Elárulok egy nagy titkot, amit különösen a magyaros arcú és acélos tekintetű kommunistafaló Kövér László figyelmébe ajánlok. Én ugyan nem láttam a saját szememmel, amiről most fellebbentem a fátylat, de abszolút biztonsággal tudok a létezéséről, mert olvastam róla még ötvenhatban a hirtelen kivirágzott bulvársajtóban: minden más bugyuta állítással szemben igenis van bunkerrendszer a Köztársaság tér alatt. Mégpedig háromszáz méter mélyen és ötvenkét szinten. Ott máig is a kommunizmus esküdt ellenségeit és az ötvenhatban elkapott szabadságharcos pesti srácokat őrzi a mocskos, csupa zsidóból álló ÁVH-ás söpredék. Több tízezer rab van lent, annak ellenére, hogy a hányadék Kádár-diktatúra, hogy leplezze Rákosi elvtárs bűneit, lefalaztatta az összes lejáratot és szellőzőnyílást. (Egyébként lent vannak azok az építőmunkások és mérnökök is, akik a bunkerrendszert a legnagyobb titokban megépítették. Nem valami jól élnek, de azért valahogy elvannak, és várják Laci bácsiékkal együtt a szabadulás pillanatát).
Sajnos, mi pesti srácok, a világtörténelem legfaszább gyerekei csak harminc méterig tudtunk leásni, az olajkutató cégek a maradi, csupa roncs szovjet gyártmányú gépekkel csak 250 méterig. Ha akkor van egy kis szolidaritás a szovjet elvtársakban, és a hülye lövöldözés helyett segítenek kicsit mélyebbre ásni, már régen napvilágra került volna a világtörténelemnek ez a legnagyobb aljassága. Én ott voltam az egyik szellőző-nyílásnál, amikor tisztán kivehetően azt suttogta az egyik fogva tartott pesti srác, hogy 147 vannak lent, és az ávéhások nagy kondérokban főzik őket. Ezt olyan tisztán hallottuk, hogy a korabeli sajtó meg is jelentette. Szemben a rohadt, kommunista Szabad Néppel, a forradalom sajtója mindig a tök igazat írta. Vagyis tényként kell elfogadni, akár tetszik ez ma egyes elfajult gondolkodású kommunista mocskoknak (például az egész jobboldali, de ennek ellenére kommunista szeméthegynek, az MSZP-nek), hogy ott a Köztársaság tér alatt tízezrek sínylődnek erőben és egészségben.
Naná, hogy nem véletlenül akart szabadulni a komcsi csürhe a Köztársaság téri pártháztól: állandóan felhallatszott hozzájuk a lent kínzott pesti srácok fájdalmas sikolya, és bármilyen mocskok is ezek büdös szájú, az imperialista multinacionális tőkével lepaktált, jobboldali komcsi betyárok, egy idő után még őket is zavarta a folytonos sikoltás, nyögés, a kondérok fortyogásának különös hangja. És a rohadt ávósokat az sem zavarja, hogy a komcsik közben veszedelmesen felemelték a gáz árát, sőt, még tovább emelik, csak fűtenek a drága gázzal a kondérok alá, hogy minél több fájdalmat okozzanak a tisztagatyájú szabadságharcos pesti srácoknak, és azoknak a giga hősöknek, akik szembe mertek szállni, miként napjainkban Kövér László, a rohadt diktatúrával, a kommunista zsarnoksággal, a grasszáló, minden utcasarkon a proletár tömegekre támadó és őket máig halomra gyilkoló zsidó-ávéhásokkal. Mert tessék csak figyelni: nemcsak az a fontos, hogy az ávh-sok ávh-sok, hanem az is, hogy ráadásul zsidók. Ezért is lobogott olyan szép nagy tűzzel ötvenhatban az antiszemitizmus lángja.
Mindezt a titkot pedig azért fedtem fel, mert zugrádiók műsorra tűzték a valaha, egykoron általam összeállított Köztársaság tér című dokumentumműsort, amelyben 56 óta először hangzottak el olyan eredeti hangdokumentumok a bíboros úrtól kezdve Nagy Imre bajtársig, amelyek addig csak az édes és mindig igazat mondó, a rabnépek sorsát amerikai pénzzel napirenden tartó Szabad Európa Rádióban. De ez nem érdem. Hogy a fenébe volna az! Közben ugyanis félrevezettem a drága, okos, tájékozott magyar népet, amely mindig tudta, amit tudott, tisztán és világosan, hiába akarták a komcsik lenyomni a torkán az igazságot a hazugság mocskával. Mert tény és való, hogy 1956. október 30-án teadélután volt a Köztársaság téren, nem pedig öldöklés.
Tudjuk, hogy milyen aljasság játszódott le október 24-én Miskolcon, ahol alja komcsik mellett – biztos, ami biztos – egy zsidó magyar embert is felhúztak a szovjet emlékműre, így mosandó le a kommunisták összes mocskos bűnét a tisztességes magyar emberek lelkéről. És tudjuk, milyen aljasság játszódott le a Kossuth téren október 25-én, és Mosonmagyaróváron, Tiszakécskén, és már jóval az ötvenhatos forradalom leverése után december 8-án Salgótarjánban, amikor az elvtársak már nagyon-nagyon erősnek érezték magukat, és lőttek egyfolytában, mint állat…
Szóval ideje volna már, ha a mindig mindent világosan látó történészek azt is igyekeznének világosan látni, hogy ötvenhat igazi, szépen véres arculatát nem Nagy Imre bajtárs adta meg, hanem mi, fasza pesti srácok (miként ezt megpróbáltam vázolni a Csapataink harcban állnak című regényemben). Köztük én is, aki akkor a VII. kerületben a Szövetség utcai munkásszállás lakója voltam („csak” huszonketten laktunk a féltetejű, betonozott padlójú, egyetlen klozettal rendelkező, de az új és szocialista embertípus melegágyának számító helyiségben). Mi rögvest a forradalom mellé álltunk, és olyan acélos tekintetű és öntudatos forradalmárok irányításával, mint amilyen most a Kövér Laci bácsi, lőttünk mindenfelé és mindent, mint a hülyék. A munkásszállás többsége aztán ünnepélyesen „kidisszidált”, én barom viszont itthon maradtam, mert már akkor József Attilát olvastam és zavarodott elmével azt gondoltam, hogy nekem ugyanazt a sorsot kell megélnem, amit a nemzetem megél. Nem a biztonságos Nyugatról kell hazafelé ugatni, mint tette azt például Király Béla bácsi, Mérey Tibor bácsi, a Sztálin-díjas Aczél Tamás bácsi meg Bajusz és mások, meg jó tanácsokat adni, hanem itthon élve, munkásszállásról munkásszállásra botladozva.
Engem is begyűjtöttek a pufajkások. Alaposan meg is vertek. És három ízben is elém tolták a beszervezési nyilatkozatot. De egyszer sem írtam alá. Nem azért, mert hős voltam. Beszari kis alak voltam, és hetekig folyt a végbelemből a vér, úgy seggbe rúgott egy karhatalmista-pufajkás elvtárs. Én csak azért nem írtam alá a beszervezést, mert attól féltem, hogy akkor nem leszek méltó József Attilához és a nemzetemhez. Nem fogad a szívébe az édes Haza.
Aztán, mivel semmit nem lehetett rám bizonyítani, kiengedtek, és én 17 évesen folytattam az esti gimnáziumot. Ez az jelentette, hogy nappal dolgoztam, este iskolában voltam, éjszaka pedig tanultam, miközben a munkásszállás közönsége, proletár lakótársaim kiröhögtek és gúnyoltak. Bocsássanak meg a most forradalmár tekintetű kövérlászlók, hogy én is szerettem volna élni és lenni valaki. Hogy kapaszkodtam abba, amibe lehetett. Esti gimnáziumban érettségiztem, de a múltam ellenére a rohadt kommunista söpredék – különben miért tűrte volna meg ott őket az elfajult diktatúra? – tanárok felvettek az ELTE bölcsészkarára, nappali tagozatra, magyar-filozófia szakra.
Nekem nem segített anyuka meg apuka, mert nem volt egyik sem. Én nem mehettem az Eötvös Kollégiumba, mert akkor nem lett módom volna hajnalban dolgozni. Bizony, Kövér elvtárs, én minden nap hajnali négykor keltem, újságot hordtam ki, hogy legyen mit zabálnom, nappal pedig az egyetemre jártam, és nem is rossz eredménnyel vizsgáztam. Szégyenemre volt olyan év, amelyet kitűnővel zártam.
Szóval mi pesti srácok sokféle szarba beleléptünk. De 56 arculatát, amely olyan lett, amilyen, végső soron nem a Petőfi kör, nem Bibó István, nem Nagy Imre bajtárs és nem is a mindig jó helyre álló Vásárhelyi Miki bácsi adta meg, hanem mi, pesti srácok. A munkásosztály otthon vagy a munkahelyen sunyított, és a munkástanács választáson igyekezett hol ide, hol oda állni. Persze mi pesti srácok is, mert már egyáltalán nem volt tiszta a gatyánk.
És Kövér Laci bácsi, egy egész nemzet nem szedheti a sátorfáját. Egyeseknek itthon kell maradni, és élni a nemzetük sorsát. Úgy, ahogy lehet. (Miként bizonyára tették a Kövér Laci bácsi forradalmárt nevelő forradalmár szülei is). Ez persze az olyan tisztagatyájú emberek szemében, mint Kövér Laci bácsi is, nagy bűn, mert Kövér Laci bácsi szerint – talán a forradalmi szülői nevelés hatására – valamennyiünknek az életünket kellett volna áldozni a szovjet csizmák alatt, Kádár elvtárs akasztófáin.
De valahogy ehhez nem volt kedvünk, és nem volt kedve ennek a „gerinctelen” nemzetnek sem.
A nemzet, a jó magyar emberek többsége, úgy ahogy, de élni akart. És mi, a nemzet egyes tagjai is, kicsit tapsolva, kicsit sunyítva, kicsit ellenállva. Mert mi koránt sem voltunk olyan karakánok, mint a nyolcvanas évek második felében Kövér Laci bácsiék.
Mert Kövér Laci bácsi, én 1964-ben megszerkesztettem a Tiszta Szívvel című egyetemi folyóiratot, amelynek kifejezetten a főszerkesztője voltam. Én 1964-ben írtam le, hogy a marxizmus „mindent belefojt a szükségszerűségbe, a determináltságba – a természetet és a társadalmat egyaránt, az ember sodródik a fátum felé ’sorsom ura vagyok’ illúzió szalmaszálába kapaszkodva”. És még sok egyéb olyat leírtam, ami akkor nagy bűnnek számított. Akkor még Kövér Laci bácsi nem élt, vagy nagyon picike volt, így nem tudhatja, hogy akkoriban a marxizmust ilyen mértékben kétségbe vonni eredendő bűnnek számított. Le is foglalta a lapot a belügy. Lett is belőle országos cirkusz. És Sándor Pál elvtárs, a filozófiai tanszék vezetője – miként egykor József Attila ellen – mindent elkövetett annak érdekében, hogy kirúgasson az egyetemről, az államvizsgám előtt. Kaptam egy sor fegyelmit, de végül a rohadt, büdös szájú kommunista tanárok megvédtek, és diplomázhattam.
És tettem mindazt, amit tettem, azért, hogy hű maradjak József Attilához. Mert mindig, mindenben hozzá szerettem volna igazodni. Hozzá, az ő eszmeiségéhez, emberi nagyságához akartam hűséges lenni. És ez bizony-bizony nem mindig sikerült, mert hétköznapok is vannak, Laci bácsi, nem csak piros betűs október huszonharmadikák. Elnézést is kérek ezért Kövér Laci bácsitól.
Szóval nekünk pesti srácoknak, akik 56-ban komolyan vettük a forradalom hívó szavát, és utána itthon maradtunk, nem volt fenékig tejföl az életünk. Az enyém, mint egykori lelencesé, anyátlan-apátlan, senki által nem támogatott árváé, különösen nem. Bocsánatot kérünk Laci bácsitól, hogy megpróbáltunk életben maradni és élni. Mi nem voltunk akkora hősök, mint Kövér Laci bácsiék ott az Eötvös Kollégiumban, anyukával, apukával a hátuk mögött. Mi verődtünk, éltünk, lázadoztunk és alkalmazkodtunk, mint az egész nemzet. De azért ne tessék esetleg az egész nemzetet rohadt, szemét mocsoknak nevezni, mert mégiscsak ez az egy nemzetünk, népünk és hazánk van. A rohadt, büdös szájú komcsiknak is, meg az olyan tisztagatyájú személyiségeknek is, mint a Laci bácsi és társai.
Ha lehet, arra kérnem tisztelettel Laci bácsit, hogy nézze el a nemzedékünknek, hogy nem akart megdögleni, hanem életben akart maradni, ha nem is vitte olyan sokra, mint Laci bácsiék, akik – élükön Laci bácsival – büdös szájú kommunistáknak látják a multinacionális tőke lakájává előlépett, kifejezetten jobboldali pártként funkcionáló MSZP vezetőségét. Hogy Laci bácsiék még jobboldalibbak, ráadásul a sovinizmusig nacionalisták egy EU-ország néppártjaként, bizony ez érdekes ellentmondás. Lehet, hogy egyszer még Brüsszelben is észreveszik, ha lesz rá idejük. Ami nem valószínű, hiszen piacnak végső soron így is jók vagyunk. Mi is, meg a testvéri szlovák nép – kormánya is.
Ha a nemzedékem nevében semmiről nem sikerült meggyőznöm Laci bácsit, amiben nagyon reménykedem, kérem, kérdezze meg Sólyom Laci bácsit, akit önök a vakondok nyíltszavazású támogatásával államelnökké választottak, hogyan jutott be érettségi után a pécsi jogtudományi karra? Elfelejtettek az útjába feküdni a büdös szájú komcsik? És hogyan lett a Sólyom Laci bácsi 1983-ban az ELTE jogi karán tanszékvezető egyetemi tanár? A rohadt, büdös szájú komcsik megfeledkeztek az éberségről, avagy a diktatúra megbízhatónak és együttműködőnek ítélte Sólyom Laci bácsit, és ezért kapta meg a kinevezést? És ha Sólyom Laci bácsi is utálta a rohadt, diktatúrás Kádár elvtársat, akkor miért fogadta el a rátukmált egyetemi tanárságot? Arra ne tessék hivatkozni, Laci bácsi kérem, hogy a Sólyom Laci bácsi olyan mérhetetlenül nagy tudósa a jognak, mert ennek munkásságával semmi jelét nem adta. Vagy lehet, hogy mégis az, csak ügyesen titkolja, azért írt csak olyan hervadt és tudománytörténetileg gyorsan fonnyadó könyvecskéket.
És Laci bácsi, a Laci bácsiék – ha már ezt a kérdező Antall József elfelejtette megcsinálni, de nem felejtette el megkérdezni – miért nem csináltak 89-ban forradalmat? A lakosság felének kiirtásával, az egész ország romba döntésével Laci bácsiék minden bizonnyal tisztább helyzetet teremtettek volna, és most nemcsak a gatyájuk, hanem a lelkük is tiszta és napfényes lenne.
És, Laci bácsi, a titkomat tessék komolyan venni. Fúrni kell azon a kurva Köztársaság téren, fúrni egészen addig, amíg az a rohadt bunkerbörtön elő nem kerül. És ha előkerül, Laci bácsi, ne tessenek megfeledkezni a zsidó ávósokról, akiknek kisebbik bűnök az, hogy ávósok, tetszik tudni, hogy van az… nem árt, ha az ember mindent számba vesz, mert az jól esik azoknak, akik kedvelik az Árpád-sávos zászlót, és adott esetben jól jön a szavazatuk Laci bácsiék számára, meg a szolgálat készségük… Tetszik tudni, nincs olyan messze a Duna-part, és bizonyára tetszett olvasni a harmincas évek sláger-regényét: Valamit visz a víz…
