Azt olvastam, hogy például Izrael állampolgárainak 42 százaléka rendelkezik uniós útlevéllel, mások amerikai vagy canadai útlevéllel és letelepedési lehetőséggel. Egy szétszóratott nép előnye és hátránya ez a lehetőség. De mi magyarok is szétszórattunk. És a nemzetünk nyelvét beszélők közül - kivéve a Romániában és Szerbiában rekedteket - éppen azok jártak a legrosszabbul, akik itthon maradtak. Vagy legalábbis azok 95 százaléka.
Itthon maradtunk - és hazát remélve lettünk hazátlanok.
Hazátlanok lettünk 1919-ben, de a "kitántongókat" leszámítva a többség, a nemzet itthon maradt, és elviselte a sorsát. Aztán itthon maradtunk (a többség) 1939-ben, megosztottan, egymás ellen úszítva, a frontra küldve kétszázezer fiunkat, és a haláltáborba deportálva félmillió honfitársunkat. És itthon maradtunk (a többség) negyvenötben, remélve és bizakodva. És itthon maradtunk ( a többség, a polgár hazafi Márai például nem) 1948-ban. És itthon maradtunk, igaz, nem is mehettünk volna az aknazáron át, az ötvenes években. A többség rabszolga lett, százezrek foglyok, deportáltak, munkatáborba száműzöttek a saját hazájukban. És itthon maradtunk ( a többség) 1956-ban. És itthon maradtunk (legalábbis a többség) 1956 és 1989 között, hogy éljük azt a sorsot, amely a haza, az édes haza egyre szánalmasabb keretei között megadatott számunkra. És itthon maradtunk ( a többség) 1989-ben és az utána következő években. Itthon maradtunk, remélve, hogy lesz hazánk, remélve, hogy lesz sorsunk. Illúziók által melengetve, fűtve, megtévesztve. Itthon maradtunk, mert bizakodtunk, hogy végre lesz hazánk nekünk, a többségnek is, amely mindig itthon maradt, mert nem is volt rá lehetősége, hogy eltávozzon, legfeljebb a sírba. Az úgynevezett rendszerváltás óta aztán hárommillióan mégis elköltöztek: át a túlvilágra. Elhamvasztva vagy elkaparva. A föld, mint a persely az aprót, befogadta a testüket. A haza földje.
Itthon maradtunk.
Itthon vagyunk.
Itthon maradtunk mi, a többség megalázottnak, becsapottnak, kizsigereltnek, reménytelennek - hazátlannak.
Élünk céltalanul, élünk bomlott lélekkel, élünk ideák, eszmények nélkül. Élünk egyik napról a másikra, mi, a többség.
Immár a kisebbség, a hazát bitorlók, a hazát zsebretevők, a hazát politikai szándékaiknak kisajátítók egyáltalán nem gondolnak velünk. Számukra csak a szükséges rossz vagyunk, a megtűrt rabszolgahad.
Itthon maradtunk, immár - csupán elvileg - egy nagyobb, nemzetközi közösség tagjaiként, de nem egyenrangú polgáraiként. Van már útlevelünk, szabad járásunk Európába - de ott csupán "négerek" lehetünk, kegyelemkenyérért robotolók.
Itthon maradtunk a politikai elit játékszerének, rángatottjának, hivatkozási alapjának és szüntelen becsapottjának.
Itthon maradtunk - szembefordulva saját kultúránkkal, saját nemzeti érdekeinkkel, szembefordulva a magyarság megmaradásának esélyeivel.
Itthon maradtunk, és már itthon is maradunk: fájva, kétségbeesve, másokra irigykedve, üres lélekkel, gondolatok nélkül, jövőtlenül - mind inkább hazátlanul. Mert haza csak ott van, ahol jog is van. De a többségnek nincs joga. A többségnek csak az a lehetősége, hogy szájaljon. Ha cselekedni is próbálna, a mindenkori hatalom a törvényre, az alkotmányra hivatkozva megsemmisítené a szembefordulókat. Mert csak azért lehet és szabad lelkesedni, amit a politikai és gazdasági elit helyesnek tart - a maga számára.
Itthon maradtunk a rendőrség, az ügyészség, a bíróság kapcarongyának.
Itthon maradtunk tunyán, meghunyászkodva, öntudatunkat veszítve, eladva.
Itthon maradtunk. Vörösmarty még ezt hitte: "Légy híve rendületlenül / Hazádnak, oh magyar: / Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar. " Már hant sem igen marad számunkra. Már semmi sem marad számunkra, a többség számára. Mert a többséget ez a haza nem élteti, mert a többségnek ez a haza a biztos bukás színtere. Mert a Haza foglyai és megalázottjai lettünk, mi, a többség.
Ha baj van, és baj van, mi magyarok hova menjünk???
