Húsz éve rehabilitálta farokcsóválva Nagy Imrét és társait az a gerinctelenségben felülmúlhatatlan legfelsőbb bíróság, amely farokcsóválva 1958-ban áldását adta az ítélet végrehajtására. Tény, hogy a halandóság még a legfelsőbb bíróság tagjaira is kötelező aktus, így mindazok, akik 1958-ban jeleskedtek a per eredményessége körül, már nem éltek valamennyien, de akik igen és még ott domborítottak a patkányok gyülekezőhelyén, a legfelsőbb bíróságban, buzogtak önmaguk tisztára mosdatásában és az új rendszerrel történő elfogadtatásban. A legfelsőbb bíróság szervezete 1956-hoz képest nem változott lényegileg, amikor is a mi szeretett patkány legfelsőbb bíróságunk azonnal a forradalom mellé lihegte magát. Aztán amikor a szovjet elvtársak a forradalmat eltaposták – hogy miként és hogyan, azt én például egyenesen a Corvin közben tapasztalhattam meg, istennek hála –, a mi patkány legfelsőbb bíróságunk azonnal jelentkezett a szennyes feladatra: a forradalmárok elítélésére.
Szeretett és alázatosan becsült, nem bakafántoskodó legfelsőbb bíróságunk szervezetileg 1989 óta sem sokat változott, azt gondolom, magatartását és módszereit tekintve sem, csupán égő hevülettel alkalmazkodott egy kapitalista, burzsoá államszervezet igényeihez. Most is hajlandó és kapható volna mindenre (a törvények és a jogrend nevében!!! – haha!!!) – véleményem szerint –, amit a haza érdeke megkövetelne tőle.
Mert az akkori legfelsőbb bíróság (és az egész 90 után kialakult rendszer) azon már nem buzgólkodott, hogy Nagy Imre és társai perének anyaga nyilvánosságra kerüljön. Mit mondjak, kínos is volna. Egyrészt azért, mert Imre bá’ ideája egy megtisztított, reformált, emberarcú szocializmus volt, álmában sem akarta azt a mocskos, korrupt, a lakosságot megosztó és kizsigerelő, saját zsebre dolgozó polgári demokratikus, piacgazdasági, liberális, magyarul kapitalista rendszert, amely itt kivirágzott és a nemzet elpusztításán serénykedik. Másrészt a perbéli TÁRSAK (egy része mindenképpen) jó magyar módra olyan patkány módon viselkedett, hogy a legfelsőbb bíróság kénytelen védeni a személyiségi jogaikat, nehogy a mélyen tisztelt utókor leköpje őket (lásd például a Szabad Nép egykori iciripiciri csillagát, aki mindig ott kívánt ragyogni, ahol az számára a legkedvezőbb előnyökkel járt). Egyszóval így az akkori legfelsőbb bíróság két dög- (vagy döglött)legyet ütött egy csapásra: nem engedte (engedi), hogy Nagy Imrének a ma számára igen illúzió-romboló véleményét az utókor megismerje (igaz, olyan nagyon nem is érdekli, hiszen a forradalomról az alapvető véleményét kifejtette a Snagovi jegyzetekben, aztán csak a holló károgott fölötte, olvasója nem igen akadt. Ennyit a hálás, megtévesztett, a saját hasára és előmenetelére gondoló utókorról!). Továbbá: azért sem lehet ezeket az iratokat közzé tenni, mert csorbulnának azok személyiségi jogai, akik nem érdemlik meg, hogy azokat védelmezze a minden rossz ügyet hitbuzgón védelmező (akkori) legfelsőbb bíróság. És persze az egész (akkori) bírósági apparátus. De gyorsan hozzáteszem: EZ CSUPÁN A VÉLEMÉLNYEM, ÉN ÍGY LÁTOM, ÉS AZÉRT, HOGY ILYEN HIBÁSAN, TÉVESEN, ELÍTÉLENDŐ MÓDON LÁTOK, VÉLEKEDEM, MÁRIS BOCSÁNATOT KÉREK AZ AKKORI ÉS A MÉLYEN TISZTELT MOSTANI, MERT KONTINUITÁSBAN SZENVEDŐ LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGTÓL – ELVI SZINTEN AZ ELVI FENEKÉT NYALVA, és persze bosszúálló magatartásától félve telirottyantott gatyával!)
Hogy milyen bűnök alól rehabilitálta Nagy Imrét a legfelsőbb bíróság, és egyáltalán, annak, az akkor működő legfelsőbb bíróságnak és az akkori, hasonlóan gerinctelen legfőbb ügyészségnek egyáltalán volt-e jogosítványa arra, hogy a kommunista Nagy Imrét rehabilitálja, ennek boncolgatása messzire vezetne. Miként messzire vezetne az is, hogy 1989-ben a fenti szervek önkényesen teljesen másként értelmezték 1956-ot, mint amilyen az lényege szerint volt. Másként értelmezték, mint az ügy legfőbb tanúja, Nagy Imre, aki nagyon világosan leírja, kevéssel az események után és éppen a Snagovi jegyzetekben, hogy ő miként és milyennek látta 56 zavaros, egyértelműen semmiképpen nem értelmezhető és minősíthető napjait. De ez egyáltalán nem zavarta a legfőbb ügyészséget és a legfelsőbb bíróságot – (mindig az akkori legfőbb ügyészségről és az akkori legfelsőbb bíróságról szólok, mivel – VÉLEMÉNYEM SZERINT – ez a két szervezet azóta sokkal gerinctelenebb lett új urait és azok új előírásait, érdekeit szolgálva).
Egyszóval az a rehabilitáció, amelyet a fenti két szerv végrehajtott, Nagy Imre elveinek, eszméinek, igazi lényének meggyalázása. Ugyanis úgy rehabilitálták, hogy rögtön olyan minősítést adtak az egész életének és mártír-halálának, ami Nagy Imre eszméinek megcsúfolása, meggyalázása volt. Nem vállalták azt, hogy Nagy Imre kommunistaként halt meg magukat kommunistának mondó párt és pártvezetők igényeinek, politikai érdekeinek megfelelően. De: a legfelsőbb bíróság és legfőbb ügyészség mértéktelen, és abszolút önkéntes (érdekektől mentes???!!) asszisztálásával.
A legfőbb ügyészség és a legfelsőbb bíróság (hangsúlyozom: az akkori) becsapta, félrevezette a magyar népet, amikor olyan elvek alapján rehabilitálta Nagy Imrét, amely elvekkel elsősorban éppen Nagy Imre nem értett volna egyet.
De hát ilyen a mi redves történelmünk. Mindig hazudunk önmagunknak. Mindig becsapjuk önmagunkat. Utána pedig csodálkozunk, hogy egyre kevesebbek leszünk a világ és önmagunk szemében.
