Asperján György

RÁKOSI ELVTÁRS MEGÍGÉRTE

   A nevezetes napon Laj egyenruháját méretre szabottra cserélték, és új cipőt, új zoknit, új gatyát, új inget, új nyakkendőt kapott. Mezei Éva néni annak érdekében, hogy minden jól és probléma nélkül menjen, az ünnepség előtti percekben egymásután ötször elmondatta Lajjal a verset, és itt-ott egy pirinyót még igazított rajta.

   Laj és Éva néni az igazgatóhelyettes szobájában várakoztak feladat-orientáltan. Laj izgult, egyfolytában attól rettegett, hogy belesül a versbe, és szégyenében rögtön meghal. Éva néni bíztatta, hogy nem lesz semmi probléma, és elismételtette vele, a vers mely sorainál kell áhítatosan szigorú arcot vágnia, mikor önfeledten boldogot, elégedettet.

   Amikor jelezték, hogy Rákosi elvtárs a munkaerőtartalékok földjére lépett, Lajért megjött az igazgatóhelyettes egy másik elvtárs kíséretében, aki nagyon kedvesen megmotozta, és figyelmeztette, hogy mostantól kezdve nem mozdulhat mellőle.

   A Munkaerőtartalékok Hivatalának kiválasztottja nevezett elvtársak kíséretében az épület előcsarnokát átívelő galériára vonult. Ott talpig ünneplőben már sokan álltak, egyrészt a tanintézet nagyra becsült tanárai és oktatói, köztük a szintén mindenféle múlttal rendelkező Szigeti elvtárs vezetőoktató, aki nemes egyszerűséggel csak szabaccsá, elvtársak! fordulattal köszönt. Laj a sötétbe öltözött elvtársakat még soha nem látta, egyedül abban volt biztos, hogy hasonlítanak ahhoz, aki el nem mozdul mellőle.

   És egyszer csak megjelentek a jelentős elvtársak: a Munkaerőtartalékok Hivatalának elnökétől Boldizsár elvtárson át Rákosi elvtársig seregnyi fényes arcú, boldog, a Párt sorait szorosra záró elvtárs.

   Rákosi elvtársat Laj már 1953. május elsejétől ismerte. Akkor Sztálin elvtárs lábai alatt állt. Ám így, ilyen közelről Rákosi elvtárs még szebbnek, még hatalmasabbnak látszott. De így lehetett ezzel mindenki más is, mert Rákosi elvtárs vezesd a harcot mosoly sugárzott az arcokon.

   Szigeti elvtárs képén olyan földöntúli, hogy amikor Laj ezt meglátta, elfelejtette a vers kezdő sorát, majd az egész Kossuth-díjas poémát. Erőlködött, hogy eszébe jusson, de próbálkozása csődöt mondott. Biztonsági megfontolásokból Éva néni nem lehetett vele, a rá vigyázó pedig lehet, hogy sok mindent tudott, de Zelk versét biztosan nem.

   Ijedtében kiverte a veríték, és DISZ-taghoz méltatlan módon imádkozni kezdett, kérve a jóistent, segítsen rajta, juttassa eszébe a verset. Közben az előcsarnokban dübörgött az ütemes vastaps: Éljen Rákosi! Amikor percek, talán órák, napok, hetek múltán a boldogság szűnni nem akaró vihara mégiscsak csillapult, mikrofon elé lépett a jelentős ellenállói múltú Boldizsár elvtárs, és nagy, nagyon nagy, hatalmas szeretettel köszöntötte népünk vezérét, bölcs tanítóját.

   Ekkor a munkaerőtartalékokon ismét kitört a hetekig gyakorolt spontán kollektív őrület. Ezt az örömöt, boldogságot, optimizmust és jövőbe vetett bizalmat Rákosi elvtárs még a ravatalán sem fogja elfelejteni – gondolta Laj.

   Boldizsár elvtárs rövid beszédében felidézte a maga ellenállói múltját, amire azért büszke, mert már akkor Rákosi elvtárs szellemiségében satöbbi, majd felkérte a Munkaerőtartalékok Hivatalának elnökét. A Munkaerő­tar­ta­lé­kok Hivatalának elnöke intézetünkben köszöntötte Rákosi elvtársat (leírhatatlan ünneplés!), majd szólt a munkaerőtartalékok feladatairól és felelősségéről (leírható ünneplés), különösen abban a vonatkozásban, hogy a szeretett Rákosi elvtárs nagy szeretettel szereti szeretteit, a Rákosi elvtársat szerető magyar ifjúságot, a szo­cialista jövő vastartalékát (leírhatatlan ünneplés).

   Laj mindent látott, de semmit sem hallott, úgy érezte, még egy pillanat és ájultan rogy össze. Ám ekkor az igazgatóhelyettes és a fekete ruhás előre tol­ták. Megállt a mikrofon előtt, de hang nem jött ki a száján. Várakozás teli csönd támadt. Kétségbeesetten a munkaerőtartalékokra, majd magára szeretett Rákosi elvtársra nézett. Ekkor úgy érezte, mindennek vége, népünk szeretett ÁVH-jának börtönében fogja eltölteni élete hátralévő néhány napját. Mintegy végső búcsúként a közönségre meredt és meglátta Mezei Éva nénit, aki falfehéren, artikulált szájmozgással súgta a vers kezdő sorát.

   És Lajban felvillant az egész nyolcezer soros poéma, felnőtt a feladathoz, amellyel az intézet vezetősége megbízta. Tizenöt évével érchangon bekonferálta: Zelk Zoltán A nép szívében, részlet. És mielőtt elkezdte volna a szavalatot, feladat-orientáltan Rákosi elvtársra pillantott, hogy lássa őt népünk nagy szívében, majd belekapott, mint tűz a zsindelybe: Falvak mélyén kemence fénynél, ha ül az elvtárs, szóba kezd – itt a szeretett vezérre tekintett: – Rákosi elvtárs megígérte, Rákosi elvtárs mondta ezt; nem tudta, mit mondott, mit ígért Rákosi elvtárs, mégis bátran hangsúlyozta az igét és a rámutató szócskát, majd ismét a mun­ka­erőtartalékokra nézve folytatta: neve a bizonyság pecsétje megfontolt, okos szavakon, felépült már, felépült várad, falai ronthatatlan állnak – és a Rákosi elvtárssal folytatott tegező viszony bűvöletében ismét a szeretett vezérre tekin­tett: és szívünkben bizalom!

   A hatás leírhatatlan volt. Az ünneplés mámora magával ragadta még Rákosi elvtársat is, mert Lajhoz lépett és megveregette az arcát. Lajt csodás érzés kerítette hatalmába. Elkapta a szeretett vezér atyai kezét és hűséges gyer­mekként megcsókolta, majd könnyeiben úszva felkiáltott: RÁKOSI ELV­TÁRS, ÉDESAPÁM!

   A fekete ruhás megpróbálta elrántani, de Laj hirtelen mozdulattal Rákosi elvtárs hatalmas, szeretett keblére vetette magát, és Rákosi elvtárs nem taszajtotta el édes fiát, hanem egy pillanatig magához ölelte. A mun­ka­erőtartalékok érezték, az ölelés valamennyiüknek szól, és a szeretet hisztérikusan spontán túláradásával ünnepelték valamennyi munkaerőtartalék jó édes apukáját.

   Laj a szálláson bevonult a szekrényszobába, és bár fáradt volt, elővette naptár-noteszét, és apró betűkkel, hogy kis helyen minél több gondolat elférjen, feljegyezte a nap eseményeit: kollégiumba – ettünk: kolbászt, isteni pitét, Pa­ró­czi G. klassz. Egyetem. Egyetemre, bármi áron. Rengetegen. Mintha én is. Követelések. Mindenki beszélt. Tapsok, mámor. Valami változni fog. 16 pont. Holnap tüntetés.

   3.

  SZAROSKA GENERELISSZIMUSZ

   OKTÓBER 23-án hajnalban, néhány órás alvás után fekete nasi zubbonyban didergett a villamoson. Tizenhat évesen lett vasesztergályos-segéd, mun­ka­erő­tartalékból a vasba öltözött osztály tagja. Egy év kevésnek bizonyult a lelkesítő normákkal, a kapitalizmustól örökölt lerobbant gépen kereshető bérrel, hogy a korábban államilag juttatott ruhatárát felújítsa, így maradt a nasi időkből örökölt zubbony a kalapácsos fémgombokkal. Ez a zubbony egyéb­ként is kedves volt számára, ezt készíttette rá szabva a nagy nap alkalmából a Munkaerőtartalékok Hivatala.

   A temető sarkánál nem szállt fel az a fiatal, nagy fenekű nő, akihez a tömeg olykor szerencsésen odapréselte, s bár Lajnál ilyenkor eltitkolhatatlanul a lehető legkedvezőbb jelek mutatkoztak, a hölgy sem rosszallással, sem „azért ez már valami, öcsi” mosollyal nem adta bizonyságát, hogy érzékeli a kapukulcsát. Mivel a hölgy vagy már elment, vagy ezután lesz részese a szocialista tömegközlekedésnek, nem maradt semmi, felmelegíthette volna Lajt.

  Indulás előtt bekészítette táskájába az aznapi füzeteket, könyveket. Másfél hónapja járt esti gimnáziumba. Jól érezte ott magát. Olyan fiatalokat ismert meg, akiknek szintén voltak törekvéseik, és elképzelésük az életről. Kedvét csak fokozta, amikor a fiatal, keskeny arcú, szőke magyar tanár elmondta neki, hogy verseket ír.

   Az egyik szünetben Laj odament hozzá és szégyellősen eldadogta, hogy ő is ír verseket és egyet szívesen megmutatna. A tanár elolvasta és kijelentette, hogy egyrészt a süllyedet két ly-nal kell írni, másrészt vannak figyelemre méltó sorok a versben. Laj számára a legtöbbet az jelentette, hogy a tanár egyáltalán elolvasta az ő versét, hiszen barátján, Nagy Pistán kívül senkivel sem találkozott még, aki méltó lett volna arra, hogy gondolatait megossza vele.

   De egy kicsit le is törte a tanárral folytatott beszélgetés, mert Kerecsend Ákos tanár úr elmesélte: amikor verset ír, elragadja az ihlet, és nem látja az asztalon előtte álló poharat és leveri. Laj még soha semmit nem vert le versírás közben, és ebből arra következtetett, hogy nincs ihlete, tehát tehetsége sem. Igaz, a munkásszálláson nem is mert verset írni, mert a többiek kigúnyolták volna, így alkotó tevékenységét az utcán vagy az irodisták kulturált WC-jében végezte.

   Amikor megérkezett a kapitalizmustól örökölt szocialista gyáregységhez, első útja a szocialista emberbe vetett bizalom szimbólumához, a bélyegzőórához vezetett. A portásfülke ajtaja előtt álldogált egy kicsi, pipaszárlábú emberke túlméretezett pocakjával; az érkező munkásosztály valamennyi tagját külön és kedélyes alázattal köszöntötte.

   Osztályidegenként – a szocializmusban kutyába sem vett mérnöki diplomájával egykor a kőbányai elektromos művek igazgatója és résztulajdonosa volt – sokra vitte a humanizmussal átitatott proletárdiktatúrában: bizalmi állást kapott. Ezt legkifejezőbben az a fejmérettől függetlenített vándor-tá­nyér­sapka fejezte ki, amely – miként egykor a Szent Korona dicső szocialista szellemiségű királyainkat – szimbolikus méltósággal ruházta fel.

   Szaroska – miként Ma­gony nevezte – minden nap reggel nyolc óra tájban jutott feladata csúcsára: ilyenkor érkezett műszaki diploma nélküli illegális múltjával Halabrin igazgató elvtárs, aki terjedelmes proletár küllemét csak körülményesen tudta kikecmeregtetni az elegáns Pobeda hátsó üléséről.

   Amikor az egész Szabad Néppel a kezében elindult a gyár új és szocialista jólétet, biztonságot tükröző irodaépülete felé, a sofőr elvtárs mögötte slattyogott a súlyos és kódolt államtitkokat rejtő aktatáskával. Szaroska baljával az ajtószárnyat fogta,  keze ötvenszázalékát a fejéhez képest túlméretezett  főportási tányérsapka mellé emelve Jó reggelt, igazgató elvtárs! köszönésre  fakadt. A túlsúlyos középvezető olyan mélyre még soha nem süllyedt, hogy egy bratyizó osztályidegennek visszaköszönjön, csupán biccentett.

   Laj kedvelte Szaroskát. Egyszer beszélgetett vele, és megtudta, hogy szintén Jókai-rajongó. Könyveket adott kölcsön Lajnak a saját könyvtárából. Mindegyik belső borítólapján egy munkás üldögélt, állát tenyerén nyugtatta és láthatóan azon gondolkodott, miért van a feje fölé írva, hogy Ex-libris, a lába alá, hogy Grün Ignác.

   Jókai iránti közös szeretetük odáig fajult, hogy egyszer elment Gallai Grün Ignácék lakására. A nagy esemény alkalmából a burzsoá múltú nej túrós rétest sütött, de olyan osztályidegen rafináltsággal, hogy Laj megevett fél tepsivel, miközben a Szeretve mind a vérpadig hőseiről beszélgetett a kihagyó emlékezetű elektromérnökkel. A látogatás emlékére megkapta az Ezer vicc című könyvet: Grün utazik a vonaton...