Magyarországon most hosszú sorok kígyóznak a könyvesboltok előtt. A sorokban fázósan ott toporognak olyan felnőttek, akiknek soha nem nő be a fejük lágya, és hisztérikus, a saját korai menstruációjuktól elbűvölt kamaszlányok, olvasási gondokkal küzdő, bölcsészkarra vágyó gimnazisták, hogy pontban éjfélkor bezúdulhassanak az eladó térbe és magukhoz ölelhessék a Harry Potter hetedik kötetét.
A sorozat egy-egy új darabja ötven-hatvan millió példányban fogy el. A könyv lassan népszerűbb, mint a Biblia. A képzeletröpítő kalandra vágyók már le se fekszenek, azonnal falni kezdik a sorokat, hogy megismerkedhessenek azzal, amivel már hatszor telitömték magukat. Vastag könyv ugyanazon helyzetek, figurák, agyalmányok agyonismétlésével. Minél testesebb a könyv, annál vékonyabban csorduló erecske benne a történet. Igaz, a sztori már kezdetben sem bírt felhajtóerővel, legfeljebb az olvasóban az a vágy, hogy ő is különbözni akar a hétköznapoktól és hétköznapi emberektől. Kicsi és értelmetlen csodára vágyva, olyan csodára, amely nem változtat meg semmit és senkit, csak azért történik, hogy legyen.
Ez a könyv eldugaszolja a képzelet járatait, miközben állítólag a képzelet eszkábált szárnyán próbálja öt centire elemelni az ifjúság szívét, értelmét a földről. Újra meg újra, mert minden ismétlődés benne. A leírások nehézkesek és sületlenek. A figuráknak nincs jellemük, emberarcuk és érzéseik. Csoda lenne, ha művileg, irodalmi kacatokból összefércelt lények egyetlen értelmes mondatot képesek volnának kimondani.
Ez az irodalom álarcában jelentkező írás-szörnyeteg immár egész generációkat tesz tönkre. Alkalmatlanná válnak arra, hogy befogadjanak olyan fantasztikus, semmilyen irodalmi alkotáshoz nem hasonlítható művet, mint amilyen például Solohov Csendes Donja. Elfordítja szemüket, eszüket a valóságos világtól, becsalogatja őket az irodalmi klisék, a primitív díszletek egymásra halmozott rengetegébe. Elhiteti velük, hogy vannak csodák, csodás megoldások, varázslással lehet helyettesíteni a szorgalmat, a kitartást, a komoly erőfeszítést. Becsapja őket. Kiszikkasztja a szívüket. Elapasztja a hitüket. Eltereli őket, legalábbis nagyrészüket az irodalomtól, attól a tükörtől, amelyben megpillanthatnák arcukat. Úgy vélem, riadt, üres tekintet meredne rájuk. Önmaguk. Mert csak azt keresnék az igazi alkotásokban is, amit megtalálni véltek abban a betűhalmazban, amelyből, értelem nélkül, ez a könyv áll.