Negyven évvel ezelőtt, 1970. április 19-én hajnali 3 óra 15 perckor (akkor ez a nap vasárnapra esett) Miskolcon a megyei kórház nővérszállásának a bejárattól balra a földszinti 3. ablakban megölték az intézmény 23 éves szemészeti asszisztensnőjét. A gyilkos ismerős volt, mert az álmából felvert lány féloldalt fordulva (másként nem fért volna ki), a bal testfelével, a karját támasztékként maga előtt tartva kihajolt az ablakon. (A tettes a szobába csak nehezen tudott volna bejutni, hiszen egyrészt a nyitható és szellőztető ablakrés keskeny volt, másrészt mivel annak párkánya a betonszinttől 157 cm. magasságban húzódott, lábtámaszték nélkül nehéz lett volna zaj nélkül bemászni). A lány bugyiban és vékony anyagból készült pizsama felsőrészben aludt, öltözete miatt nyilvánvaló, hogy nem ment volna oda az ablakhoz, és főként nem hajolt volna ki rajta, ha az őt hívó hang nem ismerős számára. Akkor sem ment volna oda az ablakhoz, ha az illető a falsíktól kicsit távolabb áll, hiszen a nyomozás során kiderült, hogy rossz női pongyolát viselt, ami hajnali jelenlétét eleve gyanússá tette volna.
A hosszú hajú, 176 cm magas, izmos lány tehát a teste balfelével kihajolt, a jobb kezével pedig megtámaszkodott a tőle jobbra eső szélesebb, bukós ablak masszív keretébe. Aki szólította, mint a későbbi körülmények igazolni látszanak, az átlagosnál magasabb volt (több mint harminc centivel meghaladta az ablakpárkány magasságát), tehát le kellett a fal ablak alatti tövébe húzódnia, hogy ne látszódjék az öltözete. Mivel előzetes elhatározással érkezett oda (már éjfél előtt) s mivel hajnalodott, cselekedni kellett. Ugyanakkor a lányt nem tudta volna semmiről meggyőzni (mivel korábban próbálta, nyilvánvaló, hogy akkor és ott már nem is akarta). Egyértelmű, hogy a lány hosszú, sűrű és erős haját kapta el (nyilván ezt előre kigondolta), később ugyanis kiderült, hogy a lány a balkezével a rossz pongyolába markolt és azzal próbálta eltaszítani, vagy egyensúlyából kibillenteni támadóját. Olyan erősen szorította az elkapott a ruhadarabot, hogy végül, amikor a tettes visszalökte, illetve a haját elengedve a lány szabadult tőle, a kezében maradt annak egy kb. 50X50 cm-es darabja.
A tettes tudta, hogy gyorsan kell végeznie és menekülnie, hiszen a cselekmény végrehajtása után motorkerékpárral még a teljes kivilágosodás előtt haza kellett érnie a várostól mintegy ötven kilométerre lévő lakóhelyére, szülei házába. Egy perc alatt tizenegyszer sújtott le a minden bizonnyal apja által készíttetett tőrrel (olyan helyen dolgozott művezetőként, ahol ilyesmit költség nélkül elkészíttethetett valamelyik beosztottjával, nem véletlen, hogy a családban többen is kaptak tőle ilyen ajándékot). Az edzett, egyik oldalán élezett tőrrel három halálos sérülést okozott. Az egyik a homlokon keletkezett: a lesújtáskor – nyilván nem merőlegesen érkezett a gyilkos szerszám hegye – a tőr megcsúszott a homlokcsonton, de a kifejtett erőtől és lendülettől, maga előtt tolva a homlokbőrt – öt cm. hosszan áttörte a koponya homlokrészét és megsértette az agyvelőt. A másik halálos sérülés legalább ilyen brutális volt és szintén jelentős erőről tanúskodott. A tőr behatolt a bal szem alatt, áttörve a csontot, áthaladt a szájüregen, átszakította a gégét és kibukkant a nyakon. A lány védekezése nyilván csökkent ilyen sérülések és a sokk hatására, mert a tettes félig kiránthatta az ablakon, ugyanis a harmadik halálos szúrás hátulról a bal válla alatt érte, elhaladva a szív és az aorták mellett szétroncsolta a bal tüdőlebenyt. Hogy ezt a döfést a tettes bevihesse, nyilván magas termetűnek kellett lenni, hiszen ha a lány felsőtestének átmérőjét hozzáadjuk a párkánymagassághoz, akkor kb. 180 cm-es magasságban lévő testre kellett lesújtania.
Ilyen súlyos sérülések okozása után a tettes nyilván azt gondolhatta, hogy végzett a lánnyal, és menekülése előtt nem rántotta ki az ablakon, hanem visszalökte oda. A lány a taszítástól és a lendülettől balra, az ágyára tántorodott. De még maradt benne annyi életerő, hogy kinyissa a szobája ajtaját és kitámolyogjon a folyosóra.
Sajnos, ápolónő-társai butasága miatt, csak több mint egy óra elteltével került be a száz méterre lévő traumatológiai osztályra, ahol viszont a sokktalanítóban az orvosok követtek el hibákat. Ha megmentették volna az életét, rokkantan, lelkileg bénultan, elcsúfítottan élt volna talán még néhány évet, viszont a tettest minden valószínűség szerint felakasztották volna. Mert akkoriban az ilyes bestiálisan kegyetlen tettért halál járt.
Bár a körülmények eléggé beszédesek, a tettest soha nem gyanúsították meg, annak ellenére sem, hogy már másnap bent volt a rendőrségen, és a magyar kriminológia egyik legellentmondásosabb tanúvallomását tette. Annak és egyéb körülményeknek az alapján gond nélkül meggyanúsíthatták volna, és rövid, eredményes nyomozás után a tettes elnyerte volna – ahogy fogalmazni szokás – méltó büntetését.
Én a történetet íróként, írói véleményt fogalmazva 36 évvel később írtam meg az eredeti rendőrségi jegyzőkönyvek birtokában, ugyanis amikor 1990-ban lejárt a gyilkosság büntethetősége – hogyan járhat le egy gyilkosság büntethetősége??? –, az eredeti iratok megsemmisítése előtt – belügyminisztériumi engedéllyel – megkaptam azok fénymásolatát.
Nem volt nehéz az iratok ismeretében, valamint számos egyéb, a nyomozásban részt vevő rendőrtiszt magánnyomozásának eredménye ismeretében rájönni, hogy a tettes semmiképpen nem kóbor kukkoló volt, hanem olyan valaki, akinek korábban kapcsolata lehetett a lánnyal, s annak sajátos természete miatt szerelmi bosszút állt. (A gyilkosság „kivitelezéséhez” rengeteg információra volt szüksége a tettesnek, s ezekkel csak olyan valaki rendelkezhetett, akinek korábban kapcsolata volt a lánnyal, tudta, melyik szobában lakik, milyen munkabeosztásban dolgozik, stb. stb.) A szerelmi bosszúból elkövetett bűncselekményeket csak akkor nem képes felderíteni a rendőrség, ha nem is akarja. Elképzelhetően itt is szerepet játszhatott valami milyen motívum.
A lényeg, hogy a tettes nem kapta meg, ami ezért a cselekményért járt volna neki, vagyis a kötelet. Ám harminchat évvel a tett után, személyiségi jogaira hivatkozva, büntető és kártérítési pert indított ellenem.
Én, az író, gyorsan megkaptam a magyar bíróságtól a beosztásom. Rágalmazás vétsége miatt, tárgyalás nélkül, nyolc havi, két évre felfüggesztett fogházat, és kamatokkal, végrehajtási költségekkel együtt, mai állás szerint, kilenc milliós kártérítésre köteleztek (mivel a tőke folyamatosan kamatozik, ha száz éves koromig élnék, akkor sem tudnám megfizetni a kártérítést, pedig, mivel egyéb vagyonom nincs, a nyugdíjam egyharmadát havonta levonják és átutalják a gyilkosság elkövetőjének).
És ezt a döntést szemrebbenés nélkül jóváhagyta a legfelsőbb bíróság is.
Körülbelül ennyit az igazságot mérlegelő magyar igazságszolgáltatásról.
