindig jól kihasználta.

Egyszer láttam, igaz elég messziről, élőben: 1956. október 30-án éjszaka a Deák téri rendőr-főkapitányság nagy tárgyalójában.

Király 56 szeptemberében szabadult a börtönből. Szeretett volna visszajutni a hadseregbe.

És mivel a részletekben rejtezik az ördög, Gyurkó László dokumentumok alapján írott 56-ról szóló könyvét idézném: „Király Béla szerint röviddel a szabadulása után felkereste három volt tiszttársa, ’Nagy Imre tudtával, beleegyezésével és tanácsára’, s kérték, csatlakozzon hozzájuk. Ebben az esetben mindent megtesznek, hogy ’visszajuttassunk a hadseregbe’.  Király vállalta azzal a kikötéssel, hogy nem lép be a kommunista pártba. ’Így lettem a Nagy Imre baráti köre katonai csoportjának belső tagja’. Azt is leírja, hogy a tábornokok temetésén (október 6-án!! – A.Gy.) Nagy Imre azt mondta neki: ’Remélem rövidesen felgyógyul, s akkor találkozunk. Vigyázzon az egészségére, szükségünk van magára’.  Nagy Imre viszont azt vallotta: „Nem ismertem. Nem ismertem a munkáját sem… Tildy ajánlotta nagyon melegen…, hogy erre a posztra nála megfelelőbb embert máma nem találunk, kiváló szervező’. Tegyük hozzá, Nagy Imre ’baráti körének’ sosem volt katonai csoportja…”

Ha október 6-án valóban azt mondta volna Királynak Nagy Imre, amit Király idéz, akkor a most elhunyt vezérezredes 1956 október 14-én nem írta volna az alábbi levelet az akkori honvédelmi miniszternek: „Várom ügyem igazságos elintézését (kérte rehabilitációját – A.Gy.) és azt, hogy ismét, változatlan lelkesedéssel  állhassak munkába a szocializmus építésében és a magyar nép szolgálatában”. Király Béla emlékezése azért is hamis, mert október 6-án még Nagy Imre sem látta, láthatta előre, hogy mi fog történni, akkor még éppen a pártból is kizárva éldegélt, és egyáltalán nem számolt azzal, hogy rövidesen ismét miniszterelnök lesz, és szüksége lesz éppen Király Bélára.

Király Béla október 17-én bevonult a Honvéd Kórházba kivizsgálásra, s amíg mi suttyók Budapest utcáin harcoltunk, vívtuk eleve reménytelen harcunkat, őt éppen aranyérrel operálták, és a kórházban biztonságban lábadozott.

Én 1956-ban vasesztergályosként dolgoztam, és munkahelyi támogatással szeptemberben kezdtem el a Madách Gimnázium esti tagozatán a gimnázium első osztályát. Osztálytársam volt a nálam 11 évvel idősebb Oláh Vilmos, aki 56-ban és különösen Király Béla életében egészen sajátos szerepet játszott. A forradalom  kitörése előtt segédmunkás volt. Érettségi nélkül felvették 1949-ben a Szinművészeti  Főiskolára, ahonnan azután kimaradt. Kár, mert nagy színész lehetett volna. Minden általa elgondolt és a sors által felkínált szerepbe remekül beleilleszkedett. A forradalom kitörésekor mindenütt feltűnt, és mindenféle önkéntes szerepkört magára vett. Október 30-án azzal hozta ki Király Bélát a kórházból, hogy a magyar nép kívánságára jelent meg és kéri fel bizonyos szerepre. Király Béla egyetlen nap alatt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elnöke, az úgynevezett. Nemzetőrség főparancsnoka, a honvédség vezető testületének társelnöke, és Budapest városparancsnoka lett.

Miközben mi suttyók november negyedikén hajnalban a Corvin közben harcoltunk, Király Béla – Oláh Vilmos bírósági vallomása szerint – az „adjutánsával”, a Király Béla által rendőrőrnaggyá előléptetett segédmunkás Oláh Vilmossal bujkált. Amíg mi itthon maradtunk, és vállaltuk, amit a sors a nemzetre és ránk mért, Király Béla november 8-án vagy 9-én lelépett, és dicsőséges karriert futott be.

Most pedig, mint 56 első katonáját fogják temetni, de azért közben temethetik úgy is, mint 56 legelső karrieristáját. Aki nem ismeri az életét és a jellemét, akár még tisztelheti is.

 

 

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr451227510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Unoka 2009.07.11. 16:15:10

Igen Tisztelt Asperján Úr!

Nem vonom kétségbe személyes tapasztalati szülte keserűséget, mely erőteljesen érződik szavaiból. Mégis úgy gondolom, hogy valakiről a halála után ilyen stílusban írni mint ahogyan azt Ön tette fent, felháborító. Felháborító, hiszen én ismertem Király Bélát, igaz közelebbről mint Őn, és nem is ugyan abban a minőségben. Családunk egy Apát, Nagyapát gyászol ezekben a napokban. Tanult ember lévén erre legalább tekintettel lehetne. Sérelmeit inkább foglalja könyvbe, amit csak az olvas aki megveszi.

asperjangyorgy 2009.07.11. 18:22:04

Tisztelt Unoka!
Nem akartam önöknek személyes fájdalmat okozni. Dehogyis. És nem a keserűségeim, hanem a tapasztalataimat, amiket 56-ben szereztem a "sűrejében", megírtam a csapataink harcban állnak című 600 oldalas regényemben, amely még kapható. Ezt nem azért írom, mintha arra akarnám bíztatni, hogy megvegye. Nézze, kedves Unoka, az ilyen írások nem a rokonoknak, a fájdalomban leginkább érintetteknek szólnak. Ön egy csodás, gyengéd, melegszívű, nagyon kulturált, sokat látott Nagypapát ismert meg Király Béla személyében. Egészen biztos vagyok, hogy minden szeretetüket megérdemelte, mert közvetlen ember volt, remekül teremtett kapcsolatot, tudott másokra figyelni. A tények viszont makacs dolgok, de Önöknek az önök tényeire kell csak figyelniük, arra, hogy Önök egy csodálatos nagypapát ismertek és veszítettek el. Személyes megbántottságukért elnézést kérek. Hát igen, csodálatosan hosszú életet adott az isten a nagyapjuknak, kissé túlélte a történelmet. A temetésen nagyon sok jót, csak jót és szépet mondanak majd el róla. És a halott meg is érdemli, hiszen a holtakat nem bántjuk, azokat személyükben tiszteljük. A teljes igazság persze más, és ha valaki, ezt Király Béla pontosan tudta. Írt könyvet a nagykovácsi csatáról. Én ott nem voltam, de azt tudom, hogy nagykovácsi csata nem volt, legfeljebb purparlé, hiszen az egész, önmagát fegyverbe toborzó Nemzetőrség is csupán vicc volt a Vörös Hadsereghez képest, és az a 150 ember, aki vele tartott a nagykovácsi völgybe, ahonnan remekl lehetett az erdőn át gyalogosan menekülni, még inkább vicc volt. Csata nem zajlott ott, csak lövöldözés, néhány szerencsétlen felkelőnek mondott megtévesztett fiatal halálával.
56-ot a fiatalok, a fegyverbe állt fiatalok tették emlékezetessé, nem a politikus, nem a tehetetlen Nagy Imre, nem a kelepcébe ostobán belesétáló Maléter Pál, nem, nem ők, pedig nekik kellett volna az eseményeknek irányt adni, és vállalni a történések minden következményét. Tudja, a Corvin közben, miközben ezer irányból lőttek bennünket, arról értesülni, hogy a kormány, Nagy Imrtével az élen a jogoszláv nagykövetségen dekkol, nagyon nehezen elfogadható volt egy 17 éves, beganézott fiatal számára. Mert nem hősök voltunk mi, hanem ostobák, akik felvállaltunk egy olyan ügyet, amelyben nem mi kevertük a kártyát, még csak nem is Király Béla, és még csak nem is Nagy Imre, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
Kérem, fogadják őszinte részvétemet, Önök egy csodálatos és nagyszerű nagypapát, rokont veszítettek. És nekem eszemben sem volt Önöket személyükben és gyászukban megsérteni. Bármennyire kötődöm is ahhoz az időhöz, életkoromnál fogva, kissé már én is az utókort képviselem, és az utókor néha nagyon kellemetlen tud lenni, de ez a kellemetlenkedés soha nem a rokonságnak, soha nem az éppen elhunytnak szól, hanem a - TÖRTÉNELEMNEK.Tisztelettel Asperján György (és fogadja elismerésemet nagyon intelligens, és a bántás szándékát is elvető leveléért, de ennyit és ezt mindenképpen meg kellett tennie, és örülök, hogy megtette. Ebből is látszik, hogy Király Béla csodálatos nagypapa lehetett.)

Unoka 2009.07.13. 09:25:35

Tisztelt Asperján Úr!

Köszönöm válaszát és családom nevében részvétnyilvánítását is.
Mivel egyik útravalóul a nagybetűs élethez azt kaptam, hogy a dolgokat mindig több irányból is meg kell ismerni, szívesen és nagy érdeklődéssel fogok belekezdeni, „Csapataink harcban állnak” c. könyve elolvasásába. Nem azért mert a született helyzet ezt kívánja, hanem mert valóban érdekel, hogy egy, az utcán harcoló fiatal hogyan élte meg és hogyan emlékezik az akkori eseményekre. Valóban, két irányból már ismerem az ’56-os történések elbeszélését és őszintén úgy gondolom, hogy így, az Ön írásával teljesedhet ki a kép. Az élet mindig tanít nekünk valamit, hiszen levelemben, pontosan amiatt bíráltam Önt, ami engem is véleményem kinyilvánítására sarkalt, a személyes érintettség…
Maradok tisztelettel,
az Unoka

asperjangyorgy 2009.07.13. 10:43:32

Kedves Unoka!
Toleranciája szinte megszégyenít. Köszönöm.
Én nem személyes indulatból írtam, amit íram Király Béláról, hanem azért, mert azt gondolom, hogy valóban ideje volna, ha 56-ot és szereplőit nem kritikátlanul szemlélnénk. Írtam kvázi elmarasztalólag Nagy Imréről is. De ez sem jelenti azt, hogy nem tisztelném az autodidakta módon sokat tanuló és önmagát megépítő embert és politikust, akinek volt választása, legalább is 57 elején, de ő vállalta, harminc kilót belefogyva, a legrettenetesebbet.
Kár, hogy - bármiről van is szó - kevés olyan gondolkodású ember van, mint Ön. Éppen a mai magyar közéletben nagy szükség volna arra a józanságra, mérlegelő magatartásra, a megértés szándékára, amely Önt jellemzi (a levele alapján). Komolyan mondom, nagyon meghatódtam a levelétől, hiszen Ön, megbántottként, mondhatta volna azt is, hogy ostoba és elfogult vagyok, akivel nem érdemes semmilyen szinten foglalkozni.
Nagyon megtisztel, ha elolvassa a Csapataink harcban állnak című regényemet, amely nagymértékben dokumentumokra és személyes élményekre épül. Szeretném, ha - mielőtt a könyvet a kezébe veszi - világos lenne az ön számára, hogy akkor ott a társaim és én a társadalom legalján éltünk, munkásszállásokon laktunk, éppen csak kikerültünk Rákosi Mátyás iparitanuló intézeteiből. Én magam a Munkaerőtartalékok Hivata 1. sz. Rákosi Mátyás Iparitanuló Intézete Budapest, XXI. Állomás u. 10-be jártam illetve ott végeztem( a dokumentumaim szerint). A mi fejünket, a mi lelkünket olyan ideológiával tömték teli, hogy azután kikerülve az életbe mindannak az ellenkezőjét tapasztaltuk, amire okítani próbáltak bennünket: nyomort, hazugságot, képmutatást, kizsákmányolást. Egy szikvíz üzemből átlakaított féltetejű épületben volt a munkásszállás. Az egyetlen helyiségből álló, betonozott szobában huszonketten laktunk, három (csak hideg vizzel) szolgáló vízcsap és egyetlen, befelé szellőző WC állt a rendelkezésünkre. Senki nem ügyelt ránk, senki nem mondta, édes fiam, vigyázz, mert meghalhatsz, agyonlőhetnek stb. stb. Nyilván, hogy ebből a pozícióból mi egészen másként éltük meg az eseményeket, mint azok, akiknek elveik és eszméik is voltak. Nekünk nem voltak eszméink, mi azt láttuk jónak és helyesnek, amit éppen tettünk, a magunk fejét és elszabadult indulatait követve.
Rettenetesen tragédiákat láttam, és isten óvó figyelmének köszönhetem, hogy nem maradtam ott, lettem "hősi" halott, egyik "pestisrác" a sok közül, akiknek az emlékét is régen benőtte a fű. Én elsősorban nekik szerettem volna emléket állítani a hivatalos emlékezők ferdítő múltidézésével szemben. Sajnos, a társadalom 56-on és sok minden máson túllépett azzal a rendszerváltással, amely semmiképpen nem Nagy Imre (téves) álmait valósította meg. Ötvenhat immár csak hivatkozási alkalom. Egy idő még eltelik, mire valóságos történelmi kép születik róla. Annak egyik szeletéhez mindenképpen hozzájuralna a regényem, ha húsz vagy harminc év múlva 56 bárkit is érdekelne (az új nemzedékeknek fogalmuk sincs róla, hogy valójában mi volt az, amit 56-nak mondanak, ők, tapogatózva a sötétben és keresve önmaguk útját, próbálnak élni és életben maradni a elenlegi viszonyok között, amelyek szintén emberpróbálok, csak most más értelemben, mint az én ifjúságom idején).
Ha elolvasta a könyvet, bármi is lesz róla a véleménye, megtiszteltne, ha néhány sorban összefoglalná a róla kialakult vélekedését.
Tisztelettel üdvözli Asperján György

Unoka 2009.07.13. 22:14:13

Tisztelt Asperján Úr!

Úgy gondolom, válasza egyértelműen arra kell ösztönözön, hogy bizonyos szintű anonimitásomból kibújva, büszkén vállaljam kilétemet. (Mivel nem a Király nevet viselem, szükségét érzem némi magyarázatnak. Király Béla (fogadott de soha sem mostoha) apai nagyapám volt. Édes nagyapámat, Szendrey Ferencet, sajnálatos módon sem édesapámnak sem nekem nem volt szerencsém személyesen ismerni. ’45-ben édesapám születése előtt vesztette életét, a magyar hadsereg századosaként.) Hiszen büszke vagyok származásomra, de leginkább arra vagyok büszke, hogy a felmenők „biztosította” kiváltságokat sosem használtam ki. A mai világ alkotta forradalmárként, nap, mint nap, én is megvívom a magam harcát egy boldog életért. Pedig „híres/hírhedt” felmenőkből akad bőven a családfában. (a teljesség igénye nélkül, nem mindig hangosan de feltétlenül emelt fővel merem megemlíteni, hogy mind a Gömbös mind a Táncsics család fájából jutott nekem is egy ágacska.)
Mindenképpen meg fogom osztani a könyve elolvasása utáni gondolataimat, talán alapot szolgáltatva egy következő nemzedéknek arra, hogy igenis vannak dolgok, amiket nem „nőhet be a fű”. Rólam ismeretlenül megfogalmazott elismerő véleménye biztosít a felől, hogy érdemes még így gondolkozni.
Őszinte Tisztelettel,
Szendrey Dalma

asperjangyorgy 2009.07.14. 09:43:13

Kedves Szendrey Dalma!
Köszönöm a bizalmát. Az iwiwen egyetlen Szendrey Dalmát találtam, és az szerintem azonos Önnel. Ha így van, kérem, jelöljön be az iwiwen, és így vagy azon vagy ha ad egy email címet, akkor azon tudunk személyesen is gondolatot váltani.
Köszönöm levelét, kézcsókját küldi Asperján György

tmester 2009.07.26. 23:02:17

Tisztelt Asperján Úr,

Engedjen meg néhány megjegyzést (egyelőre csak) a 2., 3. és 4. bekezdésekhez.

2-3. bekezdés
E két bekezdésben azt kívánja igazolni, hogy Király hazudott, amikor Nagy Imrével folytatott beszélgetéséről írt. Bár írásának címe (Király Béla a kaméleon) alapján a várakozásom inkább az volt, hogy úgy állítja be: Király Nagynál és Batánál is próbálkozik, csak, hogy ismét pozícióba kerülhessen, vagyis egy kaméleon.
Nem ezt tette, így ellentétbe került a saját maga által választott címmel, meg persze a tényekkel is...

Polcomon kutatva kezembe akadt 1984-ben írt "Élő történelem" című munkája (gondolom az Öné, de talán tévedek, mindenesetre Asperján György néven jegyezték). Ebben kijelenti: "Nem vagyok történész" (6. o.) Nos valóban nem az. Bár nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy az emberfia egy problémáról több forrás alapján alkosson véleményt. Ön ezt nem tette meg. Azzal szemben, amit Ön leírt álljon itt a tények egy más olvasata:

1. Király és Nagy nem október 6-án, hanem október 13-án találkozott, hiszen az öt tábornok újratemetése ekkor volt.

2. Az október 14-i levél megírása nem áll ellentétben a párbeszéddel, amelyre Király emlékezett: "Ellenfeleim később e levél alapján azzal rágalmaztak, hogy mindenáron vissza akartam könyörögni magamat a néphadseregbe. nem tudhatták - vagy ha tudták, el akarták feledtetni a tényt -, hogy Nagy Imre és köre nem forradalomra, hanem békés reformokra készült. A régi rendszer vezetőviel való tárgyalásokra, nem pedig fegyveres összecsapásra. Más szóval, a Batának írt levél az Ádámékkal (Ádám György) együtt folytatott akció része volt (a rehabilitáció érdekében)" (Amire nincs ige, 230. o.).

Király Béla tehát nem keveredett semmiféle ellentmondásba: a Nagy Imrével folytatott beszélgetése mindössze megerősítette rehabilitációért való küzdelmében. Október 13-án pedig már sejteni lehetett, hogy komoly változások lesznek, de természetesen senki sem gondolt forradalomra. Mellesleg: a Batának írt levelet Janza Károly október 14-i látogatása inspirálta.

4. bekezdés
A negatív tradíció tipikus fegyvere Király ellen: lám-lám míg a hős pesti srácok vérüket ontották, a tábornok kórházban múlatta az időt (ráadásul aranyérrel). Itt mindössze egy apró mozzanat maradt ki: Király Béla 1951 augusztusa és 1956 szeptembere között Rákosi börtönében csücsült, ráadásul évekig nem is közölték vele, hogy másodfokon életfogytiglanra módosították halálos ítéletét. A fizikai és pszichikai terhelés embertelen volt. Nem gondolom, hogy az ezt követő kórházi kezelés tényével bárkinek is joga lenne az Ön által leírt módon visszaélni.

Egyelőre ennyi, a többi bekezdéseihez is lesznek észrevételeim. Remélem nem bánja. Úgy veszem ugynis észre, hogy a negatív tradíció (értsd szocreál "történetírók" és talán Kubinyi) kissé elhomályosította a látását. Márpedig ha az ember arra adja a fejét, hogy holmi görbe-csavaros kürtökkel bajlódjék (lásd Comeniusnál a történelem értelmezését: A világ útvesztője és a szív paradicsoma), nem árt, ha igyekszik tisztán látni...

asperjangyorgy 2009.07.27. 09:34:01

Tisztelt tmester!
Tisztázó szándékú megjegyzéseit köszönöm. Megvárom a beigért további észrevételeit és azután igyekszem válaszolni kommentjére. Előrebocsátom: a tábornokok temetési időpontját illetően valóban tévedtem egy hetet. Elnézést ezért a blog olvasóitól és természetesen a megjegyzés írójától is. Tisztelettel A. Gy.

tmester 2009.07.27. 21:01:44

Az utolsó három bekezdéshez még az alábbiakat szeretném hozzáfűzni:
1. Kissé elkalandozva a tárgytól Oláh Vilmos személyével foglalkozik hosszasabban. Szinte már az az ember érzése, hogy a kaméleon titulus tévedésből került Király Béla neve mögé, hisz valójában Oláh Vilmost illeti. Ez az aránytévesztés mindenesetre erőteljesen rontja a szöveg koherenciáját.
2. Oláh vallomásából természetesen lehet idézni (én is tudnék), de kizárólag erre építve azt állítani, hogy Király a második szovjet intervenció után nem tett mást csak bujkált, majd lelépett: nem felel meg a tényeknek.
Nem felel meg, hiszen Király katonai vezetőként nem hagyta el a harci cselekmények színhelyét, Budapestet. Folyamatosan kapcsolatfelvételre törekedett a felkelőcsoportokkal, ill. a politikai vezetőkkel. E mellett kisebb katonai akciókat is végrehajtott. Csak akkor menekült el, amikor már végképp nem látott esélyt.
Az elől a kommunista diktatúra elől menekült, amely egyszer már halálra ítélte, és másodszorra is minden bizonnyal megtette volna ezt, ezúttal végre is hajtva az ítéletet.
Egyébként sem gondolom, hogy egy katonai vezetővel szemben az effektív fegyveres helytállás, a kézitusában való részvétel az elvárás. Amit Király megtehetett, megtette. Részletekért, kérem, lapozza fel az "Amire nincs ige" vonatkozó fejezetét.
3. Ön azt állítja Király nem 56 katonája, hanem karrieristája volt. Nem tudom ez alatt 56-os, vagy emigrációs karrierjét érti, talán mindkettőt.
Nem kívánok ezzel vitába szállni, messzire vezetne.
Egyre többet olvasva Királyról egyre kevésbé hihetem, hogy ilyen életművet pusztán karriervágyból fel lehet építeni.
Király Béla talán szerette a címeket (hiszen katona volt), talán szerette a kitüntetéseket (hiszen katona volt), de egy valamit még ezeknél is jobban szeretett és tisztelt: a magyar ügy szolgálatát. Ezt szolgálta katonaként, ezt szolgálta emigránsként, és ezt szolgálta volna újra itthon is.
Nem (mindig) hagyták. Helyette (gyakran) rágalmazták, kaméleonozták, kétségbe vonták emberi teljesítményét. Mindezt manipulált információk, esetenként levéltárak tudatosan szelektált törmelékei közül előtúrt "dokumentumok" segítségével.
Úgy gondolom egy történelmi személyiségről olyan módon véleményt alkotni, ahogyan Ön megtette, felelőtlen dolog.
Úgy vélem továbbá, hogy állítását, amely szerint Király Béla kaméleon lett volna, semmilyen értelemben sem sikerült igazolnia.
Király nem volt kaméleon, amennyiben nem volt kétszínű, köpönyegforgató; és nem volt kaméleon, amennyiben nem volt rejtőzködő, bujkáló a feladatoknak hátatfordító ember.