Asperján György vagyok, a Jézus és Júdás aktája című könyv szerzője. A kirobbant botrányról nem én tehetek, hanem a katolikus egyház jellemezően sunyi, fű alatt tevékenykedő magatartása. Az egyházi vezetés alkalmatlan arra, hogy a nyílt vitát vállalja, inkább Joseph Ratzinger, a szentanya hófehér reverendája alá bújva, eddig történelmi gyakorlatához híven próbálja az ügyet egyrészről a szőnyeg alá söpörni, másrészről mindent megtenni – a testvéri szeretet álságos jelszavát magasra emelve –, hogy ellehetetlenítsen. Pontosabban nem is engem, hanem egy gondolatot, amely segítene a milliónyi bajtól, nyomasztó félelmektől, mindennapi gondoktól sújtott embereknek abban, hogy kissé oszoljék a köd az agyukról.
De menjünk sorba: tüzetesen elolvastam valamennyi hozzászólást. A „hívők”, magánszorgalmú kutyaként, igazodva az egyházhoz, csak a megbélyegzéshez és a türelmetlen kiátkozáshoz találnak szavakat. Mégpedig durva, triviális és gyűlölettől remegő szavakat. A nem hívők, vagy azok, akik az istenben való hitet nem papi kézből, az egyházi kánon szerint zsugorítva akarják magukhoz venni, józanon érvelnek, elmondják a véleményüket. Nem az az egyetlen gondolatuk, hogy azonnal intézkedjék az inkvizíció és máglyára azzal a gondolattal, amely Jézust az emberi szívekhez közelítve próbálja felmutatni.
Én nem akartam sem most, sem máskor botrányt vagy botrányos könyvet írni. Negyven évig készültem erre a könyvre, könyvtárnyi irodalmat elolvasva. Tehát amikor megfogalmaztam bizonyos gondolatokat, nem a hasamra ütöttem, hanem próbáltam azok vallási, történelmi, földrajzi, politikai, geopolitikai hátterét felkutatni, és Jézust abban a kontextusban megmutatni, amelyben tényleges élt, mozgott, gondolkodott és cselekedett. Én felvállaltam azt, hogy Jézus életét megszületésétől a haláláig, szinte minden napját követve, be- és felmutatom. Én nem az eszmét, hanem a földön botladozó, a hatalmasságok között embernek megmaradni kívánó Jézust akartam bemutatni.
Szemben Joseph Ratzingerrel, aki azóta, hogy XVI. Benedekként a pápai trónra lépett, jó néhány baklövést elkövetett. A legnagyobbat A názáreti Jézus című, immár magyarul is megjelent könyvével. A szentatya szellemi gyávasággal a názáreti Jézus történetét a Jordánban történt úgynevezett megkeresztelésével kezdi. Ha a szentatya egy kissé is elgondolkodott volna ezen az aktuson, nem használná egyrészt a megkeresztelés fogalmat, másrészt kétkedéssel fogadná János prédikátornak azt a cselekedetét, hogy a Jordán vizébe merítéssel együtt a megtérőnek bűnbocsánatot adhat. Az elkövetett bűnök bocsánatára ember nem adhat feloldozást. És János prédikátor mintájára a katolikus pap szintén nem adhat bűnbocsánatot, azt csak istennek áll a hatalmában. Nincs egyetlen halandónak sem felhatalmazása arra, hogy megbocsássa bárkinek is az embertársai, önmaga és egy eszme-gondolat ellen elkövetett vétkeit vagy bűneit.
Tehát akkor, amikor Joseph Ratzinger nem néz szembe ezzel a problémával, eleve jelzi, hogy Jézushoz a dogmatika húszdioptriás szemüvegén át közelít, vagyis semmilyen igazság nem érdekli, csak a szentnek mondott evangéliumok kitételei. Gyáván még azzal sem néz szembe, hogy az evangéliumok önmaguknak és egymásnak is ellentmondanak, és teljesen más az első három, u.n. szinoptikus evangélium – nevezhetnénk elbeszélésnek vagy regényes feldolgozásnak is – gondolatvilága, mint a negyediké, Jánosé, aki Jézussal már szinte egyáltalán nem foglalkozik, csak Krisztussal, egész pontosan a Logosszal, a gnosztikus filozófia alapgondolatai szerint elképzelt istennel.
A szentatya a dogmatika oltárán feláldozza Jézust, és rögtön Krisztusra hivatkozik, Krisztust (a messiás görög megfelelője, amely felkentet jelent), az eszmét állítja előtérbe. Hogy „igazát” megtámassza, azokba az evangéliumokba kapaszkodik, szüntelen a szentírásra hivatkozva, amelyek maguk is némi történelmi megtámasztásra szorulnának. De a szentatya szellemi gyávasága és megkonstruált hazugsága ennél is tovább megy. Könyvének 53. oldalán a következőt írja: „Végső soron mit hozott Jézus, ha nem a világbékét, mindenki jólétét, ha nem a jobb világot hozta el? Mit hozott akkor?”
Hol él a szentatya, ha ilyen kérdést mer feltenni napjainkban, a kérdésben már a választ is megadva?
A gondolatot Ratzinger így folytatja: „ A válasz egészen egyszerűen így hangzik: Istent. Jézus Istent hozta el. Azt az Istent, aki előzőleg fokozatosan fedte fel az arcát, Ábrahámtól kezdve Mózesen és a prófétákon át a bölcsesség irodalomig – Istent, aki csak Izraelben mutatta meg arcát, ám akit a megközelítések sokféle alakjában a népek világában is tiszteltek. Jézus ezt az Istent, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, az igaz Istent hozta el a föld népeinek”.
Aki azt állítja, hogy a világmindenséget, benne az embert teremtő isten csak Izraelben mutatta meg az arcát, és isten nem más, mint Ábrahám, Izsák és Jákob, azaz a zsidók kanonizált ószövetségi iratának istene, az tréfát vagy egyenesen gúnyt űz belőlünk és az emberi értelemből, miközben ellopja a kereszténység számára a zsidók istenét, rendkívül összezsugorítva azt az istent, amelyben vagy így vagy úgy, a Föld három nagy vallásának hívei hisznek. Már elnézést kérek, de ennél még János evangélista is sokkal messzebbre tekintett és „felvilágosultabban” látott. Ratzinger be akarja csapni a katolikus hívőket, az emberiség egyharmadát, amikor olyan állításra vetemedik, hogy isten nem más, mint a zsidó ószövetség istene.
De ha ilyet állít a szentatya, akkor az evangéliumokat és az egyházi dogmatikát sem ismeri eléggé, ugyanis a zsidók istene csak a zsidókat tekintette a sajátjának, a kiválasztott népnek. És ez az isten, miként a Tórából, Mózes öt könyvéből tudjuk, nem ismer irgalmat, megbocsátást, könyörületet. Ez az isten csak egy valamit ismer: az ő imádásának szükségletét. Aki ezt zsidóként nem teszi, arra a legválogatottabb módon lesújt, az kiirtja. Ez a nagyon kemény és nagyon zord, arctalan isten (Jákob is csak a hátát látta, az arcát soha senki, kedves szentatya!!!) mikor kezdett el osztódni? Mikor és milyen hatásra vált atyává, fiúvá és szentlélekké?
Miért hiszi a szentatya, hogy a zsidók istenét, a zsidók ószövetségi iratával együtt el kell, el lehet koboznia a zsidóktól és a keresztények nyakába kell és lehet varrni?
Nem, nem én írtam botrányos könyvet, hanem Joseph Ratzinger. Ha az egyház bíborosai nemcsak a maguk hasznát és előnyét néznék, hanem a hívők lelki egyensúlyát és ezáltal érdekeit is, akkor szólnának a szentatyának, hogy itt valami nagyon nagy elírás történt a részéről. Már csak azért is, mert én csak egy rövidke részt idéztem abból a rendkívül ellentmondásos, és ha úgy tetszik, a keresztény érzületet joggal sértő könyvből, amelyet A názáreti Jézus cím alatt a szentatya a hívekre próbál ráerőszakolni, bizonyítván, hogy a római katolikus egyház képtelen a legminimálisabb megújulásra, sőt, visszafelé hátrál, bele valami olyan szellemi dagonyába, amely joggal sérti a zsidókat és elbizonytalanítja a keresztényeket.
Természetesen még hosszan és részletesen írhatnék erről a problémáról, de befejezésül csak annyit, hogy én olyan Jézust próbáltam bemutatni, aki mindvégig Jézus (Jézusnak lám-lám, még a nevét is elvették: a héber Jézsua helyett az emberiség a görögösített Jézus változatot használja), egy pillanatra sem válik Krisztussá, azaz eszmévé. Mert az eszmék – miként a szentatyától idézett részlet is bizonyítja – a visszaélés, ezáltal az emberek becsapásának legjobb, ezerszer kipróbált eszközei. Az eszmét a lelkében mindenkinek önmagának kell felépítenie egyetlen élete során, annak a döntésének megfelelően, hogy milyen ember akar lenni. Akik az egyháztól, a papoktól „konyhakészen” kapják az isten és Jézus, azaz Krisztus-eszmét, azok nem magukban és a maguk által megéltekben hisznek, hanem abban, ami az egyháznak, a papoknak kedves, mert az érdekeiket szolgálja, és alávetettségbe taszítja az embereket.
Az egyház rám támadt. Az egyház kavart botrányt köröttem, illetve a könyvem körül a maga sajátos eszközeivel. Én olyan Jézust mutattam be, aki emberi csoda, tiszta és értünk való, mert ugyanúgy szenvedi végig a mindennapokat, miként mi, az emberiség többségéhez tartozók. És akik azt követelik tőlem, hogy bizonyítsam az állításaim igazát, azoknak csak azt mondhatom: nem én állítok, hanem az evangéliumok. Az egyház immár 1700 éve hivatalos mandátumot kapott, hatalmat az emberek lelke és sorsa felett. Egyszersmind azt a jogot, hogy neki semmit nem kell bizonyítania. Aki hisz az evangéliumokban, az üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik. Ez utóbbiban az egyház majdnem kétezer éven át aktívan közreműködött. Most is erre törekszik, megpróbálván visszafordítani az idő és az emberiség sorsának kerekét. Nem én viselkedem és gondolkodom hát botrányosan, hanem az egyház, amely becsapja a hívőket, és amikor ezt valaki a történelmi helyzet megidézésével megpróbálja világossá tenni, akkor a szemforgató egyház előveszi a régen bevált eszközöket, megfeledkezik a szeretetről, a megbocsátásról, mert az érdekei sérülnek. Remélem, hogy azok a józanul gondolkodó emberek, akik a megjelent íráshoz, illetve az egyház magatartásához, viselt dolgaihoz hozzászóltak, nem engedik, hogy eltapossanak az egyházi előhírnökök, akik még a négy evangélista nevét sem ismerik, de már rakják a máglyát – az egyház intencióinak megfelelően. Asperján György
