Asperján György

HÁROM ÁVH-S BUNKÓ

   Egyszer a Szikra moziban tett látogatás után Laj a munkásszállás néhány prominensével, köztük Magonnyal bement a népiesen Ilkovitsnak nevezett 3876-os Népbüfébe, hogy elfogyasszon egy málnás habfelfújtat. Aki a kedvelt proletár-sütemény befalása után képes volt kinyitni a pofáját, biztos lehetett benne, hogy megfelelő a nyálelválasztása. Ma­gony a kor jampi divatja szerint világoskék csövi nadrágot, virágos inget és vastag nyersgumi talpú cipőt viselt. Lajnak tetszett ez a szerkó, ha lett volna pénze, ő is csináltatott volna hasonlót.

   A társaság éppen a szocializmus süteményét majszolta, amikor megjelent három kék parolis ÁVH-s bunkó, a Nyugati pályaudvarnál teljesíthettek szolgálatot. Ma­gony, amint meglátta őket, a vasvázas pulton messzire lökte a tányérját. – Elment az étvágyam. – Amikor a tányér a kövön darabokra tört, kijelentette: – És már vissza se jön.

   Az egyik ÁVH-s feléje fordult és félig megjegyezte, félig megkérdezte: – Jampik vagyunk?! – Ma­gonynak fogalma sem volt, ki kérdezhet ekkora csacsiságot, ezért a vele egy pultbelieknél érdeklődött: – Szerintetek ki ez a tulok?! – Nincs valami rendben? – kérdezte bizonyára jó szándékkal az ÁVH-s járőr. – Azt neked kell tudnod pajti, te vagy a főnök. – Nagy a pofánk, mert jampik vagyunk? – Ma­gonyt ez a szórakoztató megfogalmazás olyannyira mulattatta, hogy látványosan röhögött: – Hát ez mocskosul igaz egyesekre nézve.

 Korábbi hasonló esetekre emlékezve Laj sejtette, jobb volna ott sem lennie. De ott volt és látta, hogy Ma­gony önfeledt magatartása felingerli a vasidegű államvédelmet. – Te, pattogj csak ide! – intett Ma­gony­nak a járőr-parancsnok. – Nekem szóltál, elvtársam? – Na, trappolj ide! – Mért, he, akarok én tőled valamit?

   Az államvédelmisek látványosan lekapcsolták széles, csatos bőrövüket. – Még az is lehet – mondta a parancsnok és két társával a pulthoz lépett. – Húzd le a nadrágod a cipődön keresztül! – Szopni akartok? – érdeklődött Ma­gony, és a szeme se rebbent.

   A derékszíjjal máris záporoztak az ütések. Ma­gony elrántotta Lajék elől a pultot és megkínálta vele az államvédelmet. A három suttyó összekapta magát, ketten paraszti vasmarokkal lefogták, a harmadik pedig a derékszíj csatos felével megnevelte. Aztán elengedték a szo­cialista ízlést romboló jampit. – Szopnánk, ha elővennéd – mondta ÁVH-s nyugisággal az őrjárat parancsnoka. – Egy­szer még megfizettek – és Magony véreset köpött.

   Laj éppen csak talajt fogó szocialista erkölcsével sok mindent hibásan érzékelt a szocializmus töretlenül fejlődő, mégsem ellentmondások nélküli valóságából. Látta, hogy Halabrin Antal igazgató elvtárs glancolt Po­beda személygépkocsin érkezik a gyárba, a sofőr kinyitja neki az autó ajtaját, és a jelentős kiterjedésű vezető személyiség a bejáratnál nem mutatja fel a belépőjét, pedig ő is csak egy dolgozó.

   Ma­gony úgy látta, hogy Halabrin elvtárs a hazának ugyanolyan megbecsült tagja, mint Laj, azzal az apró különbséggel, hogy Halabrin elvtársba, múltjánál fogva, népünk beléhelyezte a bizalmát, mert népünk tapogatózó öntudatlansággal is felismerte, hogy a Halabrin-féléknek múltjukból kifolyólag mérhetetlen értékük van.

   Egy alkalommal, amikor tévedés folytán Halabrin elvtárs lejutott a termelési értekezletre, kommunista őszinteséggel megmondta a munkásosztálynak:

   – Elvtársak, őszin­tén megmondom, hogy mi tisztán, mégis önkritikusan látjuk, ugyanakkor a cikcakkban haladókat kiszorítjuk szorosra záruló sorainkból… – Akkor én őszintén kérdeznék valamit – emelte fel kezét Ma­gony.

   Mindenkiben megállt az ütő, az üzemvezető rögtön leintette a Halabrin elvtársba a szót belefojtó okvetetlenkedőt, mondván, még nem jött el a kérdések ideje. De dolgozó népünk irányában bizalommal teli Halabrin elvtárs szilárd elvi talajon abba az irányba tekintett, ahol a dolgozók hatalmas árjából felbukkant egy tanácsot, eligazítást, útmutatást igénylő munkásfiatal: – Ott mintha szólt volna valaki.  – Most lehet kérdezni vagy nem lehet? – türelmetlenkedett Ma­gony szaktárs.

   Nyüzüge zsebében riadtan a recski retúrt keresgélte. – Azért vagyunk itt, elvtársak, hogy válaszoljunk az elvi felvetésekre. – Én elvileg azt szeretném felvetni a zuhanyozó vonatkozásában, hogy ki bugázta meg a zuhanyrózsákat, és mikor kívánják pótolni elvileg az elvtársak?!

   Halabrin elvtárs szép nagy fejében kerekre meredtek saját szemei. Nem ilyen súlyú kérdésre számított, amikor a revizionizmussal cicomázott cikcakkról szónokolt, amely akadályozta az egészséges politikai fejlődést, azt a demokratikus kibontakozást, amely elvezet bennünket a XX. Kongresszus jelölte úton a testvéri Szov­jetunióval és a baráti népi demokratikus szocialista országokkal oda, ahová tartunk… – Mert, elvtársak, szilárd elvi alapokra helyezett szilárd pártegységgel ­elvszerűen továbbfejlesztjük szilárd pártunkban a szocialista demokráciát, és emeljük szilárd munkásosztályunk, kissé képlékeny, de szorgalmas parasztságunk, valamint nem éppen problémátlan, a Petőfi körben tévelygő értelmiségünk, vagyis egész szilárd népünk szilárd életszínvonalát… és a felső határ a csillagos ég…

   – Most lesz zuhanyrózsa vagy sem? – okvetetlenkedett Ma­gony szaktárs. – Erre majd az üzemvezető elvtárs reagál. – Hát erről ennyit, elvtársak! – mondta Ma­gony, mert azt ő is érezte, hogy politikai vonalon viszont meggyőző volt Halabrin Antal. A helyi munkásosztály sunnyogva oszlásnak indult. Igaz, a zuhanyrózsa évtizedek, sőt, évezredek óta nekik is hiányzott, de tudták, hogy egyrészt ennél elvileg fontosabb dolgok is vannak, másrészt rózsa nélkül is elég nagy zuhanyt kaphat a nyakába, akinek nem elég jó a csőből rázúduló vízsugár.

2.

IZZÓ LELKESEDÉS

Október 22-én este Laj Paróczival elment a műszaki egyetem kollégiumába, ahol Paróczi egyetemista bratyókája, Géza lakott, aki vasárnap este jött vissza a fatornyosból, hozott kolbászt, süteményt. Rögtön neki is ültek. Lajnak jól esett, hogy Géza nem kezelte le, és folyvást bíztatta, egyen csak, hozott eleget. A kolbász friss kenyérrel, savanyú uborkával olyan jól esett neki, hogy szinte rágás nélkül nyelt. És az almás pite! – Te Géza, vehetek még egyet? – Gyorsan egyetek, mert kezdődik a gyűlés az egyetem aulájában. – Veled mehetünk? – kérdezte Laj két falat között. – Ha van hozzá kedvetek, csak nyomás, mert lehet, hogy már be se férünk.

Laj olvasott róla, hogy az egyetemisták háborognak, mert keveslik a demokráciát – is. A kapuban diákőrség állt, de Paróczit ismerték és nem kérdezték, kik vannak vele. Lajnak hízelgett, hogy őt is egyetemistának nézték. A zsúfolt, hatalmas csarnokon át alig tudtak elvergődni az emeleti galériáig. Valaki beszélt, az egyetemisták minden mondat után lelkesen helyeseltek, tapsoltak.

Sehol egy olajos ruha, sehol egy bunkó Ma­gony, és észre sem vették, hogy Géza nyomakodva tör utat, csak a szónokra figyeltek. Az arcuk lelkes volt, a szemük csillogott. És a sok szép lány! Laj soha életében nem látott egy helyen ennyi szép lányt! A szőkék tetszettek neki, mert szőkék voltak, a feketék meg azért, mert feketék. És a fiúk úgy kezelték őket, mint velük egyformákat, semmi olyan, hogy jó segged van, és szívesen tapperolnálak.

Lajnak ez az egész álomnak tűnt, és miközben bámulta a lelkes arcokat, megfogadta, egyszer ő is egyetemista lesz, mert a szocializmusban, ha valakinek, neki joga van ehhez, mert ha valaki, ő aztán proli srác.

   Az egyetemisták nem olyan ökörségről beszéltek, hogy mi van a zuhanyozóban, meg a termelési eredmények, valamint a norma rendezése, és minden kritika ellenére továbbra is kupleráj van a szerszámkiadóban. Csak emelkedett dolgokról szóltak: az alkotó marxizmusról, a lengyel munkásokkal, fiatalokkal való izzó és megbonthatatlan szolidaritásról, az igazi demokráciáról, és arról, hogy a nagy Szovjetunióban dekkoló, népellenes bűnökért felelős Rákosi elvtársat hozzák haza, állítsák a nép ítélőszéke elé. Laj nem is tudta, hogy a népnek van külön ítélőszéke.

   Szájtátva hallotta, hogy itt senki sem sumákol, csupa olyasmi hangzik el, ami igaz és szent. Később felolvastak egy 16 pontból álló követelést, amiben az urántól Sztálin elvtárs szobrának eltávolításáig mindenről véleményt nyilvánítottak. A jelenlévők, Laj is, kézfeltartással egy emberként megszavazták, hogy másnap néma rokonszenv-tüntetésen a véleményük után kinyilvánítják megbonthatatlan és izzó együttérzésüket is a testvéri lengyel munkások és fiatalok iránt.

   Lajnak fogalma sem volt arról, hogy a lengyelek miért testvéribbek, mint a testvéri szovjet nép, és a szintén testvéri szocialista tábor népei, de lelke mélyéig egyetértett azzal, hogy azt a bizonyos szimpátiát forrón, mégis izzóan ki kell mutatni.

   Úgy érezte, Jókai valamennyi pozitív hőse feltámadott: hazafiság, honszeretet, őszinteség, igazságvágy, lobogó lelkesedés, halált megvető bátorság parázslott a tanácskozáson. Paróczi nógatta, hogy indulni kéne, mert másnap is négykor kelnek, nem úgy, mint a lelkes egyetemisták, de Lajt ezek a földi dolgok nem érdekelték.

   Visszakísérték Gézát a koleszba, aki egyfolytában ma­gyarázott. Laj itta minden szavát, mert tudta, Géza önzetlen, önfeláldozó, okos, és a többi nagyon intelligens egyetemistával a Kert-Magyarországot megálmodó Nagy Imrét vissza fogja helyezni a hatalomba.

   – Ha Nagy Imre lesz ismét a miniszterelnök – mondta izzón Géza (Laj máris biztos volt benne, akkor többé senki nem lopja el a zuhanyrózsákat), boldogok lesznek az emberek, és egyáltalán, meg minden, hiszen Géza egyetemista, így ha valaki, ő tudja. Azt mondta Gézának, hogy izzón szeretne velük tüntetni, és Géza lelkesen mondta, hogy országmegújító mozgalmukhoz feltétlenül szükségük van az öntudatos munkásifjúságra, mert, és így, meg ezáltal. Laj biztos volt benne, hogy ő ebbe a kategóriába tartozik, és hazafelé lelkesen dicsérte Gézát.