Tisztelt Bloglátogatók! Felhívom szíves figyelmüket, hogy az
Attisz Kiadó gondozásában megjelent KIÁLTÁS A
MINDENSÉGEN című 160 oldalas, 175 verset tartalmazó,
keménytáblás, védőborítós verseskötetem 2690 forintos áron.
Az alábbiakban közzéteszem a könyv általam írt fülszövegét
és a címadó verset, hátha tisztelt látogatóaim között akad
olyan, akinek ezek alapján felébred az érdeklődése kötet iránt.
Mintha a versek ideje lejárt volna: napjainkban, klasszikus értelemben, lírai költőnek lenni szégyen. Annyi a seb, a nyomorúság, a csalódottság, az úttalanság, a lelki üresség, a szorongás, a kóros lelkesedés, hogy mindezek mellé nem fér a lélekbe egy másik ember gondja, megalázottsága, alkalmazkodási kényszere, lét-arányának és identitásának keresése. Mindenki úgy él, ahogy tud, beérve önmagával. Nincs szüksége tükörre, amelyben más önként kitakart arca tűnik fel.
De a költő röpdöshet is, rím- és ritmusjátékával kedvre deríthet. Mert bőven elég a „fecsegő felszín” – gondolhatja bárki –, a „hallgatag mélybe” pillantani fölösleges, mert megeshet, hogy ott a saját titkával szembesül, miközben élni és megélni is bonyolult feladat.
Vannak, akiknek tisztességes munkájuk vagy ügyeskedéssel megteremtett körülményeik révén kellemes az itt és most létük. Azt hihetik: teljes is, amibe a vers, az irodalom – bármily fontos emberi lom – nem fér bele. Nem is értenék, hogy miről szól a költő, mert a klasszikusoktól éppúgy idegenkednek, mint a kortársalkotóktól. Az iskola nem tanította meg őket, hogy a szépet, a szépen leírt lelki örömöt vagy testi gyötrelmet megértsék. Az igazról nem is szólva. Így mindig csak az éppen végzendő munkájukra összpontosítanak, abban lelik örömüket, ha egyáltalán, oda menekülnek önmaguk elől. Saját életük kereteit – lehet az szűkös vagy tágas – teljesnek és boldognak érzik. Elhessentik maguktól a tán engedékenységre intő árnyat, mint kellemetlenkedő szúnyogot, hogy az életük, akárcsak minden korábbi nemzedéké, véges és múlandó.
Eszükbe sem jut, hogy a határtalan egész részei és részesei. Szellemük tehát a változatos anyag természete, ezért kell osztozniuk az univerzum sorsában: a felvillanó keletkezés és zord elmúlás egyszeriségében. Nem tűnődnek el azon, hogy ezermilliárdnyi, vagyis végtelen számú galaxis vesz körül bennünket, s bolygónkon, mely jövőnk és sorsunk, e rengeteg töredéke vagyunk. Értelemmel megsegített lényként élünk a Földön a szorgalmas, a mindenségben egyetemesen érvényes evolúció alakítgatott termékeként. Ez magyarázza célirányos okosságunkat, cselekvő kezünk eredményeit, és téves hiteinket, állati indulatainkat, önmagunkat pusztító tetteinket, végletes megosztottságunkat is.
Az evolúció sose alszik. Emberi lényként – állandó biológiai jellemzőkkel, szüntelenül igazodó génállománnyal – folytonosan azonosak és mindig változók vagyunk, miközben találékonyan szelektáljuk (pontosabb kifejezéssel: gyilkolásszuk) egymást, fajtársainkat. Ha azt a mérhetetlen mélységű társadalmi szakadékot, amely egyenlőtlen képességünkből fakad, képtelenek leszünk feltölteni, még azt megelőzően felszámoljuk önmagunkat, hogy észrevenne bennünket egy másik civilizáció abban a tágasságban, amelyből jöttünk, s amelybe majd enyészünk.
És mit tehet a költő, a magára hagyott vészcsengő? Magányosan szól, visít. Hangja belevékonyul az egész zűrzavarosnak tetsző ricsajába. Titkon mégis reménykedik. Nem magában, nem az örökéletben, amely múlandóként is bántóan rövid, hanem a fajában. Abban, hogy az evolúció minden gondos veszély-jelzése ellenére és talán következtében képes lesz jó tulajdonságaival azonosulni, és legalább addig létezni, amíg megvilágosul az elméje, az ösztöne, s mindannak a nagy egésznek a jelentősége, amelynek e tájon kitüntetett képviselője. Ésszerű ideig az is marad, ha nem fordul önmaga ellen, vagy a véletlen le nem sújt rá óriási vulkánkitöréssel, néhány kilométeres méretű eltévedt aszteroidával. Előbbinek a pora és füstje tízezer évre eltakarhatja a napot, utóbbinak a lefékezett energiája elpusztíthatja a Föld tengereit, flóráját és faunáját, miként ez néhányszor már megtörtént saját létét élő kicsiny, de szívós planétánk történetében. Nem ő van veszélyben, hanem mi, a rajta élők, élősködők, a természetét kikezdők és pusztítók.
Ha önmagunk ellen nincs biztosításunk, hogyan lehetne a természet és a természetes véletlen ellen? Vagyunk mi itt önmagunk reménye és veszélye.
A.Gy.
Asperján györgy:
Kiáltás a mindenségben
Élünk ezen a csöppnyi bolygón,
hallgatózva, fajunkba zártan,
a tér foglyaként és a folyton
ismételgetett emberöltőnyi halálban.
Ragasztott tollakkal röppen a képzelet,
s lezuhannak ismét a csonka képzetek.
Köröttünk végtelenség halmazok,
miket az ősrobbanás ránk-hagyott.
Civilizációk nyüzsögnek
távol, önmagukra utalva,
rabjai az ottani rögnek,
felénk vagy összevissza álmukban suhanva.
A végtelentől, mint mi, ők ugyanolyan
messze vannak, lábuknál zúg csillagfolyam.
Ámulva néznek fekete lyukat,
mérik feddőn halk némaságukat.
A határtalannak üzennek,
sóvárogva válaszra várnak,
szép megoldást remélve kedvet
lobogtatnak az ott is múlandó világnak.
Törpék, mint mi, bár röpdösnek ők messzire,
s hasonlón hazahúzza mindet a szive.
Kár, hogy az anyag mélyibe ködük
pillantva csak hanyatlunk nélkülük.
A rend tökéletes alakban
bontja minduntalan a rendet.
Lengedez lebegő szalagban
trillió csillag, a semmiből megteremtett.
Az egész tarka kaleidoszkóp-varázs,
mindig ugyanaz és változó utazás.
Örökké csak vágyott megérkezés,
nagyon sok csoda, mely mindig kevés.
Gyönyörű szép értelmetlenség,
melyre van okos magyarázat,
meglelve felismert szerencsét,
hogy a fény hullámozva remegő alázat.
Ki tudásban biztos, nem mondhat egyebet,
ha elviseli a gyötrelmet, hogy szeret.
Aztán van mozgás, táguló tömeg – –
a pók univerzumot szövöget.
