Júdás elhallgatott, hogy Jézus eméssze a gondolatokat.

Jézus csendesen megszólalt: – Erre én is sokszor gondoltam, de ez aligha megvalósítható… – Jézus, minden megvalósítható, ha az ember meg akarja valósítani… Ha fontos neki valami: a hite és a népe… Neked fontos a hited és a néped… Jézus, segíts nekem… – Nem tudok.

– De tudsz, csak te tudsz, mert te rendkívüli vagy… még nem eléggé… még sokat kell tanulnod… még sokat kell addig gondolkodnunk, és ha eljő az idő, cselekednünk… Ne aggódj, én gondoskodom a családodról… nem fognak nélkülözni, de meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy megmeneküljünk, mi zsidók… – Nem nagyon értem, hogy miről beszélsz. – Elmennénk az esszénus szektához… ott minden szent könyv megvan… dolgoznánk és tanulnánk… És hátha! És talán!… Nincs rá garancia, hogy eredményre jutunk, de elmondhatjuk, hogy mi megpróbáltuk… Jézus, én mindent megszervezek… Talán évek telnek bele, talán majd csalódunk önmagunkban és az elképzelésünkben… De mi Izraelért megpróbáltuk…

Jézus felállt. Levelet tépett a fűzről, a vízbe dobta, finoman ringatózott, megperdült, aztán tovalibegett… Határozottan érzékelte, hogy a Jordán benyomuló vize mozgásban tartja az egész tavat…

Júdás is felállt: – Mi a véleményed? – Most ügyesebb voltál Júdás, mint a múltkor. Meggyőzőbb. Emlékszel arra a nőre, akinek a palotát építettük? – Aki megismert? – Valaha utcalány volt és szerelmesek voltunk egymásba… Örökké a poklosságtól rettegett, addig, hogy a tünetek megjelentek rajta… A pap felületesen nézhette meg, és azt mondta poklos. A lány a poklosok közé tébolyult, a szépsége rútsággá vált, a lelke elborult… Véletlenül megtudtam, mi történt vele. Felkerestem, hogy pénzt adjak neki. Akkor láttam, hogy nem poklos. Megcsókoltam, hogy hitem bizonyságát adjam. És meggyógyult. Mielőtt elváltunk, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, keresztet lát rajtam… – És hol van ez rajtad? – Nem is rajtam, hanem… és ez volt a legriasztóbb: bennem. Keresztet látott bennem.

Júdás elgondolkodott Jézus mondatain. – És hittél, illetve hiszel a lányban? – Aztán amikor már úrhölgy lett, azaz kitartott, rendbe hozatta velem a kertjét… akart adni kétnapi munkáért ezer drachmát, de nem fogadtam el, azt kértem, inkább mondja meg, látja-e még bennem a keresztet? – És mit válaszolt? – Hogy homályosan, eltűnően… – És te hiszel neki?

Jézus hosszan a távolba nézett, azután Júdás szemébe: – Valósággá akarod tenni?

Júdás megrázta a fejét: – Nem, Jézus, egyáltalán nem. Mindig cselekszünk, de nem tudjuk tetteink végeredményét… Nem magunkról, hanem Izraelről vagy a Római birodalomról beszélek… Emberek döntenek, de amikor milliók, tízmilliók mozdulnak, cselekszenek, azok nem a döntés magját képezik… csak valamiképpen kapcsolódnak hozzá… Mert az Úr dönt, és minden annak megfelelően alakul, de az embert meghagyja dölyfös elbizakodottságában… Ezért személy szerint sem tudhatjuk, hova fut ki a sorsunk… Igen, mindannyian magunkban hordjuk a keresztet… – Ha cselekszünk… – vetette közbe Jézus. – Igen, a cselekvőket nagyobb veszély fenyegeti, ők inkább belesodródhatnak nem látható helyzetekbe… De előre a bekövetkezőt csak Isten látja… Ezért mondja Mózes, ne jósoltass magadnak… Senki nincs abban a helyzetben, hogy ellesse Isten szándékát… – A próféták sem? – A próféták előbbre látnak, mert hisznek… Mi is előbbre látunk, mint a többség, mert hiszünk… Látod, itt van ez a lány… Megmentetted a szennytől, a megaláztatástól, a korai haláltól. És mi lett belőle?

 Jézus számonkérést vélt kihallani Júdás szavaiból: – Az lett, ami lehetett. Nem több és nem kevesebb. Választott magának életet. Lehet rajta gondolkodni, meg lehet ítélni, lehet igazsága és tévedhet az Úr rendelése szerint… Én akkor, amikor állott ízű szájába azt a csókot adtam, és azt mondtam, a csókja üde és a lehelete illatos, meggyőző voltam számára… De ma már minden más az életemben. Mindennek más az aránya. Ma már az általad elképzelt és óriási feladathoz kevésnek érzem magam. – Ha melletted állok, akkor is? – Hazugsággal szolgáljunk igazságot? – És igazsággal hazugságot? – Nem. Júdás, nem. – És ha gondolkodnál ezen? – Én ezen nem gondolkodhatom, mert elárulnám azokat, akik a hitemmé váltak. – És Izraelt, az Urat és Izrael fiait elárulhatod? – Ne kérdezd ezt tőlem. Halandó senkitől olyat nem kérdezhet, amire nem tud válaszolni… Illetve én már nem tudok válaszolni. Én már olyan úton haladok, ahol csak egyetlen válasz lehetséges: az enyéim védelme, az életem árán is. Júdás, van neked gyermeked? – Nekem Izrael a gyermekem. – Akkor nem tudod, mit kérsz tőlem. És a válaszom: nem. Soha! Semmi nem tud rávenni, hogy elhagyjam az enyéim… mert akkor elhagyom önmagam értelmét, értékét…

Visszaindultak az építkezéshez.

Júdás komoran kijelentette: – Aki nagyon hisz, az tudja, hogy valami mindig történhet, ami az ő hitét szolgálja… – Csak az a kérdés, hogy az szolgálja-e az én hitem is? – Jézus, te nem vagy esendő, csak meglepődtél… – Hívtál, és én nemet mondtam… Néhányszor átéljük ezt… – De én az örökkévalóságra hívtalak. – Azt csak az Úr adhatja meg a végtelen jóságával és hitével. – És ha engem az Úr küldött? – Az Úr nem kérheti, hogy forduljak szembe önmagammal. – Ezt bízzuk az Úrra, názáreti Jézus.

Jézus súlyos döntés elé kerül. Az evangéliumokból nem érhető, hogy egyszercsak Jézus miért lesz vándorprédikátor. Miért vállal fel egy fájdalmasan nehéz, de az életét értelemmel kitöltő feladatot. Az odáig vezető utat próbálja ez a jelenet magyarázni és igazolni.

Az odáig - végül a keresztig vezető utat.