November 16-án ülök ismét a vadlottak padjára, rágalmazás vétsége miatt. A Labancz Anna gyilkosság című betiltott, megsemmisítésre kárhoztatott könyvemben a rendőrök által a magánbeszélgetések során nekem megnevezett és a dokumentumok szerint lehetséges tettes rágalmazásért mindenütt feljelentett: a második kerületi rendőrkapitányságon, a miskolci városi és megyei ügyészségen, a budapesti ügyészségen, a budapesti főügyészségen - ha jók az információim. A lényeg: elutasították a feljelentés vizsgálatát, mivel nem tartották megalapozottnak.
Így végül magánvádas indítvány alapján indult bírósági eljárás ellenem. Az első, adatokat egyeztető ötperces meghallgatás után a bíró - élve a BTK-ban rögzített jogosítványával - tárgyalás nélkül (a regény - egy regény!!! - alapján valószínűleg eléggé bizonyítottnak látta a magánvádat), büntetlen előéletem ellenére nyolchavi felfüggesztett fogházra ítélt. Ennél az ügy, sajátos volta miatt, nagyobb odafigyelést érdemelt volna.
Én nem rágalmaztam, eszembe sem jutott bárki tisztességébe gázolni. Csupán írtam egy regényt, amelyben - az ÍRÓI igazságszolgáltatás erkölcsi parancsát követve - egy 38 éve, huszonháromévesen megölt áldozat, a félárva, a családjában gyermekként szeretet nélkül élt, ápolónőként tisztességesen és lelkiismeretesen dolgozó lány arcát és igazságát próbáltam felmutatni.
A regény megjelenésekor a gyilkosság már 17 éve elévült, mert húsz év után a tettes akár jelentkezhet is a hatóságoknál, semmit nem lehet vele szemben tenni, mivel így intézkedik a magyar BTK. Anna három nappal ezelőtt, október 25-én lett volna 61 éves. Talán még mindig dolgozna. Talán még mindig mutatós nő lenne. Talán szült volna két gyermeket, és most három-négy unokája boldog nevetéssel ugrálna körülötte és ő gyönyörködne bennük. Ehelyett már a csontjai is elenyésztek, miként azt a sírásók tapasztalták, amikor néhány éve meghalt bátyját abba a sírba temették, ahol ő "nyugszik".
Én a regényben nemcsak Annát gyászolom, hanem valamennyi oktalanul megölt áldozatot. Hogyan veszi magának bárki azt a jogot, hogy embertársát elpusztítsa, mert nem a kedve szerint cselekszik? Nekem minden áldozat halála fáj. Ezt akartam az emberek lelkiismeretébe kiáltani. Nem a gyilkosság érdekelt, hanem az elpusztított Anna sorsa, személyisége, mindennapi vágyai, örömei, és az az álma, hogy olyan legyen, mint mindenki más: férjes, boldog nő, gyermekeket szülő asszony és anya. A dokumentumok, a barátnők, kolléganők, testvérek, ismerősök, udvarlók emlékezése így és ilyennek mutatta. Tehát ebben is mások véleményére hagyatkoztam.
Amikor a rendőrségi jegyzőkönyvekben a tettest kerestem, akkor én az ügyben a nyolcvanas években félhivatalosan nyomozó több rendőrtiszt meggyőződését követtem. Mivel én nem vagyok nyomozó, és nem is vágyom ilyen szerepkörre, nem nyomozgattam, elfogadtam mások alapos utánjárásának eredményét. Mások feltételezését és VÉLEMÉNYÉT. És csupán azt közvetítettem. Soha nem vádoltam, csak írói VÉLEMÉNYT mondtam. Ha az írónak már véleményt sem szabad mondania, akkor az alkotmányban le kell szögezni, hogy a művészet csak a virágokról, a méhecskék döngicséléseről szólhat, az emberi viszonyokról, kapcsolatrendszerekről, arról a jézusi gondolatról, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, tilos szólni, írni, véleményt mondani.
Közeledik halottak napja. Szaporodó halottaim között már évek óta mécsessel emlékezem - Annára is. Te szép arcú, ragyogó mosolyú lány, hová lettél a mindenség sötét alagútjaiban??!! Te mindörökre néma, gyönyörű száddal mit mondasz majd annak, aki téged odaküldött, ha egyszer már ő is odaát lesz?!