Szeretnék a blogomat olvasóknak elképzeléseimet illetően azzal segíteni, hogy közzéteszem regényem utószavát. Ebben sok mindent igyekszem tisztázni, és talán a blog látogatói is világosabban látják, hogy én nem botrány-könyvet írtam, hanem a cselekmény-vezetésben is olyan átgondolt regényt, amely a korabeli valóságos viszonyokat próbálja megmutatni, és bennük a cselekvő, csetlő-botló, önmagát és kérdéseire választ kereső embert. Jézus a regény során sokszor felteszi önmagának a kérdést: ki vagyok én? - mi vagyok én? És keresve a magyarázatot, mindig más választ ad, amint fejlődik, amint tudatosul benne, hogy mit tehet önmagáért és népéért. Mekkora az a hatalom, amellyel rendelkezik vagy rábízatott, hogy cselekedhessék? Ha valóban az Atya fia volna, akkor istenként létezne az emberi világban és hatalma korlátlan lenne. Ha valóban az Atya fia lenne, akkor nem kellene földi anya által megszülten a világra jönnie, akkor isten fiaként, a Fiúként cselekvő akarattal és erővel rögtön a Földön teremhetne. Ám felmerül a kérdés, ha Jézus az Atya fia, ki az anyja? Vagy miként Pallasz Athéné kipattant Zeusz fejéből, végleges-egészre formálódva teremtődött az Atya részeként? Ha így van, akkor miért hagyta, hogy igazi cselekvés és tett nélkül elpusztítsák az emberek? Miért hagyta ő maga, és miért hagyta maga az Atya? Ha az Atya fia, vagyis maga a Fiú, akkor miért kellett meghalnia és feltámadásával bizonyítania isteni mivoltát? Olyan kérdések ezek, amelyek feltehetetlenek egy mítosszal kapcsolatban, mert egy mítoszban nem a logika számít, hanem az emberek vágya önmaguk megváltására. Egy szép és vigasztaló illúzió megteremtésére.
UTÓSZÓ
A vallás teremtette illuzórikus hatalmak nevében igazolni is lehet a fennálló etnikai és gazdasági-társadalmi-jogi különbségeket, megnyugtatni mindegyik – ellentétes érzelmű és érdekű és többé-kevébé eltérő világnézetű – csoportot a fennálló rend igaz és változhatatlan voltáról és isteni eredetéről – vigasztalni is egy elvont és távoli igazságszolgáltatás ígéretével; de tiltakozni is ez ellen a rend ellen, és – nem kevésbé illuzórikus hatalmak nevében – sikerrel bíztatni a megváltoztatására vagy megdöntésére törekvőket. Hahn István vallástörténész professzor, egykori tanárom, ebben a néhány sorban foglalta össze a vallások történelmi sajátosságát, a társadalomban, az emberi tudatban, cselekvésben játszott szerepét a Hitvilág és történelem című művében. (A későbbiek során is ebből a könyvből idézek). Miközben a regényemet írtam, elkísért a szerzőnek ez a gondolata, amelyet általa bevallottan a marxizmus hatására megfogalmazott meg.
A palesztinai Alsó-Galilea néhányszáz lelkes falujában, Názáretben (ha az ő idejében már létezett) született Jézus az európai gondolkodás és érzelemvilág ikonja. Köszönhetően a kilikiai Tarszoszban születet sátorkészítőnek, Pálnak, aki korlátozott görög kulturális ismerettel, de elszánt térítő hittel és buzgalommal – a görög misztikus gnosztikus filozófia mellé – felfedezte a jézusi gondolatot, rögtön krisztusivá avatva. Ez olyan mértékben sikerült neki, hogy többé nem is érdekelte az, akinek eszmei tüzénél hitét megedzette: a valóságos Jézus.
Bámulatos energiával szervezte az ideává melengetett legenda hívő táborát, létrehozva a krisztusi eklézsia alapjait. Ezzel megmentette a múlandóságtól a Jézusnak tulajdonított, de jórészt a zsidó Bibliában gyökerező igéit.
Pál érdemeit nem lehet elvitatni. Miként azokét sem, akik az apostol halála után levelei egy részét megírták, illetve két-három évszázadon keresztül a talán általa papírra vetetteket alaposan átigazítgatták. Ezeknek, és a zsidó háború után keletkezett sok-sok evangéliumnak, végül a négy kanonizáltnak köszönhetjük a kereszténységet – ha van benne köszönet.
Jézusból Krisztus, azaz Messiás, Felkent lett, ami soha nem akart lenni, és a zsidó messiási jóslatok és váradalmak szerint nem is lehetett volna. Az ószövetségi próféták a messiást nem ágrólszakadt vándorprédikátorban vélték meglátni. A zsidó világba bezárt, a Genezáret-tava környékén kóborló igehirdető (és napi betevő falatot kolduló), minden bizonnyal csak az arámi nyelvet beszélő, műveletlen mezítlábas prédikátor Jézus nem akarta megváltani az Embert, az emberiséget.
Ilyen messzire nem látott, nem láthatott. Nem segítette ebben Mózes Tórája, az ószövetségi próféták hozzávetőleges ismerete, a képileg fogalmazott zavaros jóslások és látomások. Gondolkodása alapvetően ezekre épült (itt-ott az esszénusok gnosztikus filozófiájával fűszerezve). Ezekből vajúdta ki az Isten országa látomást, amellyel – a földi kínokért túlvilági kárpótlásként üdvösséget ígérve – talán szerette volna megmenteni a palesztinai és diaszpóra zsidóságot a pogány birodalom, Róma saját érdekeit követő elképzeléseitől és hatalmától.
Jézus zsidónak született és zsidóként halt meg, miként az egyik neves izraeli teológus megfogalmazta. Lényegében zsidó testvéreit akarta „bemenekíteni” Isten országába. A krisztusi „tágassághoz” semmi köze nem volt, azt Pál, majd nyomdokain a szinoptikus evangélisták verték habbá. (Pált Jézus valóságos alakja nem érdekelte. Kevéssel a názáreti halála után járt Jeruzsálemben, és – ha Jézus történelmi alak volt – találkozhatott olyanokkal, köztük Péterrel és Jakabbal, ha szintén valóságosak voltak, akik személyesen ismerték. Talán írt volna róla egyik levelében, ha kérdezősködik utána, vagy megtud valami fontosat.)
Pál elől Jézus eltakarta volna Krisztust, az eszmét, amellyel az apostol a békét akarta óvni, okos kompromisszumokkal (rafinált kollaborációval) – de lényegében feladva a jézusi Isten országa gondolatot – a judaizmus irányába szelídítve a „pogány” Rómát.
Az európai kultúra – a kereszténység elterjedésével – ebbe a zsidó kultúrába, illetve a Közel-Kelet és Kis-Ázsia számos népének kultúrájából is táplálkozó zsidó gondolkodásba eresztette a gyökerét, kisajátítva a zsidók szent könyvét, a Bibliát, amelynek számos alakja, szituációs érzelmi motívuma olyan mértékben az európai gondolkodás és művészet meghatározó eleme lett, hogy kitörölte a sajátos „pogány” hagyományok nagy részét, ahogy manapság mondani szokás: felülírta azokat.
Erről a tőlünk kétezer év távolságra lévő, de mégis mindennap – születésünktől a halálunkig – velünk élő Jézusról regényt írni nem más, mint arról a kulturális örökségről képet adni, amely benne él a hívőkben és nem hívőkben egyaránt. Mert ez vagyunk. Mert a jézusi gondolattól, pontosabban: annak egyházi változatától lettünk olyanok, amilyenekké váltunk (a nem-hívők is). Tőle ered a reményünk, általa és vele próbáljuk elképzelni az elképzelhetetlent: Istent, az égi Atyát, akinek fiaként megváltásunkra a Földre küldetett, hogy magára vegye bűneinket és felvillantsa a túlvilági örökélet ígéretét.
Jézus alakja, tüzetesen soha meg nem írt sorsa, születése és halála minta számunkra, akkor is, ha kétségbe vonjuk valós létezését, szembe fordulunk a rá épült, és hívő, hitetlen szemében őt és gondolatait (önjelöltként) képviselő keresztény egyházakkal.
A történelmi Jézus-kutatások egy valamit biztosan kiderítettek, mégpedig azt, hogy egy Jézus nevű zsidó vándorprédikátorról, akit állítólag a pészach idején a jeruzsálemi Golgota dombocskán megfeszítettek és köze van a kereszténység gondolatvilághoz – semmi biztosat, sőt, semmi bizonyítottat nem tudunk.
A szinoptikus evangélisták gyermekded történetei már a Krisztus-gondolat jegyében fogantak, minden mozzanatuk ezt szolgálja. Márk Jézus anyját, Máriát igen kedvezőtlen fénybe állítja. Hogy ennek van-e történelmi alapja, vagy csupán dramaturgiai megfontolások vezették, nem tudhatjuk. A Mária-kultusz sok-sok évszázaddal a négy evangélium kanonizálása után keletkezett. Az idegen kezek által addigra többszörösen átjavítgatott és végül elfogadottá nyilvánított evangéliumokon már nem illet „igazítani”. A keresztény egyház ezért később igyekezett nem észrevenni az olyan bántó ellentmondásokat, amik zavarták volna a szeplőtelen fogantatás hirdetését (ami nem mindegyik evangéliumban szerepel, és nem volt új gondolat, szinte minden közel-keleti, kisázsiai nép mítoszában jelen van).
Az, hogy a családját megtagadó, közvetlen hozzátartozóiként csak a tanítványait elfogadó Jézus keresztre feszítésénél jelen lett volna az anyja, Mária, ugyanúgy a képtelenségek világába tartozik, mint annyi minden más, amit az evangélisták a betlehemi születéstől a csillag megjelenésén, a heródesi gyermekgyilkosságon át Jézus „bűnügyének” tárgyalásig és keresztre feszítésének módjáig szenvedéstörténet gyanánt, egymást kiegészítve, illetve egymástól eltérve papírra vetettek.
Mindennek hatalmas irodalma van. Hogy az adott korszakra mégis némelyest ráláthatunk, azt a gazdag farizeus zsidó papi családból származó, a fajtáját eláruló, a rómaiakkal kollaboráló Josephus Flaviusnak köszönhetjük, aki A zsidók történetének, de különösen A zsidó háborúnak a megírásával – minden „megfelelési” szándéka ellenére – hallatlan szolgálatot tett a zsidóságnak és az emberiségnek.
Ha ezek a művek nem születnek meg, ma sok mindent nem tudnánk arról a korszakról, a palesztinai viszonyokról, azoknak a városoknak a létezéséről és látványáról, amelyek képzeletünk részévé, történelmi emlékezésünk építőköveivé váltak.
Ezen művek nélkül, minden egyéb kutatás és feljegyzés ellenére, nehéz volna megidézni azt a korszakot, annak minden eredményével és ellentmondásával együtt, amelyben feltehetően Jézus élhetett.
Az eltelt kétezer év alatt nagyon sok mindent írtak Jézusról, az utóbbi háromszáz évben – a Jézus-kutatástól lendületet véve – hatalmas terjedelmű regényeket is. Szinte valamennyi, még Robert Graves Jézus király című munkája is a hiteltelen evangéliumokon keresztül próbált közelíteni Jézus alakjához.
Én azokat a történelmi helyzeteket, életviszonyokat igyekeztem megismerni, amelyek a keretét adhatták az életének, abból kiindulva, hogy egy ember léte, gondolkodása, álmai, törekvései, sorsa alapvetően annak a társadalomnak a lenyomatát viselik, amelyben született, élt és meghalt.
Íróilag – a dokumentumok szemüvegével – olyan Jézus-alakot teremtettem, akinek az életét szinte napról napra végigkövetem. Megpróbálok magyarázatot adni olyan helyzetekre, amelyekkel az evangéliumok nem kívántak foglalkozni, vagy ha mégis, Krisztus igazolásának sandaságával. Regényem minden mozzanata ahhoz a Jézushoz vezet, aki rövid nyilvános szereplése során megfogalmazta az Isten országa gondolatot (ennek csupán része az úgynevezett és sokat idézett hegyi beszéd). A regény keretei és műfaji sajátosságai szorításában megpróbálom értelmezni ezt az olyan sokszor magyarázott fogalmat. Ezzel összefüggésben bemutatni, miképpen vagy miért történhetett meg Jézus keresztre feszítése. Halála után hogyan született meg az európai kultúrán nevelkedett emberek számára (is) az örök vigaszt nyújtó feltámadás gondolata és igénye.
Úgy gondolom, aki eddig nem volt hívő, sokat elfogad az általam megírt jézusi magatartásból és eszmélésből, és aki hívő, munkám elolvasva, talán másként értelmezi az emberiséget, úgymond megváltó vándorprédikátor igéit, miként azt a keresztény egyházak teszik.
De egy szót sem szólok a római katolikus keresztény egyházról, már csak azért sem, mert semmi köze Jézus alakjához. Eszméjében sem, de különösen mindennapivá vált gyakorlatában. Meggyőződésem, hogy Jézus volna az első, aki támadná a keresztény hazugság-fellegvárat, a Vatikánt, legfelső vezetőinek szerte a világban hivalkodó és megvetendő életvitelét.
Legelsőként a mostani pápát, aki képmutatóbb és pragmatistább, mint volt Kajafás Szentatya-főbíró. A pápa, mint isten földi helytartója, a hazugság, az önbecsapás szimbóluma lett. Immár valóságos hatalom nélkül a lelkekre telepedő penész.
A pápát választó és közrefogó, kövérre hízott (a tízparancsolatot nem ismerő, vagy be nem tartó) bíborosok pedig a jézusi eszme árulói. Ha ifjú korukban munkált is bennük a hit, mire a bíborosságig jutottak, kikopott belőlük az alázat, ismeretlen lett számukra a szolidaritás a társadalmak elesettjeivel. Hatalmas palotákban élve, szolgaszemélyzettel körülvéve nemzedékeken át olyan életformát alakítottak ki, amelynek semmi köze a küzdelmekkel teli, valóságos emberi viszonyokhoz. Nem látják a szenvedők arcát. Igaz, nem is érdekli őket. Ha tehetnének értük valamit, akkor sem tennének semmit, ugyanis ahhoz először le kellene mondaniuk az egyházuk által biztosított körülményeikről, a lelkekre ülepedő hatalmukról, különleges társadalmi kiváltságaikról.
Jézus retkes lábú, mosdatlan, sokat éhező, kegyelemkenyéren élő, a módosok szemében rossz külsejű és megbízhatatlan vándorprédikátor volt. Kajafás főpap lenézte, de legalább – az evangéliumok szerint legalábbis – fogadta. A mai Szentatyához – még ha a csodák sorát művelné is – eljuthatna egy ilyen lerongyolódott, egy-két tucat ember által követett, a hivatalos véleménnyel szembeforduló igehirdető? A figyelő kamerákon, a svájci gárdán, ezernyi szobán, titkárságokon keresztül? Láttuk egyszer is, hogy a pápa nyomorgókat fogadott volna, és az egyház vagyonából adott volna nekik legalább annyit, hogy arra a napra vegyenek maguknak ennivalót? Vagy szót emelt volna értük: köztük megjelenve és velük érintkezve? A pápa irtózik a nincstelenektől, a társadalom aljára taszítottaktól, csak államférfiakat fogad, személyesen csak őket áldja meg (a szájtáti hívőket kollektív módon lakosztálya ablakából). Biztonságát a hirdetett hit és eszme fölé helyezi. Páncélozott járművel közlekedik, őrző-védő emberek hada követi és vigyázza. Jézus utódját, az Atya „földi helytartóját”.
A pápa komolyan veszi, amit az ókori zsidó főpapok, a mindenkori kajafások is komolyan vettek, hogy ők, embertársaik által funkciójukba megválasztott halandók az örök isten közvetlen partnerei. A pápa-választás a hatalmi alkudozással, a fehér füsttel nevetséges és a hívőket megalázó olcsó színjáték. Ha valakik, hát éppen az egyház legfelső vezetői űznek csúfot Jézus eszmei alakjából és tanításából.
Ha napjainkban egy „izgága” vándorprédikátor kijelentené, hogy három nap alatt lerombolja a Szent Péter bazilikát, és három nap alatt nem emberkéz teremtette újat épít helyette, elmegyógyintézetbe zárnák, vagy terroristának minősítve a pápa átadná a világi hatalmasságoknak, féltve uralmát (miként egykoron Kajafás főpap), valamint a bíborosok, püspökök, a papi naplopók, a kártékony babona terjesztőinek biztonságos világát.
Igaz ez a magyar keresztény és nem keresztény egyházak vezetésére is, de mivel egyik regényem miatt – egy regény miatt! – rágalmazás vétségével az egyháznál is bírálhatatlanabb magyar bíróság nyolchavi felfüggesztett fogházbüntetésre ítélt, a hazai egyházak vezetőiről vagy rosszat, vagy semmit elv alapján az utóbbi megoldást választom, tudván, egyházaink vezetése nem ismeri a bűnbocsánat elvét, csak az önhitt hatalomgyakorlás és kivételezettség gyönyörét. Aki bírálatukért nem akar börtönbe jutni, jobb, ha lakatot tesz a szájára.
Minden katolikus templomban látható a megfeszített Jézus művészi vagy elriasztóan dilettáns ábrázolása. Én a földi kínszenvedést nem a keresztre feszítésben vélem meglátni, ami egyébként nem csupán Jézus, hanem százezrek, talán milliók sorsa volt a római birodalom fennállása során, hanem a mindennapi élet megaláztatásaiban.
És ehhez rendkívüli módon ért a demokratikusnak mondott kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedés. Ma is milliók és százmilliók élik Jézus sorsát: a kitagadottságot, az üldöztetést, a napi éhezést, a félelmet, a „hatalom packázásait”. A megváltás gondolatát hirdető keresztény egyházak pedig példás partneri alázattal szolgálják ezt a kizsákmányoló, az emberi lelkeket megnyomorító rendszert. Ismét Hahn Istvánt idézem: A vallás egy-egy társadalmi formának azonban nemcsak „igazoló”, hanem ugyanakkor „vigasztaló” ideológiáját is adja. A szabadokkal szemben nemcsak erkölcsileg igazolja a rabszolgákkal szembeni felsőbbrendűséget, és ezzel közvetlenül szolgálja és tükrözi az adott társadalmi valóságot, – hanem azt igyekszik objektíven is elfogadhatóvá tenni, a rabszolgák elnyomását ésszerű korlátok között tartani, és ezen túlmenően, a saját eszközeivel is hozzájárulni a rabszolgák elégedetlenségének és lázadásainak levezetéséhez. Pál eszmei magaslatról szemlélve igazolja ezt: Nincs hatalom, csak istentől…, aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelkezésének szegül ellene. Hahn István megállapítja: Pál álláspontja szerint tehát a rabszolgaság nemcsak szükséges rossz, amelyen változtatni nem lehet, hanem isteni rendelés, amely ellen lázadozni nem szabad. És néhány sorral lentebb összefoglalóan ezt írja Hahn professzor: A misztériumok ugyanúgy össze tudták egyeztetni a hitben és a megváltásban való egyenlőséget a jogi rabszolgaság fenntartásával, mint voltaképpen már az evangéliumok, és ahogy ezt elvszerű tudatossággal, teológiailag is indokolva álláspontját, Pál apostol tette.
Nem véletlen, hogy a katolikus egyház soha nem emeli fel tiltakozó szavát a bérrabszolgaság, az ember megalázottsága láttán, csak saját érdeksérelmei esetén. Hány vezető papról derült ki, hogy pedofil, vagy az adott politikai rendszer besúgója? Egyszer sem lépett fel velük szemben a római egyházvezetés, a pápa. Elítélte, kiátkozta őket? Soha, mert akkor lényegében a bűnös, erkölcstelen, szemforgató egyház morális alapjai omlanának össze.
A pápa Dél-Amerikában kikelt a fiatalok óvszerhasználata ellen. De azt nem mondta, hogy nem illik kábítószert termelni, ennek következtében egymást gyilkolni. Nem illik hitbuzgó, az egyházat anyagilag támogató drog-báróként élet és halál urának lenni. Azt sem mondta a pápa, hogy „csúnya” dolog gyermekeket dolgoztatni, prostitúcióra kényszeríteni, elnézni, hogy a külvárosokban milliók szennyben-mocsokban élnek Jézus hitével, miközben ezt a hitet életkörülményeik percenként megkérdőjelezik bennük.
Milyen az az egyház, amelyik az ember megváltását immár majdnem kétezer éve úgy hirdeti, hogy a saját vezetőin kívül senkit nem tud, de nem is akar megváltani? Az ilyen egyház hazug, az embereket megtévesztő, becsapó, az elmúlástól való félelmüket, lelki igényüket kihasználó, anyagilag kizsigerelő egyház. Egy pusztulásra ítélt egyház, mert előbb-utóbb megszületik a felismerés: a pápa és egyháza meztelen.
Az a Jézus, akit megírtam, nemcsak prédikált, hanem hitt is abban, amit önmaga és mások elé erkölcsi követelményként állított. Hitt egész életével és vállalt halálával. Nem megváltásra törekedett, hanem olyan körülmények és állapotok „hívására”, amelyek élhetőbbé teszik a múlandó életet, az embereket együttérzésre, szolidaritásra, egymás tiszteletére és szeretetére sarkallják.
A keresztény egyházak történelmük során mindezt elárulták. Marx írja A hegeli jogfilozófia kritikájához című munkájában: …az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert… a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. A vallást hivatásszerűen csináló keresztény egyház számára Jézus és eszméje csak cégér. Neki a páli Krisztus kell, mert Krisztus biztosan nem volt történelmi alak, mert Krisztusnak semmi köze nem volt a földi élethez, a mindennapi létezés nyűgeihez. Mert Krisztus csak idea, amit mindig az adott igények, követelmények szerint lehet alakítani és magyarázni.
Jézus alakja kapcsán óhatatlanul felmerül zsidó volta és a zsidóság kérdése. Történelmi tény, hogy az ókorban a zsidók nem szenvedtek többet, és nem okoztak több szenvedést, mint más népek. A Közel-Keleten és Kis-Ázsiában minden nép a helyét kereste. Azt a földet, ahol megvetheti a lábát, amelyet hazájának tekinthet, és ott megerősödve leigázhat másokat.
A zsidók megpróbáltatásai azért látszanak többnek és nagyobbnak, mint más népeké, mert az ókorban egyedülálló módon: a történéseket, többnyire mitizálva, leírták, majd sokszorosították, ennek köszönhetően a könyvecskék (biblia) megmaradtak az utókornak. Lényegesen több irat keletkezett, mint amennyi belekerült a kanonizált zsidó Bibliába.
A zsidók megmaradását nagyban elősegítette az az ideologizált vallási elképzelés, hogy Mózes szövetséget kötött az egy Istennel, és a zsidók Isten kiválasztott népeként hűbérbe kapták a haza szent földjét, a tűzzel-vassal meghódított Palesztinát. Ezt a gondolatot S. Moscati, a római egyetem egykori, világhírű semisztikaprofesszora tömören így foglalta össze: Izraelnek egy és egyetlen istene van – ebben áll első és alapvető ellentéte környezetéhez… Izrael istenének nincs emberi alakja – s ez újabb ellentét környezetével szemben. Az embereknek láthatatlanul, a természet jelenségeiben mutatkozik meg, villámban és viharban. Ábrázolni nem lehet – ez újabb alapvető tétel, amely radikális módon véget vetett a képzőművészetek fejlődésének.
Ehhez járul még valami: Izrael istenének neve kimondhatatlan…Van-e magasabb rendű jele az isteni transzcendenciának, lehet-e élesebb ellentét a környező világ isteneivel szemben, akik éppen kimondott neveik sokaságából – gondoljunk csak a babilóniai Mardukra – vezetik le hatalmuk alapjait?
Izrael istene, ez a magányos, emberi alak nélküli, ábrázolhatatlan és kimondhatatlan isten: a legmagasabb rendű, amit a sémiták vallásos gondolkodása megteremtett, éles ellentétben a többi nép vallásos formáival szemben.
A kiválasztottságnak több jele volt (a fiúgyermekek körülmetélése az ókorban nem számított csak zsidó szokásnak, a környező népek egy részénél is dívott), de a legjellemzőbb a gazdagra és szegényre, a háztartáson belül élő szolgára és rabszolgára egyaránt kötelező szombati ünnep.
Az ókorban, amikor a megélhetés rendkívüli erőfeszítéseket követelt, egyetlen népnél sem rögzítették törvényben, hogy a hét egy napja kötelezően megtartandó munkaszüneti nap, amelyet, és amelyen Istennek áldoznak. Ezt a zsidók következetesen be is tartották.
A másik ilyen törvényi előírás volt, hogy az adósság fejében zsidó rabszolgaságába került zsidót hét év elteltével – gazdagon megrakva – urának kötelező szabadon bocsátani. Ha ez az előírás nem is mindig teljesült, de a gyakorlata nagyjából létezett. A rabszolgaságba jutottban élt a remény, hogy egyszer ismét szabad lesz. (Igaz, a hét év után visszaadott szabadsággal a többség nem tudott mit kezdeni. Ha szükség volt rá, egykori uránál maradt cselédnek, zsellérnek, szolgának.)
Fontos külön is hangsúlyozni a kiválasztott néphez tartozás tudatát és öntudatát. Ehhez kapcsolódott az a mózesi előírás, hogy Istennek érvényes áldozatot csak Sion-hegyén, a frigy-sátornál, az annak helyére, Salamon által építtetett Templomban lehet bemutatni. Minden lerombolás után ezért épült fel ismét.
Ez az együvé tartozás élményét és erejét adta. Azt a szinte mániákus gondolatot, hogy a szent földről bárhova is kerül a kiválasztott nép fia vagy csoportja, össze kell fognia társaival a megmaradás érdekében. Ezt ösztönözték Mózes étkezési előírásai. Tisztának (így bűntelennek) a pogány világba jutva (akár Izrael földjén is, hiszen sok hellén többségű város létezett) csak úgy maradhatott meg a kiválasztott nép kisebb vagy nagyobb közössége, ha elkülönült, saját városrészt alkotott zsinagógával. Ez az Ige hirdetésének szent helyeként erősítette az összetartozást, és enyhítette a közös haza iránti olthatatlan szomjúságot. Igaz volt ez azokra is, akik sokadik nemzedékként éltek az adott környezetben, már csak a befogadó nép nyelvét beszélték, soha nem jártak a szent földön, de a szokás hatalmánál és a vallási előírásoknál fogva úgy érezték: csak Izrael lehet igazi otthonuk.
Ez olykor csak érzés volt, hiszen amikor Kürosz babilóniai király megszüntette a Nabukodonozor által országába hurcolt zsidók fogságát – nem valamennyit hajtotta el –, csupán egy részük tért haza Zorobábel vezetésével. A vagyonra, nyugodt megélhetésre szert tett többség a távolból segítette adományokkal a lerombolt Templom újjáépítését. A szentély nem egyszerűen építmény volt, hanem szimbólum: a kiválasztott, szerződéskötő nép Istenének lakóhelye.
Izrael történetének egyik kegyelmi állapota lett, amikor a zsidók a Hasmoneusok vezetésével i. e. 167-ben a rogyadozó Szeleukida uralom ellen kitört felkelésben ismét megteremtették országuk függetlenségét. Az önmagát túlélt Szeleukida uralom mellett a térségben éppen nem volt jelen olyan erős hatalom, amely ezt az önállósodási törekvést meghiúsíthatta volna. Amint Róma Karthágó elpusztításával képesnek bizonyult tágabb körben széttekinteni, a különösebb katonai erőt nem jelentő zsidó állam függetlenségének befellegzett. Ennek első jele volt, amikor i. e. 63-ban Pompeus benyomult a Templomba. Tettével tisztátalanná tette, de nagyvonalúan meghagyta kincseit, amelyek a diaszpóra zsidóság adományinak is köszönhetően jelentős értéket képviseltek.
Nagy Heródes már vazallus királyként uralkodott. Izrael területe nagyobb lett, mint Dávid és Salamon idején volt, de ezért adót fizetett Rómának, így biztosítva a látszat-önállóságot. Ezen a szívfájdalmon kívül a zsidók azért is rossz szemmel néztek Heródesre, mert nem volt zsidó, csupán edomita, „törzsrokon”-származék, aki Antonius majd Augustus, illetve a római szenátus támogatásával került a királyi székbe.
Az ő szerepe igen érdekes, hiszen egyrészt kivette a szanhedrin (a főtanács) kezéből a főpap-választás jogát (az örökletes főpapság már a Hasmoneusok idején megszűnt), és ő maga nevezte ki – rotálva és ezzel tekintélyében lejáratva – a tisztség viselőjét, másrészt saját szája íze szerintire átalakította a szanhedrint. Jézus idején a zsidók már morgolódás nélkül vették tudomásul, hogy vallási vezetőjüket a pogány hatalom helyi képviselője, a prokonzul nevezte ki, vagy csapta el – tetszése szerint. Kajafás főpap Poncius Pilátusnak és korrumpálásának köszönhette, hogy a helyén maradhatott.
Heródes álmai közé nemcsak a királyság megszerzése tartozott, hanem Izrael hellenizálása, ezzel a birodalomba asszimilálása is. Ehhez sok nem-zsidó támogatót talált, hiszen Izrael területén nagy számú görög és más közösségek éltek. Segítette őket a király, hogy minél inkább terjeszthessék kultúrájukat, vallásukat, és főként életfelfogásukat.
Heródes számos új hellenizált várost hozott létre Izraelben, saját önkormányzattal. Megkísérelte ezt Jeruzsálemmel is, de ebbe beletört a bicskája. Amikor halála előtt kevéssel a szentélyben, a Templom homlokzatán elhelyeztette az arany sast, ami a mózesi Tóra semmibe vételét jelentette, nemcsak az az elképzelés vezette, hogy Augustusnál újabb piros pontot szerezzen, hanem az is, hogy szoktassa a zsidókat ahhoz a gondolathoz, hogy Isten nem sújt le a városra és a népre, ha élőlényt ábrázoló műalkotás kerül a városba.
Onnan már csak egy lépés lett volna, hogy a Templomban elhelyezze Augustus szobrát, hiszen a papság a pogány hatalomért és annak császáráért naponta kétszer hálaadó áldozatot mutatott be a szentélyben, lényegileg tisztátalanná téve azt ezzel az aktussal.
Ha Heródes halála után elsőszülött fia, Antipatros kerül a trónra, másként alakul Izrael és a zsidóság jövője. Elmarad a király halála után kitört véres lázadás, és később – már Jézus életében –, 6-ban Júdeában bevezetett cenzus. Izrael talán elindult volna egy különös változatú és a birodalmon belül biztonságot jelentő hellenizálódás felé.
Róma hatalma csúcsára jutott. Számára fenyegető veszélyt nem jelentett Izrael és a zsidóság. És mégis: a diaszpóra zsidósággal együtt létszámban komoly népességgé vált zsidóságnak volt egy „rossz szokása”. Zsinagógáiban fennhangon hirdette a Tórát, ahhoz kapcsolódó eszméit, amire igen fogékonynak bizonyultak az egyéb népcsoportok – hellének, arabok – letaszítottságban, rabszolgaságban élő tagjai.
Ez állandó konfliktust indukált a zsidók és a helyi lakosság, valamint Róma és a zsidóság között. Folyamatosan érkeztek a panaszkodó-vádoló jelentések a birodalom fővárosába, miszerint a zsidók lázító gondolatokat terjesztenek.
Jézus – amennyire ez az evangéliumokból megállapítható – „reálpolitikus” volt. Jól mérte fel a hatalmi erőviszonyokat. Izrael, a zsidóság megmentését szolgálta volna a zsidó Bibliából, valamint a perzsa, iráni és más vallásokból átvett Isten országa elképzelés, amely a társadalmi osztálykülönbségek konfliktusát ugyanúgy túlvilági „kárpótlással” próbálta feloldani, mint az Izrael és az elnyomó pogány hatalom közti ellentmondást.
Ezt szolgálta a páli krisztológia gondolata is. Ám Izrael szélsőséges szektái: az esszénusok, de különösképpen a zelóták nem alkudtak. Szabadulni igyekeztek a materiális terhek, az egész életüket elnyelő adók, és a lelket megnyomorító pogány hatalom, Róma elnyomása alól.
A zsidó háború Jeruzsálem lerombolásával fejeződött be. Mivel más népcsoportokat is érintettek a harcok, a szörnyű eseménysor nem túl sok szimpatizánst szerzett Izraelnek.
Az antijudeizmus gondolatát már Ciceró papírra vetette. De közismert, hogy nem csupán a zsidósággal kapcsolatosan fogalmazódtak meg elitélő gondolatok, hanem a történelem során más alávetettségben élő és lázongó, összeférhetetlennek mondott néppel kapcsolatban is. A zsidóellenes gondolatot nemcsak nézeteikkel, hanem magatartásukkal maguk a zsidók erősítették fel, amikor nem tanultak a hatalmas vereségből, azt két újabb rendkívüli lázadás követte és a zsidó állam megszűnése, amelynek során két vagy hárommilliónyi ember esett a harcok áldozatául.
Hadrianus császár 130 körül, miként Archibald Robertson angol szerző írja A kereszténység eredete című munkájában, talán a gazdag alexandriai zsidók között tapasztalt vallási egykedvűségtől megtévesztve, elhatározta, hogy megcsinálja azt, amivel három évszázaddal ezelőtt Antiokhosz sikertelenül próbálkozott, egyszer s mindenkorra véget vet a judaizmusnak. Kiadott egy rendeletet, amelyben megtiltotta a körülmetélést, a zsidó törvény olvasását, a szombat megünneplését, és parancsot adott, hogy Jeruzsálemet római coloniaként építsék újjá. Abban reménykedett, hogy megoldja a zsidókérdést, ha beolvasztja a zsidókat egy többé-kevésbé liberalizált birodalom más nemzetiségű alattvalói közé.
Azt a bizonyos „vallási egykedvűséget” Hadrianus rosszul mérte fel: a zsidóság vallásának, szokásainak, életvitelének olyan alapkérdéseihez nyúlt hozzá, amelyek megpiszkálásával csatasorba állította azokat is, akik soha nem fogtak volna fegyvert. Ezzel az intézkedéssel a császár a zsidó identitás legfontosabb elemeit próbálta meg kiirtani, zsidótlanítani a zsidókat. Mint ismeretes, Simon Bar-Kochba vezetésével hatalmas felkelés robbant ki.
De a római birodalom akkor még a római birodalom volt: véres harcok során Hadrianus legyűrte a lázadást. Tízezrek estek a harc áldozatául mindkét oldalon. Ismét Robertsont idézem: E felkelés egyik következménye az lett, hogy a kereszténység véglegesen elkülönült a judaizmustól. Még a zsidó keresztények is megtagadták Bar-Kochba támogatását, a nem zsidó egyházakat pedig kellő adag zsidóellenes propagandával oltották be egyházvezetőik, nehogy vesztükbe rohanjanak. Most már nem volt lehetőség arra, mint némely I. századi paulinista gondolta, hogy a „körülmetéltek” Péter-„evangéliuma” és a „körülmetéletlenek” Pál „evangéliuma” egymás mellett megférjen. A keresztények a zsidókat, akiket hetven éven belül háromszor vert le Róma hadereje, nyilvánvalóan átok alatt lévőknek tekintették. A zsidó kereszténység eretnekség lett. Lehetséges, hogy épp ekkor írta be egy szerkesztő A thesszalonikiekhez írt első levélbe azt a dörgedelmet, amelyben Pál – hála az anakronizmusnak – kárörvendően ezeket mondja népe roncsai felett:
Azok az Úr Jézust és a profétákat is megölték.
S minket is üldöztek.
Ezért Istennek nem kedvesek,
Az embereknek pedig ellenségei.
Utunkba állnak, hogy ne hirdethessük az igét a pogányok üdvösségére.
Így betöltik mindenkor bűneik mértékét.
És rájuk nehezedik (Isten) haragja teljes erejével.”
Megszületett a kétezer éves antiszemitizmus alapja, a zsidók üldözésének új ideológiája, amelyben betöltik mindenkor bűneik mértékét.
Minden pogrom elvileg ettől a „zsidó-bűntől” kapta a lendületét. A be nem fogadottság „jól jött” a beilleszkedni nem akarás magatartásához. A zsidók mindenütt igyekeztek elkülönülni, így óvakodni a tisztátalanságtól, betartva a mózesi előírásokat és hagyományokat.
Így vált szemükben a Krisztussá kinevezett Jézus tragédiájuk okozójává, és gyűlöletük tárgyává.
Közben a magát tisztának és újnak hirdető kereszténység a földi hatalom részese lett. Soha nem volt tiszta és gyűlölködéstől mentes. De a földi dolgokba keveredve egyre mocskosabb és egyre aljasabb lett. A keresztény hit védelmezői nemcsak a zsidókat vetették meg, hanem gyűlölték és irtották évszázadokon keresztül a másként gondolkodó, az idealizált jézusi tisztaságot, szegénységet és alázatot számon kérő keresztényeket is. Ahogy az már lenni szokott.
Hogy mi a hit tisztasága, azt soha nem azok mondják meg, akik elégedetlenek és kiszorítottak, hanem azok, akik elégedettek, hatalmon belül vannak, és erővel rendelkeznek. Teltek az évszázadok, de a keresztény egyház képtelen volt változni. Máig annyira jól érzi magát a dúskáló felső papi réteg, hogy mindig Jézust igazítja magához, és nem magát Jézushoz.
Így vezetett el az út a Hitler-féle antiszemitizmushoz. De ez az antiszemitizmus alapvetően más volt, mint minden korábbi. Hitler minden olyan emberi értéket üldözött, amit nem illeszthetett a nácizmusba. Sok olyan ember koncentrációs táborba, végül gázkamrába került, akinek semmi köze nem volt a zsidósághoz, de más eszmét, gondolatot, felfogást képviselt, mint a nácizmus, vagy egyszerűen nem a német árja fajhoz tartozott. Lásd az orosz, a lengyel, a cigány és más nemzetiségek millióinak sorsát a második világháború idején.
A zsidóság elleni hitleri támadás a zsigeri zsidó-gyűlöleten túl a nácizmus szűzi tisztaságának igazolására is szolgált. Hitlert semmi alól nem lehet felmenteni, de a könyvégetést például a katolikus egyháztól tanulta. Hahn István írja idézett művében: Az egyházi befolyásra létrejött törvényhozás már Constantinus idejétől kezdve hadat üzent a pogány maradványoknak – benne a „pogány” művészet és irodalom fennmaradt alkotásainak. Constantinus rendelte el az első, „egyházi jellegű” könyvégetést: a pogány Porphyrius keresztények elleni vitairatának máglyán való megsemmisítését.
Aki azt gondolná, hogy ez csak császári elfogultság volt, annak idézném Toursi Szent Márton bíztató sorait: Isten szolgálatában semmisítsétek meg a bálványimádást, romboljátok le templomaikat, ékszereiket, drágaságaikat raboljátok el, istenszobraik az olvasztókemencében váljanak pénzzé…
A holocaust hétmillió zsidó áldozattal járt. Hitler végzetes ideológiája, örökké figyelmeztető cselekménye több nemzedéknyi időre nehezen kezelhető helyzetbe taszította az európai kultúrát és népeket. A németek, illetve új generációik nem győznek kompenzálni.
Nehéz magyarázni és értelmezni a holocaustot, képzelettel befogni pedig reménytelen.
A helyzet következményeként (is) a szent földön, rendkívül ellentmondásos viszonyok között ismét megalakult Izrael, a zsidó állam. Jóval kisebb területen, mint amekkora egykor Nagy Heródes országa volt. Körülötte a saját országa, kormánya által kizsigerelt, nyomorúságba taszított, fanatikus hitekbe menekült arab milliók és tízmilliók élnek.
A jövő kiszámíthatatlan. Olyannyira, hogy Jézus napjainkban is elbukna azon a tájon. Nemhogy az emberiséget, de még a zsidókat sem sikerült megváltania. Már csak azért sem, mert gondolatait – még napjainkban is – a nem hívő zsidók is viszolyogva fogadják. Az evangélisták mindent megtettek annak érdekében, hogy Jézust leválasszák zsidóságáról, és olyan eszmét fabrikáljanak belőle, amely a judaizmus számos elemét őrzi, mégsem azonos azzal.
Pál megmentette Jézust a feledéstől, amikor Krisztussá emelte. A szinoptikus evangélisták és a gnosztikus széplelkű (de remekül író) János evangélista kiszínezte Pál hellenisztikus látomását, és ingatag alapot rakott le az új vallás számára. Majdnem kétezer év múltán ez az akkor létrejött egyház lényegileg szó nélkül hagyta, hogy Hitler „az Istennek nem kedveseket” kegyetlenül irtja.
Lassan furcsa helyzet alakult ki: a lelki, érzelmi kompenzáció miatt bírálhatatlan lett egyes zsidók viselkedése, illetve a kiválasztottság gondolatát továbbra is komolyan vevő ortodoxok magatartása. Az antiszemitizmus félelmet gerjeszt a zsidókban, olyan riadalmat, amely adott esetben a jogos kifogást vagy kritikát is az antiszemitizmus alá sorolja. Ezzel számos zsidó visszaél, elsősorban a hívő zsidók, akik úgy vélekednek és viselkednek, hogy Jézust ma is a keresztre küldenék, ha tehetnék, mert joggal bírálná oktalan elkülönülési igényüket és a „pogányok”, finomabban szólva: gojok kissé idejét múlt megvetését.
Karl Marx, akit egyesek sok mindennel vádolhatnak, különösen azok, akik soha egyetlen sort sem olvastak tőle, de antiszemitizmussal aligha, a holocaust előtt száz évvel, 1843-ban A zsidókérdésről című munkájában világossá teszi, hogy a zsidó, a zsidóság a polgári társadalom rossz lelkiismerete: A zsidóság a tetőpontját a polgári társadalom kiteljesedésével éri el; a polgári társadalom azonban csak a keresztény világban teljesedik ki. Csak a kereszténység uralma alatt, amely minden nemzeti, természetes, erkölcsi és elméleti viszonyt különlegessé tesz az ember számára, válhatott el teljesen a polgári társadalom az állami élettől, téphette szét az ember összes nemi kötelékeit, tehette az önzést, a haszonleső szükségletet ezen emberi nemi kötelékek helyébe, bonthatta fel az emberi világot atomisztikus, egymással ellenségesen szembenálló egyének világára.
A kereszténység a zsidóságból fakadt. Ismét a zsidóságban bomlott fel.
Amikor Marx a polgári társadalomról beszél, természetesen az abban szerepet játszó hazátlan zsidóság nemzetközi jelenlétéről is beszél, mert a polgári társadalmat merészeli úgy tekinti, mint az emberi történelem egy új, a feudalizmusból éppen születő változatát. Ezt a gondolatát az alábbi idézet még világosabbá és mondandómat még inkább érthetővé teszi: Mivel a zsidó reális lényege a polgári társadalomban általánosan megvalósult, világiasult, ezért a polgári társadalom nem győzhette meg a zsidót vallási lényegének – amely nem egyéb a gyakorlati szükséglet eszményi szemléleténél – nem-valóságosságáról. Tehát nemcsak Mózes öt könyvében vagy a talmudban, a mai társadalomban is megtaláljuk a mai zsidó lényegét, nem mint absztrakt, hanem mint nagyon is empirikus lényeget, nemcsak mint a zsidó korlátoltságát, hanem mint a társadalom zsidó korlátoltságát.
Írása végén Marx összefoglalóan megállapítja: A zsidó társadalmi emancipációja a társadalomnak a zsidóság alól való emancipációja.
Marx ezt a holocaust előtt száz évvel leírhatta úgy, hogy egy pillanatig sem jutott eszébe senkinek, hogy gondolatainak bármi közük lenne az antiszemitizmushoz. Nem a zsidó, a zsidóság kritikáját adta, hanem annak a polgári társadalomnak a kritikáját, amelyben igazán ma élünk, s amely kritika ma sokkal igazabb és mélyebb, mint volt Marx idejében, már csak azért is, mert az emberiség egy részének nagy kísérlete, a marxi eszmére hivatkozó, de attól alapvetően más gyakorlatot követő kommunizmus kísérlete elbukott, és nagy kérdés, lesz-e majd újra elég erő, hit és elkeseredettség az emberiség letaszítottjaiban, hogy ne a vallásban, hanem a valóságos emberi viszonyok átalakításában keressék „üdvözülésüket”.
Aki a holocaust után is antiszemita, az a saját emberségét kérdőjelezi meg. Aki zsidóként a holocaustot minden nem zsidó megvetésére és a saját magatartásbeli megnyilvánulásai felmentésére használja, szintén bűnt követ el a morális emberi értékek ellen.
Én olyan Jézust igyekeztem bemutatni, aki magában, sorsában és gondolkodásában feloldja mindezeket az ellentmondásokat. Olyan Jézust, aki egész életútjával mintát képes adni a tisztességre, a becsületre, a másik ember elfogadására és tiszteletére.
Nagy árat fizet ezért. Egy mindvégig megalázottságban élt sors után a „rabszolga”-halál tudatos vállalását. Mert eszmeként szeretne hatni. Nem Krisztusként, hanem az Emberfiaként, az emberség és emberiség ikonjaként. De ehhez még morálisan nem nőtt fel az ember, sőt, úgy tűnik, hogy egyre inkább szétszakadozik benne az emberi lényeg.
Nekünk, múló egyedeknek hinnünk kell abban, hogy mindig születnek Jézusok, akik emlékeztetnek bennünket önmagunk múltjára, lehetséges jövőjére, lassan elfelejtett, minden eszmét hiábavalónak érző és az életünkből kiiktató önmagunkra.
Az általam megírt Jézus erre szeretne emlékezetni hívőt és nem hívőt, zsidót és nem zsidót. Erre szeretné emlékeztetni a Jézust létezése minden pillanatában megtagadó és meggyalázó keresztény egyházak vezetőit is.
