A kanonizált Jelenések könyvének szerzője írja: " Jaj! Jaj; A nagy város, amely öltözött gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett  arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel, hogy elpusztult egy órában annyi gazdagság!" (XVIII. 16) Örvendezik a szerző, hogy nem csak a rómaiak zokogtak, de azok is, akik kapcsolatban állottak a birodalom fővárosával. "... leomlott, leomlott a nagy Babilon és lett ördögnek lakhelyévé." (XVIII. 2) A Jelenések írója még gyűlölte Rómát és arra vágyott, hogy a Gonosz elpusztuljon, és valami más, egy tisztultabb élet következzék utána.

És mit mond az evangéliumi Jézus? "Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek." (Máté, XXII. 21)

Így él előttünk a hamis, mert meghamisított Jézus, aki komromisszumra kész a megbocsátásban, és mindenkinek megadja a maga igazságát. De Máté evangéliuma már a zsidó háború után íródott, a kereszténység kezdett megszerveződni, és lehet, sőt biztos, hogy ezt a nagyon-nagyon megbékélő szöveget egyáltalán nem az antijudeista (vagy mai szóhasználattal: antiszemita) Máté írta, hanem valamelyik buzgó egyházfi. A négy evangéliumot 150 és 200 között kanonizálták, addig persze igyekeztek minden ellentmondást kiirtani belőlük. Az első három evangélium Máté, Márk és Lukács "műve", ezeket szinoptikus evangéliumoknak mondják. Ezekben olykor esik szó Jézus életéről is. Igaz, hogy egymásnak ellenmondó információkat közölnek az evangélisták, és így hiteltelenítik egymást, illetve magát Jézust, de legalább törekszenek arra, hogy szóljanak róla valamit. A negyedik evangélista, János, gnosztikus evangéliumot írt. Ez jelképekkel dolgozik, igazán szépen van megírva, de Jánost - az állítólagos keresztényüldöző, majd antijudeista Pált követve - már inkább csak Krisztus érdekli, Jézusról, illetve életéről nincs mondandója. Számára Jézus már a Logosz, a testet öltött eszme, a világ Báránya.

Jézus, a zsidó vándorprédikátor nem váltogatta a nézeteit. Ő Isten országát szolgálta, vagy legalábbis megpróbálta szolgálni, hogy kárpótlást nyújtson a túlvilágon mindazoknak, akiknek a földi létben, a sajnálatosan egyedülvalóban, csak szenvedés jutott.

Így torzulnak az eszmék. A Jelenések kapcsán Marx megjegyzi: "...az akkor még tudatosságra nem ébredt kereszténység olyan távol volt a niceai zsinat dogmáiban megszilárdított világvallástól, mint ég a földtől... " Pál a zsidó háború előtt kezdte nyilvános működését. A kereszténység még csak a diaszpórákban létezett, elsősorban Kisázsiában és Alexandriában. A keresztények olyan jelentéktelen mozgalmat és erőt jelentettek, hogy a hatalmas, sok istennel és valással "megáldott" római birodalomban fel sem tűntek. Akkor pedig még az is lehetséges, hogy a negyvenes évek elején Pál nem üldözhette a keresztényeket, mivel nem is volt rá oka vagy felhatalmazása... Így azon a bizonyos Damaszkuszba vezető úton (amely elég hosszú volt, a tengerparttól a Sáron síkságon, majd a hegyeken átvezetve) lehet, hogy nem is világosodott meg Pálunk, ez is csak afféle legenda.

De az egyház mindent jobban tud, mert az egyház már a kezdetektől fogva berendezkedett a folytonos hamisításra és hazudozásra. És erről azóta sem képes leszokni. A diadalmas egyház a földi hatalmasságok partnere lett, és tudta szolgálatáért jutalom jár. És nem Istent, és nem az Atya fiát, Jézust szolgálta, hanem saját érdekeit. Mindazokat, akik az őskereszténységhez megpróbáltak visszatérni, vagyis Jézushoz, üldözték, irataikat elpusztították, őket magukat kitagadták, és karddal, máglyával irtották. A keresztány eklézsia kezdettől hazugságra épült, a hazugság fellegvára lett. Jézusból Jézuskát csinált, és persze Krisztust, aki semmiképpen nem lehetett földi valóság, mert eszmévé torzult, valami olyasmivé, aminek soha nem vallotta magát, amitől irtózott, ami nem akart lenni.

De a halottal immár kedvükre azt tettek az egyházatyák, amit csak akartak. Még fel is támasztották. Míg kezdetben a közösségeik várták újbóli eljövetelét, később ez csak maszlag lett, az egyház privilégiuma. Ijesztgetés, és az örök világosság igérgetése azoknak, akik szót fogadnak az egyháznak és uraiknak, alávetik magukat a törvényeknek, nem lázadoznak.

Az eszmék! Igen, az eszmék mindig félresöprik az útból a történelmi valóságot, mert az csak akadályozza az eszme tüzénél melegedőket. Az eszme számukra megélhetés és önigazolás, mindenki más számára előírás és kötelezettség. 1956 immár értelmezés kérdése. Nagy Imre snagovi naplóját, feljegyzéseit, amelyek ötven év múltán jelentek meg,  csupán néhány százan vásárolták meg. A földi Nagy Imre senkit nem érdekel, csak az az állítólagos eszme, amivel felékesítették a jámbor természetű öregurat, és rögtön kisajátították.

Akik néhány nap múlva ünnepelnek az Operaházban vagy az utcán, a Corvin közben a szájuk íze szerinti ötvenhatot ünneplik. Vagyis nem ötvenhatot, hanem újdonsült érdekeiket, elképzeléseiket, vágyaikat. Mindig új hazugságok keletkeznek, hogy azok összhangban legyenek az igényekkel és óhajokkal.

56 még csak ötvenegy éve történt, és már mennyi hamis legenda, mennyi hazugságvár épült belőle és köréje. CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK című regényemben megírtam, hogy a miniszterelnök bajtárs is hazudott, mert akkor az érdeke így kívánta. Nem álltak harcban a csapatok, mert a szovjetek már időben lefegyverezték őket. Mindössze 10-12 ezer szedett-vedett harcos, köztük én magam is ott a Corvin közben, harcban álltunk kétezer T-56-ossal, kétezer páncélozott járművel és hatvanezer fős kiképezett hadsereggel szemben. Hősök voltunk - két napig, aztán pucoltunk, amerre láttunk. Ott hagytuk a halottainkat, és még két napig tartott az össze-vissza lövöldözés, aztán jött a szokásos nemzeti megpróbáltatás.

Mit ünnepelnek majd egyesek? A saját eszméiket. A saját legendáikat. És a többség valamit, amiről fogalma sincs. Ami mindössze ötven év alatt úgy átalakult, mint Jézus gondolatai, eszméi ötven év alatt az önjelöltek eszméiben és gondolataiban, de főleg elképzeléseikben és szándékaikban elkeverve.

Ötvenhat, miként Jézus, semmit nem oldott meg.

A rendszerváltásról ma már tudjuk, hogy a hazug szocialista demokráciára egy hazug polgári demokrácia, az újburzsoázia uralma következett.

Mit ünnepelünk hát?

Mit?

Milyen eszmét? Milyen egykor volt lázadást, gyilkolást, földindulást?

Mit? És kik azok a mi, akik ünnepelnek?

És a hétköznapokban mivé válik az életünk? A volt hitünk, amely helyébe nem hit, hanem csak új szándékok lépnek?