Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr a Művészetek Palotájában mondott ünnepi beszédében - a hazáról, a polgárosodásról szólván - háromszor is idézte Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart (miként ezt egyszer Kossuth véletlenül kiejtette a száján), és egyszer Kölcsey Ferencet. Joggal idézte őket, hiszen ők igazi hazafiak voltak, és sokra tartották az evolúciót, egy olyan fejlődést, amelyben a szabadság - alapvetően azért a kiváltságosok szabadsága - a Habsburg ház bábáskodó jóváhagyása mellett megvalósítandó szabadság.
Széchenyi később, már a döblingi magán emlegyógyintézetben, belátta, hogy a szabadság teret, távlatot akar. Igaz, amikor így gondolkodott, már közel állt az önkéntes halálhoz, a magyarság pedig, Deák Ferenc bölcs terelgetése mellett, a kiegyezéshez. Hosszú és meddő vitához vezetne, hogy szükség volt-e a kiegyezésre, illetve mit nyert és főként mit veszített vele a nemzet. Rövid távon is, de főként hosszabb távon.
Ahogy az ember idősödik, egyre jobban félti, amit megteremtett, s azt is, ami körülötte megteremtődött. Úgy kezdi gondolni és látni, hogy a forradalmak korszaka véget ért, téglát téglára rakva kell haladni, előbbre lépni, a célt elérni.
Igen, ennek a gondolkodásnak és magatartásnak számos értéke van. Különösen, ha az ember szeretné biztonságosan körbeásni, ami már az élete, mert úgy ítéli meg, őrizni, védeni kell a belénk és körénk épült kicsi és nagyobb világot.
Mégis azt gondolom, hogy 1848-ról és a hazáról nem lehet és nem szabad szólni Petőfi Sándor nevének, eszméjének, világszabadságának említése nélkül. Kétségtelen, hogy a plebejus Petőfi a forradalmat, a forradalmi társadalmi változásokat igenelte és hirdette. El is bukott a szabadszállási képviselőházi választáson, amit soha nem szabad elfelejtenünk. Mert a haza forradalmi átalakításának gondolata soha nem ereszthetett mély gyökeret ebben az országban. Azok, akik lobogóvá akarták a fejük és cselekedeteik fölé emelni Petőfit és eszméjét, leginkább a saját és kizárólagos hatalmukat pártfogolták. Számukra Petőfi csak önigazolásnak kellett, eszméi és rendkívüli emberi magatartása nélkül.
És láthatóan ma már Petőfi szépségtapasznak sem kell. Az a kapitalista társadalmi és értékrend, amely kialakult Magyarországon, idegen Petőfi eszméjétől. Az a szabadságeszmény, amelyet itt a kormányzat és az ellenzék egyaránt hirdet, a maga szabadságának uralmát pártfogolja. Petőfi a szabadságot elsősorban azoknak hirdette és azokkal akarta megvalósítani, akiknek abból addig kevés jutott. De ennek a gondolatnak itt nincs helye és tere. Itt a tőke szabadsága és uralma a lényeg. A polgári demokratikus szabadságjogok váltak eszménnyé, ami nem jelent mást, mint azt, hogy a magyar állampolgárok négyévente az urnákhoz vonulnak és leadják szavazatukat. Egyben szabadságjogaikat átruházzák az őket "képviselőkre", akik azokat azután a saját elképzeléseik szerint és főként saját javukra érvényesítik. Petőfi is pogárosodást és polgári haladást kívánt, de nem olyan módon, hogy abból az uralkodó elit kizárja a "célközönséget", azokat, akiknek szellemi és anyagi gyarapodása érdekében testet kellene öltenie a polgárosodó szabadságnak.
Igen, Petőfi itt és mára fölöslegessé, okvetetlenkedővé, idézhetetlenné vált. A forradalmiságára nincs szükség, életérzésére még kevébé. Petőfit immár a vezető politikai elit, és sajnos, maga a nemzet is történelmi süllyesztőbe tette. Az ő forradalmára nélküle emlékeznek, mert nélküle ez könnyebb és problémamentesebb.
Petőfi nem csökkenti a nagy reformer és zseniális hazafi, Széchenyi értékét. De Széchenyi elképzelése, divatos szóval: jövőképe nem törölheti el, teheti semmissé, egész pontosan fogalmazva: fölöslegessé Petőfi szellemiségét, amely a mindig bennünk élő haza érzése, tapintható öröme és fájdalma egyszerre. A nagy szellemi utód, József Attila azt írta: " Édes Hazám, fogadj szívedbe".
Az édes Haza elfáradt. Az édes Haza kiszolgáltatottá és szellemileg kuszálttá vált. Az édes Haza fiai pedig bizonytalanokká, zavarosakká, félősekké, gyávákká, olykor meggondolatlanokká vagy éppen felelőtlenekké. Petőfi és József Attila reszketése a hazáért immár értelmetlen magatartásnak tetszik, áldozatuk pedig fölöslegesnek és hiábavalónak.
De Petőfi nélkül van-e csupán Széchenyivel elképzelhető haza?
