AKIT SOHA SENKI NEM SZERETETT
Laj tizenhét éves volt, de úgy érezte, végtelen idő óta létezik, és vele már minden megtörtént, ami csak lehetséges. A nyáron olvasta Dickens Pickwick Club című regényét, jókat derült az esetlen angolokon, és váratlanul arra gondolt, hogy az a bizonyos Dickens, aki neki személyes ismerőse lett azzal, hogy olvasott róla, természetes módon már nincs, akárcsak azok, akikről írt, és talán lehetséges, hogy egyszer majd ő sem lesz – nem egy-két év múltán, hanem majd egyszer, egy nagyon-nagyon távoli időben, olyan végtelen messzeségben, hogy azzal szinte nem is érdemes foglalkozni; mások viszont lesznek, ugyanúgy, mint ahogy éppen most ő van, szemben Dickensszel, aki viszont már nincs.
Ettől a váratlan gondolattól annyira megrémült, hogy lecsapta a könyvet, állati félelemmel felordított és kirohant a szállásról; futott az utcán, csodálkozott, hogy a koraesti langy melegben nyugodtan járkálnak az emberek, képtelenek felfogni, milyen veszély fenyegeti őket… Rémülete amilyen váratlanul jött, el is illant; de csak éjszaka mert visszasomfordálni a szállásra, félt, hogy a többiek számon kérik, miért ordítozott. És azt a szégyenletes ostobaságot nem mondhatja, hogy azért, mert egyszer majd nem lesz.
Amikor ágyán meglátta Dickens könyvét, a rejtélyes félelem megjelent a gyomra, a szíve, a nyelőcsöve táján, az egész agyvelejében, és hogy ne sikoltson fel, gyorsan megnyitotta a mosdó csapját, a víz alá tartotta a fejét. Annyira félt a könyvtől, hogy rádobta a törölközőt, úgy fogta meg. Másnap újságpapírba tekerve vitte vissza a könyvtárba.
Amikor az üzemi népművelő Irmuska érdeklődött, hogyan tetszett neki, csak annyit mondott: – Iszonyodom ettől a könyvtől. – Irmuska nem faggatta. Csodabogárnak tartotta, akinek vannak váratlan gondolatai, és biztos volt benne, hogy ilyen érdeklődési, tanulási vággyal nem marad élete végéig vasesztergályos. Felvett egy előtte heverő, József Attiláról szóló könyvet. – Ezt olvassa el, Lajos!
Laj ismerte József Attila néhány versét, de egyik sem tetszett neki, nem tudta alvadt vérdarabokként elképzelni a szavakat. Visszaadta a könyvet: – József Attila egyáltalán nem érdekel. – Pedig a sorsa sok mindenben hasonlít a magáéhoz – erősködött a nő. – Ő vonat alá ugrott. Én soha nem lennék öngyilkos.
A népművelő mosolygott. Laj korábban észre sem vette kiálló nagy fogait, most viszont taszította, és úgy döntött, azért sem olvassa el az ajánlott könyvet. – Gyerekkorában ő is lelences volt, akárcsak maga. – Én állami gondozott voltam. – Lajnak rosszul esett, hogy Irmuskától visszahallja, amit egyszer inkább dicsekedve, mint panaszkodva elmesélt neki. – Az édesanyja mosónő volt, egy csodálatos proletár asszony. – És szerette József Attilát? – Imádta. – Engem soha senki nem szeretett és nem is fog. És már nem is kell, hogy bárki szeressen. – Bántották? – Nem mindegy?! – Nem nézne bele az én kedvemért? – Lehet, hogy nekem semmit sem szabadna olvasnom.
Végül elvitte a könyvet, de nem vette a kezébe, mert ahányszor eszébe jutott Dickens és a Pickwick Club, a rosszullét környékezte. Egyik nap munka után moziba ment a többiekkel, utána meleg kolbászt evett mustárral és Bambit ivott. Jóllakott, kellemesen üresnek érezte a lelkét. A munkásszálláson leült huszonegyezni, kezdetben nyert, nagyokat röhögött, és kifejezetten szerette szállótársait. Mert úgy viselkedett, ahogyan ők, a társak rögtön maguk közé fogadták, és a hülyeségei ellenére hasonlónak érezték.
Aztán veszített, mégsem hagyta abba, mert lelkében megjelentek Jókai hősei, akik mindent feltesznek egy lapra, s ha máshol nem, ha másként nem, akkor a vérpadon győztesek lesznek. Emelte a tétet, hogy visszanyerje a pénzét, vagy talán azért, hogy megmutassa nekik, illetve önmagának, hogy egyáltalán.
Amikor a be- és visszafogadók minden pénzét elnyerték, Vinczétől kért kölcsön, de a fiú azt mondta, ideje abbahagynia a játékot. Hirtelen maga is úgy érezte. Bement a szekrényszobába, leült az asztalhoz, és ahogy kétségbeesett pillanataiban máskor is, összehúzta szemöldökét, dacba vonta ajkát, merőn a semmibe nézett.
Haragudott magára, amiért letelepedett kártyázni, hiszen utálta az értelmetlen időtöltést, és arra gondolt, hogyha őt halálra ítélnék, még az utolsó pillanatban is olvasna, mert ez a leghasznosabb elfoglaltság, és aki valaki, az élete utolsó pillanatait is értelemmel tölti ki.
Elővette a József Attiláról szóló könyvet, olvasni kezdte. Olvasta egész éjszaka, és le nem tette, amíg a végére nem ért, és elhatározta… Mindent elhatározott, és látta az időt, az egész mérhetetlen időt, az azon túlit, mert tudta… Szállt a lelke, érezte, csak előre mehet, mert ott nemcsak halál van, hanem dicsőség, örökkévalóság és… Utoljára ilyet akkor érzett, amikor az Olcsó Könyvtár sorozatban elolvasta a véleménye szerint minden idők legigazabb regényét, a Vörös és feketét.
Másnap a központi antikváriumban, ahol az Idegen szavak szótárát vette, megvásárolta a Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat kiadásában József Attila összes versét, elolvasta benne a Curriculum vitae-t, és a következő két üres oldalra megírta költője stílusában a magáét, majd az egész kötetet, mint egy regényt, elolvasta, azután újra és újra. A hátsó borító belső oldalára lerajzolta a már örökké benne élő József Attilát, és ettől kezdve hihetetlenül szépnek tartotta, hogy a szavakat alvadt vérdarabokként is lehet látni.
Kockás füzetébe naponta írt verset, és amikor nem verset, akkor vallomást József Attilához. Mániája lett, hogy neki is többnek kell lennie, mint ami éppen. Irmuska iránt örök hálát érzett, és megmondta neki, ezt azzal szeretné kimutatni, hogy ősztől beiratkozik az esti gimnáziumba, leérettségizik, és majd mindenki szégyelleni fogja tettét, aki valaha bántotta…
