Kedves Nick! Csak most tudok válaszolni nemrégiben feltett kérdésére. Szóval: tapasztalataim szerint a japánok rendkívüli emberek. Kívülről nézve. Hogy önmagukat hogyan és milyennek látják, az egy teljesen másik kérdés. Egy biztos: Japánban az emberek másként gondolkodnak, éreznek és élnek, mint a világ más tájain. Európai életmód és fogalomvilág felöl megérthetetlenek. Egy biztos: hallatlanul tisztelik a  munkát. Elmondok egy példát. Bármilyen építkezésnél, útakadálynál ú.n. forgalomirányítókat foglalkoztatnak (munkanélküli segély helyett, mert amit végeznek, arra a legtöbb esetben nincs szükség). Pl. láttam, hogy egy tízméter széles járdán kiástak egy körülbelül egy méteres átmérőjü javítógödröt. A megmaradt járdaszakasz egyik oldalára is, meg a másikra is - a megmaradt szakasz kb. nyolc méter széles volt - odaállítottak egy-egy forgalom-irányítót. Az egyik oldalon az irányító tiltón felemelte a világító botját, a másik oldalon pedig az áthaladás szabadságát jelezte vele. Európában az emberek erre csak legyintenének és akadálytalanul tovább haladnának. Japánban, akiknek átaladási tilalmat jelzett az irányító, megálltak és türelmesen vártak. Mert becsülték, hogy az illető munkát végez, dolgozik éppen, és a munkát, a beosztást, a ferladat-végrehajtást becsülni, tisztelni és értékelni kell.

Igen megható az a szándéka, hogy szívesen örökbe foganának egy árván maradt japán kisgyermeket. De a japánok inkább engednék levágatni az egyik karjukat, mint hogy egy japán gyermeket külföldre engedjenek, csak azért, mert árva maradt. A legszélesebb körű rokonság közül valaki biztosan gondoskodik róla vagy az állam.

Japánban minden élet fontos.

Japánban úgy nőnek fel a generációk, hogy életük első 18 évében egészen biztosan egyformának érzik, annak kell, hogy érezzék magukat. Már az óvódások formaruhában járnak, és persze az iskolások és a középiskolások is. Mindegyik iskolának másfajta a formaruhája, de van és annak viselését nem kötelezettségnek érzik a diákok, hanem természetes dolognak. A formaruha pedig egyenlővé tesz. Nem egyformává, hanem egyenlővé. Ott elképzelhetetlen, hogy egy középiskolás lágy kifestett szájjal, körömökkel, a köldökében testékszerrel domborítson az iskolában. Hogy divatbemutatót rendezzen. Ott illik és kötelező egyben igazodni a rendhez. Ha ezt kicsi gyermekként, majd kamaszként nem tanulja meg valaki, soha nem fogja megtanulni és csak azon jár az esze, hogyan lóghat ki a sorból.

Ott sehol nem lát az ember falfirkát. Rengeteg a gyönyörú épület Tokióban, de egyet sem csúfít el a falfirka. Mert ott így nevelik a fiatalokat: a szépnek és az értéknek a tiszteletére.

Természetesen sok-sok mindenről írhatnák, amit kintlétem során tapasztaltam. Még egyetlen apróságot megjegyzek: ott a kilencven éves is, ha tud mozdulni, dolgozik, buzog, járdát söpör, takarít, hasznossá teszi magát. Mert létének értelme a munka. És én ezt nagyon nagy dolognak tartom, s ha valamiért, ezért különösen tiszetelem a japán embereket.

Végül: nem hiszem, hogy a mi támogatásunkra volnának szorulva (bár a szándéka megható és tiszteletre méltó).