HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

  • csaba1959: Két könyvéről tudok ami megjelent: Vészkijárat bejárat, és Vetkőzzünk meztelenre.1976-ban. (2021.10.23. 14:47) Wittner Mariska erényességéről
  • Sheriff_007: @mirnyák: Ez semmilyen igazságszolgáltatás... Másrészt hogy évülhet el 20 év alatt egy ilyen brutá... (2020.12.27. 14:01) RIPORT A NÉPSZABADSÁGBÓL
  • Sheriff_007: Érintettség nélkül és úgy, hogy a gyilkosság idején még rég nem éltem is tombol bennem a düh, hogy... (2020.10.15. 14:19) Labancz Anna 42 éve halott
  • istvankalman: Egy dologban biztos vagyok: A nyomozóhatóság - különös tekintettel az elkövetés időszakára !!! -, ... (2020.10.01. 01:22) Labancz Anna gyilkosa ma 65 éves
  • Szabó Tiborné Hajnalka: @asperjangyorgy: Ez nagyon igazságtalan! Hogy lehet, hogy nem a gyilkos kapja a büntetést, hanem ... (2019.11.30. 14:40) Reménykedés

Linkblog

HETVEN ÉVE HALT MEG JÓZSEF ATTILA

2007.12.03. 17:27 asperjangyorgy

 

Hetven év rengeteg idő egy eltávozott alkotó életében, de pillanat a történelem méltóságos hömpölygésében.

         Persze az időt csak mi mérjük, illetve múlásának látszatát mi élők éljük meg. „Az anyagba leszálltak” nem foglalkoznak vele. Számukra, szívük megállása után egy-két perccel, már minden nap, minden év és minden ezer vagy minden millió esztendő ugyanannyi: SEMMI. „A láng ellobbant már”. És utána csak sötétség marad, és az úgynevezett utókor emlékezete. De az utókor, a létezés sajátosan okos elrendezettsége következtében, csak az éppen létező generációknak fontos. Aki az életet a halálra ráadásul kapta, és mint talált tárgyat visszaadta, abban a születése előtti idő végtelensége a létezés felvillanása után folytatódik a végtelenig, ami persze értelmetlen fogalom, mert végtelen nincs, csak – miként azt József Attila Hegelt tanulmányozva pontosan tudta – az anyag szüntelen változása. És az univerzális egészben maga a Föld és a kedvesen jelentéktelen naprendszer is csak múló pillanat.

         Mégis ez a hetven év, mióta magunkra hagyott bennünket, hatalmas történelmi idő számunkra. És naponkénti szellemi feltámadásának csodája. Mert akik szeretjük, értjük, akikben ott bolyong „az öntudatlan örökkévalóság”, az ő verssoraiba kapaszkodva próbálunk emberek maradni, bár az „mind kevesebb”. Legalábbis a világnak ezen a táján, ebben a gyámoltalanná vált kis hazában.

         Hetven évvel ezelőtt délután öt óra tájban indult el Nagykanizsáról az összeállított tehervonat szerelvény. József Attila a Korong utcában éveken át lakott vasúti fővonal mellett. Megszokta, hogy a vagonok kerekeinek csattogása az idő egyfajta jelzése. Szárszón is a Horváth-kertben bérelt kétszobás lakás közelében futottak a sínek. József Attilának elég volt kicsit neszelni, hogy tudatába építse a vonatok közlekedésének menetrendjét. Ő pontosan tudta, hogy este 19.35-kor teherszelvény érkezik és áll meg a szárszói állomáson. Amikor este hét után valamikor magára vette a felöltőjét és szólt nővéreinek, hogy még sétál egyet, Jolán arra gondolt, miként írta: a gyorsvonat már elment. Ez persze öncsalás és az olvasó ámítása, hiszen ő is tudta, hogy esténként mikor érkezik a teherszerelvény, és akinek öngyilkossági szándékai vannak, az finnyásan nem válogat gyors és tehervonat között, annak mindegy, hogy rozsdás vagon vagy elegánsabb személyszállító kocsi végez vele.

         Tehát amikor Jolán leírja, hogy nyugodtan nézett a sötét estébe kilépő öccse után, mert a gyors már elment, becsapja az olvasót, és megpróbálja becsapni az utókort. Tudta, hogy a gyors elment, de azt is tudta, hogy jön Nagykanizsa felől a teherszerelvény. Elegendő lett volna, ha őszintén a valóságos helyzetre emlékezik vissza, vagyis arra, hogy akkor és ott fel sem vetődött benne és húgában testvérük öngyilkossági szándéka.

         Öt óra tájban elindult a teherszerelvény. Nem sietett. A nagyobb állomásokon nyugodtan félreállt, hogy szabad utat biztosítson a sietősebb vonatok számára. A menetrendbe pontosan beleillesztve közeledett Szárszó felé, ahol már nagyon várta valaki, örökre irodalomtörténeti szerepet szánva annak a bizonyos vagonnak, amely fellöki majd a kerekek közé bemászó, testét, lelkét a sínekre szorító fiatal férfit, aki elhatározta, meghal, mert már nem látja értelmét annak, hogy tovább éljen.

         Hogy miként történt József Attila öngyilkossága, részletesen leírtam a Fogadj szívedbe című regényemben.

         Sokan, sokféleképpen értékelték munkámat.

         Az olvasók elragadtatással.

         A kritikusok többsége elmarasztalóan. Különösen azok, akik maguk is József Attila életével és munkásságával foglalkoznak, de soha semmilyen eredeti gondolatra vagy megállapításra nem jutottak. Csupa ostobaságot kifogásoltak.

         Akkor most elárulom, hogy két helyen a tényeket szándékosan „igazítottam” át. Az egyik helyen dramaturgiai okok miatt, a másik helyen azért, mert kissé szebbre akartam festeni József Jolánt, mint amilyen a valóságban volt.

         Egyetlen kritikus sem tette szóvá, hogy a József Áron által  Craiovából írott levél nem Budapestre érkezett, hanem Szabadszállásra. Mama, majd később Jolán minden papírfecnit megőriztek. (Ennek köszönhetjük azt a különleges világirodalmi eseményt is, hogy József Attila első verse a költő gyermeki kézírásával az utókorra maradt). Én határozottan azt gondolom, hogy a mama szülőfalujába a másik két gyerekkel nyárra leutazó kilenc éves Jolán az édesanyja jóváhagyásával írt apjának. Biztos vagyok benne, hogy apja új, craiovai címét is a mama mondta meg neki, bízta rá. Hogy Jolán a levelet Budapesten vagy Szabadszálláson adta-e fel, arról könyvében nem ír. Viszont tény, hogy József Áron a válaszát nem a feleségének, hanem a kislányának küldte meg. Így szól a boríték eredeti címzése: József Jolánka kissaszony Saiát kézbe – If. Pőcze Imre Levelével – Szabadszálás – Pest megye. (Ungaria)

         Az a tény, hogy a papa, József Áron nem méltatta levélre elhagyott feleségét, hanem a kilencéves kislánynak írt mosakodó, magyarázkodó levelet, önmagáért beszél. Én mégis azt a megoldást választottam, hogy a levelet először mama bontja ki, tehát az Budapestre érkezik. Elképzelhető, hogy Jolán valóban bontatlanul küldte fel édesanyjának a levelet, amely csak látszólag szól a gyereknek, valójában minden sora a mamának van szánva. A levél nem csupán az apa lélektelenségéről árulkodik, hanem – miként a regényemben érzékeltetni kívántam – a férfi mélységes csalódottságáról is. Ezzel a gondolattal az általam megírt gondolati-érzelmi körben sem korábban, sem később a neves és kioktató irodalomtörténészek nem foglalkoztak. Pedig mérhetetlenül fontos József Attila egész későbbi sorsára nézve.

         A másik „hamisításom” József Jolán mentegetése.

         József Attila holttestének a temetőbe szállítása a valóságban nem úgy történt, ahogyan leírtam. Holttestét nem a kavicsból kirakott Nagy-Magyarország virágágyásra rakták, miként némi romantikával Jolán írja, hanem egy kordéra, és azon takarták le a haza 1914-es vasúti térképével, amely a megálló falán függött. Hogy a holttest azonosítása után Jolán egész pontosan mit csinált – ő azt írja, hogy szédülten a falu utcáin bolyongott, amit nem hiszek el –, nem tudjuk és már nem is fogjuk megtudni. Egy biztos, öccse holttestét ott hagyta az állomáson. Már eltávozott, amikor József Attila ruházatának zsebeit átvizsgálták. Zábó Mihály állomásfőnök később így emlékezett erre (a részleteket illetően vallomását nem fogadhatjuk el teljesen hitelesnek): a teherszerelvénynek „a gyors miatt menni kell. Akkor még egyvágányú vasút volt Szárszón. A tetem sokáig feküdt ott… A zsebeit kiforgattam, iratok voltak nála meg egy óra és a tiszta fehér zsebkendője… Már sötét volt (csacsi megjegyzés: hiszen december 3-án már este négykor sötét van!), mikor jött a két culáger, a Bajza Jancsi meg egy másik. Elvitték a halottasházba”.

         Igen, kitolták a kordén.

         Egy másik visszaemlékezés szerint csak egy ember tolta ki, és nem a fentebb megnevezett.

         Akkor ezeknek a pontos feljegyzését senki nem tartotta fontosnak.

         Egy biztos: Jolán nem intézkedett, ott hagyta öccse holttestét az állomáson. Másokra bízva az „eltakarítás” munkáját.

         Ezt én így nem tudtam elfogadni, másként írtam le a temetőbe vezető utat.

         Tudjuk, hogy december 5-én koradélután volt a temetés.

         Szántó Judit a tragikus hír vétele után azonnal Szárszóra utazott. Onnan írt Illyésnek, levelében beszámolva arról is, hogy javasolta Ignotusnak: Pesten, az édesanyja mellé temessék József Attilát. Beszámolóját hitelesnek kell elfogadnunk, hiszen a levelet december 4-én este írta, tehát a friss benyomások hatására, József Attila még ott feküdt a szárszói temető vályogból épült kis halottas házában. Ignotus leintette: ne buzogjon, a temetést ő intézi és Hatvany báró fizeti. December 4-én délelőtt ült össze Hatvanynál a kis társaság és hozta meg döntését. Ezt a döntést nem lehet másként értelmezni, csak úgy, hogy az önkéntes halál utáni pillanatokban sem ismerték fel a barátok a költő rendkívüliségét, ezért is nem vállalta Hatvany a holttest Pestre hozatalának költségeit. Úgy gondolták, jó lesz József Attilának ott, ahová „száműzték”, és ahol eldobta magától az életet.

         A temetésre néhány barát leutazott.

         Két ember feltétlenül hiányzott a gyászolók közül: Illyés Gyula és Kozmutza Flóra.

         Ők tudják, hogy miért nem utaztak le.

         Ha minden úgy volt, ahogyan Flóra írja, akkor megítélés nélkül leutazhattak volna, és elbúcsúzhattak volna az egykori baráttól és a rajongó szerelmestől. Nem tették. Hogy mindketten így döntöttek, arról az én megítélésem szerint közösen döntöttek, hiába marasztalnak el ezért egyes tiszta gatyájú ítészek, akik irodalomtörténésznek nevezik vagy hiszik magukat.

         Tény, hogy Flóra az 1960-as években összeállított visszaemlékezésében sok nehezen megbocsátható csacsiságot írt, de legalább leírta.

         Nem akarom ezeket sorra idézni. Egyetlen gondolatot emelnék ki József Attila utolsó hónapjairól című könyve 136 oldaláról. Azt írja, hogy valamikor a hatvanas években megkereste József Etelkát, aki megnyugtatta, hogy csak jót tett József Attilával, tehát nem vádolhatja senki. (Etelka nénivel több ízben is találkoztam. Teljesen oda voltam a meghatottságtól és a megtiszteltetéstől. De azért azt tudtam, hogy nem ő volt a legokosabb a családban.) Állítólag ezen a beszélgetésen a következőt mondta Etelka néni: József Attila „öngyilkosságának oka a természetéből fakadt.” Lehet, hogy mondott ilyen csacsiságot Etelka néni. De már akkor is tudtuk, hogy senkinek nem fakad a természetéből az a rettenetes szándék, hogy eldobja magától az életet. És ezt különösen tudnia kellett volna Kozmutza Flórának, aki gyógypedagógiai pszichológus volt.

Hogy emlékezésében mégis hitelt adott ennek a gondolatnak, egyértelműen arról tanúskodik, amiről az egész könyve: felmentést ad önmagának. Sok tekintetben érthető és elfogadható felmentést, de felmentést. És ezt esetleg akár őszintén be is vallhatta volna. Nem kellett volna még József Attila halála után harminc évvel is áltatón és önáltatón leírnia: „De amikor helyzete kedvezőre fordulhatott volna, ő éppen akkor adta föl a reményt. A Pantheonnál lektori állást ígértek, Baumgarten-jutalom várta… és végül – végül mint biztosíték – ami ’fix’ volt; engem 1938-ban kineveztek a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára az akkori helyzetben nem is kevés fizetéssel.

         A ’csoda’ tehát megtörtént… Egy hónapot kellett volna várnia, bírnia”.

         Bizony-bizony, minden csodálatom és tiszteletem ellenére le kell írnom: Flóra néni hülyének nézi az egész utókort. Mert az egész könyve arról tanúskodik, eszében sem volt, hogy József Attilához kösse az életét. Amit megértek, őszintén megértek, de akkor őszintén ezt kell leírni, nem pedig ámítón azt, hogy csupán egy hónapot kellett volna kibírnia annak az embernek, aki annyi, de annyi mindent kibírt rövid élete során.

         Hogy akkor, 1937-ben Flóra nem értette József Attilát, rendjén van, mások sem értették, a legjobb barátai sem. De az 1960-as évekre már mégis csak eltelt a tragikus esemény óta harminc év…

 

         És immár hetven év.

         És még mindig sok a tisztázatlan, a megválaszolatlan kérdés és helyzet.

         Ehhez némi őszinteség talán nem ártana az utókor részéről sem. A szüntelen szemforgatás helyett.

         Éltem – és ebbe más is belehalt már – írta a hetven éve halott József Attila.

         Ez a megkönnyebbítő érzés és lehetőség vár valamennyiünkre.

        

        

        

        

        

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr17251031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bagó 2007.12.03. 22:17:32

Nagyon sajnálom, hogy nem lehet tovább írni Attila életét. Ahogy Ön Attiláról ír, az számomra transzcendens élmény.
Sokadszor is köszönöm Önnek.
Olyan sok az a 70 év...

szívembe fogadtam 2007.12.04. 10:40:41

70 év.
Tegnap volt hetven éve, hogy itt hagyott minket József Attila. Mondd ez nektek valamit, nektek: akik olvassátok ezt a pár sort? 70 év. Nekem sok időnek tűnik a magam „két ikszéhez” képest! 70 év. Az 25550 nap. 613,2 ezer óra. 36792000 perc. És 220752000 másodperc. ISTENEM! Két emberöltő…. Eltelt azóta 280 tél. 280 tavasz. 280 nyár. 280 ősz. És mennyi minden történt közben: megszámlálhatatlanul sokszor énekeltek a madarak reggelente. A gólyák kelepeltek vígan. Mennyi víz lefolyt a Dunán! És dördültek a puskák és a bombák. Lázadtunk és beletörődtünk. Rendszerek jöttek és mentek. És most itt vagyunk. Én nem sírok, mert nincs okom. Egyedül az elmúlás fáj. Nem sírok, mert leveszem a József Attila kötetet a polcról, megsimogatom, belemerülök, beletemetem magam a sorokba. És tegyétek ezt mindannyian. Mert közöttünk van. És addig lesz ez így, amíg őrizzük a szívünkben. Én SZÍVEMBE FOGADTAM JÓZSEF ATTILÁT. A szívembe fogadtam: Önnek is köszönhetően, hiszen a Fogadj szívedbe című regénye nekem nem egy könyv a sok közül, hanem útmutató József Attilához, sőt, útmutató az élethez. Köszönöm ezt Önnek, mint ahogy a Vádak és gyónásokat is köszönöm. De most gyorsan befejezem, mert sírok, és a könnyeim elhomályosítják a képernyőt... Mit kéne tenni, hogy az egész ország, az egész nemzet megszeresse József Attilát? És a gondok között is legyen hite, ideje ls megértőképessége csodás költészetének befogadásához? A költészetéhez, amely egyrészről egymásra épülő versekből áll, másrészről az ÉLET ÉRTELMÉRŐL.

A.Gy. 2007.12.04. 10:53:26

Köszönöm mindkettőjüknek, hogy szeretik J. A-t. Bár a Magyar Televízió szeretné ennyire. Tegnap este nyolc óra öt perckor a nemzet motyogánya, Jordán Tamás mondott el, az archivumból kikotorva, két verset. A Születésnapomra címűt még szakállasan, dús hajjal a fején, és cigarettával a szájában... Jelenetté formálta a verset, amely így nem szólt semmiről, elveszett belőle a keserű játékosság, a játékosság keserűsége, minden, ami ebben a versben az életrajzi motívumokon túl költészet. A másik vers a Talán eltűnök hirtelen volt... ez a hihetetlenül szép és rejtélyes alkotás - egyhangúan, értelmezés nélkül elmotyorogva. Tudom, hogy ezt a verset és általában J.A. verseit nem lehet úgy előadni, mint más verseket, érzékeltetni kell a ritmusukat, a képi többrétegűségüket, a filozófiájukat, stb. stb. De azért értelmezni kell, de azért a hallgatónak kell mondani, de azért... Mindegy. A Magyar Televíziónak ennyit ért, ennyit jelentett J.A. ezen a napon, amikor hivatalosan is a nemzeté lett az édes Haza költője.

Magyar tanárnő 2007.12.04. 11:49:14

Tisztelt Asperján Úr! Magyar tanárnő vagyok. Olvastam a József Attiláról szóló életregényét és a blogjában írottakat. Bámulom, hogy ön mi mindent tud József Attiláról és milyen hittel, átéltséggel írja meg. Számomra az Ön könyve és írásai nagyon nagy élményt jelentenek, és remélem, segítik a munkámat is. Gratulálok Önnek, erőt, egészséget kívánok, és ha jelent Önnek valamit: segített számomra újra meg újra felfedezni József Attilát, az embert és a költészetét. Köszönöm.
süti beállítások módosítása