Sem éltében, sem holtában, sem személyével összefüggésben, sem sírjánál nem történt csoda, amelyr indokolta volna, hogy a katolikus egyház boldoggá avassa. De erre nem is volt szükség, hiszen emberként maga volt a csoda. Személyisége finom, az egyházi eszméktől függetlenül is maga a teljesség. Ő valóban jobbítani szeretett volna, bár tudta, hogy az emberiséget túl sok ellentmondás és kín gyötri. Megváltására sem Jézus, akit csak az emberi faj jelentősen kisebbik hányada tart üdvözítőnek és megváltónak, sem a viharos múltú és sok bűnnel terhelt egyház, pontosabban egyházi hierarchia, sem ő maga nem volt elegendő. De II. János-Pál tudta és értette, hogy az emberiség mégis megváltódhat, mert a képessége megvan ahhoz, hogy önmagát megváltsa. Nem a haláltól, mert a halál, az elmúlás, az új keletkezése és a régi elmúlása, pontosabban átalakulása az univerzumban egyetemes törvény. De abban az értelemben talán, esetleg megválthatja magát, hogy nem gyilkolja embertársait, a gazdagok kevesebbet vonnak el fényűzésre a megtermelt javakból és elviselhetőbb, élhetők lesz az élet, az az élet, amelyből egyszer vehetjük csak ki a részünket és akkor is méltatlanul rövid időre. II. János-Pál tudta, hogy erre az irdatlan nagy feladatra képes lehet az emberiség, a sok-sok vallásban és hitben élő emberiség. A nagy feladat támogatásában a római katolikus egyház csak egy a sokból (és nem éppen a legeredményesebb). II. János-Pál megpróbálta úgy eredményesebbé tenni, hogy közelebb vitte az emberekhez, a fiatalokhoz, küzdelmes, feladatot vállaló életével bizonyítva, hogy lehet és érdemes valamit tenni, elindulni a hosszú-hosszú úton.
Húsvétkor XVI. Benedek pápa azt mondta, ha az embert csak az evolúció alakította (vagyis nem kapott volna szerepet létrejöttében az isten, a teremtő), akkor az életnek nem volna semmi értelme. Az életnek ha úgy tetszik, valóban nincs értelme, az élet, illetve mindannyiunk élete tőlünk, pontosabban akaratunktól függetlenül lesz a természet változó törvényei szerint, és sajnos aztán el is múlik. Reménykedhetünk a feltámadásban, de feltámadás nincs, mert nincs is szüksége a természetnek a feltámadásra, csak a hitnek, amely ingatag és múlandó, mint maga az ember hite, mint maga az ember, ez a csodás és silány emlős lény.
II. János-Pál boldog lett a katolikus egyház fogalmai szerint, de már ezt megelőzően boldog volt, mert értelmet adott az életének a munkával, amit végzett. És mindannyiunknak csak ez maradt. József Attila azt mondta: adjátok meg nekem a munka örömét! - igen, nagyon fontos a munka öröme, mert ha örömmel végezzük a munkánkat, akkor nem kín és kínlódás az életünk, van, ami kitöltse időnket és szüntelenül a teljesség látszat-élményét nyújtsa. És többet aligha várhatunk el múló-múlandó életünktől. Talán majd leszünk okosabbak, megértőbbek, türelmesebbek, elnézőbbek és teljesebb szívűek. Talán majd okosságunknak, kutató szenvedélyünknek köszönhetően megérjük, mármint az emberiség, hogy hosszabb időre kiterjedő és mindvégig egészséges életben örüljünk a munka örömének. És azt majd önmagunknak köszönhetjük. Önmagunknak, és olyan embereknek, akik a kitartáshoz a saját örömükkel, örömmel és hittel vállalt életükkel példát és buzdítást tudtak adni. Mint II. János-Pál is.
Egy ember, aki boldog volt életében, és boldog immár annak a vallásnak az értékrendje szerint is, amely életét - a vállalt feladat beteljesítésével - boldoggá tette.
