Bemutatták a tévék, hogy egy budapesti középiskolában a 72 éves (más híradások szerint 75 éves) fizika tanárt egy 16 éves tanítványa kigúnyolja, majd lökdösi, végül belerúg. Az osztály telefonnal videózta a jelenetet, és - a híradás szerint - rendkívül jól szórakozott. Egyik gyereknek sem volt kifogása a tanáruk megalázása, tekintélyének rombolása miatt.

Az iskola igazgatónője megnézte a felvételt és azt mondta: nincs abban semmi szokatlan. A gyerek tehetséges színjátszó, és a jelenet nem más, mint annak tesztelése, hogy hol van a tanár tűrőképességének a határa. Az igazgatónőnek egyetlen elmarasztaló szava nem volt a diák viselkedését illetően. A tanár közös megegyezéssel felmondta a munkahelyét, és jelen pillanatban szanatóriumban kezelik.

Ha ez a jelenet nem egy osztályközösség előtt zajlik, hanem az utcán, akkor is elítélendőnek tartanám, hiszen minden eddigi kultúra alapvető követelményként fogalmazta meg az idősebb emberek tiszteletét, védelmezését. Egy tanár bántalmazása pedig azért különösen súlyos cselekmény az én szememben, mert megkérdőjelezi az oktató értékét, minőségét, emberségét. Mindezen túl egy 72 vagy 75 éves tanár nem azért tanít, mert nem volna jobb dolga, hanem azért, mert rá van utalva a nyugdíja melletti pénzkeresetre. Aki a munkáját végző embert bántalmazza, a kenyerének megszolgálásában akadályozza, sőt, egy közösség előtt - egyfajta mintát adva - megalázza, az az én szememben duplán vétkezik. Megsérti az alapvető emberi normákat, a tisztességes munka becsületét, egy (idős) embernek azt a jogát, hogy lelkiismerettel végzett munkájával pénzt keressen és tűrhetőbben vagy elfogadhatóbban éljen.

Ha a fiatalok társuknak a fenti magatartását természetesnek és üdvösnek tartják, akkor annál is nagyobb baj van az oktatásban, iskolai nevelésben, és a társadalom lelkiismeretében, mint eddig gondoltuk.

Nem csupán az adott diákkal van problémám, hanem az egész osztályközösséggel, az adott iskolával, és azzal a szemlélettel, amelyet az igazgatónő megfogalmazott. Mert arra, amit a diák tett, még akkor sem volna morális felhatalmazása, ha a tanár nem jól végezte volna a dolgát. De erről egyetlen mondatot sem mondott az igazgatónő. Vagyis a tanár semmilyen okot nem adott arra, hogy emberségét egy nála majdnem hatvan évvel fiatalabb ember sárba tapossa. De ha adott volna erre okot, a dolognak akkor sem ez lenne az elintézési módja.

Milyen lélek lakozik ebben a fiúban? Talán olyan, mint az egész mai magyar társadalomban, amelyre a megosztottság, a gyűlölködés, a széthúzás, a minden értéket megkérdőjelező mentalitás jellemző. Ha a diák azt látja, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökét folyamatosan úgy lehet cimkézni, megalázni, lehülyézni, legazemberezni, miként azt egyesek teszik az ország házában, akkor ne csodálkozzunk, hogy a semmilyen erkölcsi mércét nem tapasztaló, nem ismerő fiatalok úgy gondolják, bármit megengedhetnek maguknak.

Milyen generáció nő így fel?

Mivé lesz így a nemzet lelkülete?

Próbáljunk gondolkodni és cselekedni. Nem büntetni, hanem példaadással cselekedni - önmagunkért, életkortól függetlenül.