Két vers a KIÁLTÁS A MINDENSÉGBEN című, most megjelent verseskötetemből. Nekem az a mániám, hogy a költőnek nemcsak önlelkére kell figyelnie, hanem arra az emberi és társadalmi valóságra is, amely körbeölel bennünket.
Cigányrománc 1.
Cigánysoron szél nyekereg,
aludna már, zugot keres,
itt-ott pihen egy keveset,
jól jönne most kamu feles,
lába cidri, haja szitál,
lelke vérzik, mint üldözött.
A környezet unton sivár,
rémisztők az utca-közök.
Se munka, se lejmolt segély,
lopni jár a becsületes,
még másnapig hátha megél.
Dörzsölt cigány jó pénzt keres,
izzad neki az uzsora.
Hej te cigány, rendőr köröz,
ki nem fizet, megvan sora,
háza körül rongy szél köröz:
fizess testvér, dellázz roma,
vihorász az ablaküveg,
ég már a ház, lángja lobog,
senki nem olt bűnös tüzet,
a törlesztők még boldogok.
Szirénáz a rendőr kocsi,
késnek, jaj, a lánglovagok,
félsztől üszkös gyermek pofi,
kutya próbál venni szagot.
Pénz dirigál, saját faját
leckézteti devla cigány,
fals tanúkkal menti magát.
Korgó zsarolt mindent kihány,
néz s égen nem lát csillagot,
sír, de fölös már az a könny,
cigánysors ez, testre szabott,
ki bánt, annak is te köszönj.
Fekete szél, haja korom,
visítva sír ijedt malac.
Mokka vigad halott-toron,
magasan jár boros palack.
Adósan az élet döcög,
hitelbe van az, mit iszik.
Zsongnak tömve a börtönök,
ki ártatlan, gúzsban viszik.
Cigányrománc 2.
Gyilkos cigány, gyilkos magyar,
egymást ölik, bár kacska lecke,
ne féltsd magad, kapj kést hamar,
szörny igazság, halál-kelepce,
ki utadba kerül, taposd
ki a lelkét, táncolj fölötte,
indulj útnak, vidd a lapost,
húzd meg s bátran küldd át örökre
sehol mennybe, parázs pokolba,
bármi volt itt az élete,
menjen vele pottyant porontya,
állatkén bánj kapva bele,
jutsz istenhez, égi toronyba.
Kushad cigány, kushad magyar,
ez is, az is rámolva sértett,
a hatalom sunyva hadar,
mintha lenne gaz félreértett.
Felkel a hold, fakón sunyít,
kertek alatt gyéren világít,
zugban magány és bolha csíp,
élni-halni – hej, mit se számít.
Mindkettőnek ez a hona,
ha kesereg, mert érzi, vendég,
s száraz kenyér a lakoma.
Egymás ellen tenni lehet még,
tüzet rak a torz gyűlölet,
könnyebb volna, ha lenne munka,
a tétlenség öl és ölet,
szégyen ez itt fajra, fajunkra.
Szél támad fel, sebet kötöz,
szennyes gyolcsa holtan lobogva
vész utána. Pedig fölös,
kutya vonyít, nyüszít morogva.
Sírunk itt mind, de könnytelen,
kik a jóból is kiszorultunk.
Vétlen reszket sötét elem,
nincsen jövőnk, közös a multunk.
Zsivajognak a börtönök,
cigány-magyar egymásnak eshet.
Számukra a jelen örök,
s az igazi bűnös feleltet,
csak magának adva kegyelmet.
