A megszokás, különösen ha pénzhez kapcsolódik, nagy úr.
Egy ismerősöm feleségét most operálták meg - soron kívül. Nagy műtét várt rá, és ha bevárja a sorát, akkor már lehet, hogy műteni sem kellett volna, csak temetni. A professzor úr félmilliót kért - előre, mert rajta nem fog múlni a műtét. A beteg vagy megmarad vagy elpatkol - ő viszont mindkét esetben megszolgálta a pénzt. Annak ellenére, hogy a műtétet az OEP pénzén fenntartott kórházban, az OEP pénzén vásárolt igen drága műszerekkel végezte el az orvosi, asszisztensi csapat fejeként. Tudjuk, a tudás is nagyon fontos. Azt viszont még a korábbi rendszerben szerezte meg: ingyen és bérmentve, hiszen akkoriban nem létezett tandíj, viszont az orvosi egyetemre csak azok kerültek be, akik valóban jó képességekkel rendelkeztek. A professzor úr bizonyára ebbe a csoportba tartozik, ha ilyen sokra vitte.
Érdekes hely az egészségügy. Ha valahol, ott még élnek a feudális szokások és hierarchia. A professzor, a főorvos tegezi orvosi beosztottjait - az asszisztenseket nem, mert azok kategórián kívüliek -, azok pedig hajlongó tisztelettel adóznak főnöküknek. Sok mindent át lehet alakítani, de például ezt a szokást, amely a régi világot megelőző még régibb világban is létezett, nehéz lesz kiiktatni a magyar kórházi gyakorlatból. H. Ágika is tapasztalhatta, amíg beosztott orvosocska volt. Most persze magázzák a nagy professzorok, bár már nem sokáig...
Egy ország, ahol ilyen nemes hagyomány él az egészségügyben, természetesnek fogadja el azt is, hogy a professzor úr betege előnyt élvez, nagyobb lehetőséget kap a felgyógyuláshoz, az élethez, mint az, aki nem tudja kiperkálni a félmilliót, ami azért jóval több, mert adni kell az asszisztenciának, a nővéreknek is. És aztán következik az utókezelés, ahol a profeszor már csak utasítja a beosztottjait, a tényleges munkát mások végzik, és ezek a mások elvárják a kialakult gyakorlatnak megfelelően, hogy ők is "elismerésben" részesüljenek. (Megjegyzem: ezzel nem az egészségügyben dolgozókat akarom bántani. Nem, becsülöm, tisztelem őket, csupán egy kétséges és olykor kétségbeejtő gyakorlatról írok).
Tehát a félmillió mellé a teljes vagy átmeneti gyógyulásig összejön a másik félmillió, mint kiadás, mint teher, mint előteremtendő pénz.
Hogy ezt kiiktatja-e a reform?
Nem tudom. Képtelen vagyok átlátni ezt az egész, többszörösen megcsavart rendszert.
Remélem, majd Mari néni és Jóska bácsi, akik a tanyavilágban még tévét sem nézhetnek, felelősen átlátják, amikor népszavazni mennek a maguk és családjuk egészsége, valamint a Fidesz, egész pontosan O.V. politikai céljai érdekében.
Annyi már most is látszik, hogy majd a jövőben is előnyt élvez az, akinek lesz pénze, és elég ismerete ahhoz, hogy tudja, kinek kell a paraszolvenciát (pincéres szóval: borravalót) előre az asztalra helyezni (szemérmesen borítékben vagy a nélkül).
Az egészségügyet nem elég reformokkal átalakítani. Olyan törvények is kellenének, amelyek ténylegesen védik az embereket, esélyegyenlőséget biztosítanak számukra. Akár orvos az illető, akár beteg.
