Hogy mit köszönhet József Attila és ezáltal a magyar irodalom József Jolán szépségének, talpraesettségének, emberi ügyességének és ravaszságának, valamint rajta keresztül az eddig eléggé soha nem méltányolt Makai Ödönnek, azt jól példázza Ormos Máriának a Rubicon 2-3. összevont számában megjelent írása. A történésznő az 1920-30 közötti évekete tekinti át és foglalja össze A Bethlen stabilizáció című cikkében.

Hihetetlen, hogy a vesztett háború, a Monarchia széthullása, az ország kéthamadának, lakossága egyharmadának elvesztése milyen problémákkal járt. (Ekkor fizettette meg velünk a történelem az 1867-es kiegyzés árát!!) És akkor még nem említettem, hogy a románok, a csehek, a szerbek minden mozdítható értéket magukkal vittek, miközben folyamatosan kivonultak a megszállt ország területéről. (Hogy az évtizedekig ünnepelt tanácskormány csupán a létrejöttével milyen elképzelhetetlen károkat okozott az országnak, azt kellőképpen még mindig nem értékelte törtelemtudományunk.) Majd pedig százezreket áttoloncoltak magyar területre, hogy ott boldoguljanak, ha tudnak.

Ha ekkor nincs a szépségével, természetes eszével élni tudó József Jolán és nincs az elkábított Makai Ödön, ma egészen biztosan nincs József Attila, hiszen olyan nehézségekkel kellett volna szembenéznie a már addig is iszonyú nyomort megélt, a mama elvesztésével lelkileg is megroppant családnak, hogy azok felemésztettek volna minden tehetséget és szándékot. Mint ahogy a nyomor bizonyára sok lángelmét elpusztított akkoriban, azt megelőzően, és természetesen napjainkban.

Mindezt nem említeném, hiszen amennyire egy regény világába belefért, elég pontos képet adtam erről a Fogadj szívedbe című, József Attila életét bemutató regényemben. Az Ormos Mária írásra azért hívom fel a figyelmet, mert sokkal általánosabb következtetést szeretnék belőle levonni. Tudjuk, hogy Magyarország a rendszerváltáskor nagyobb válságot élt át és még tetemesebb veszteségeket szenvedett el, mint a harmincas világgazdasági válság éveiben, illetve azt követően. De akkor a "csonka" ország, amely valóban megcsonkított országként létezett, minden belső és külső ellentmondása ellenére viszonylag gyorsan magára talált. Hozzáteszem nyomatékkal: a külső-belső körülmények, eszmék, ideológiák, irányatás ellenére is.

A rendszerváltást követő húsz év alatt viszont nem léptünk előre, sőt, visszacsúsztunk. Nemcsak a fejlett európai országokhoz, hanem a visegrádi államokhoz képest is.

Hogy miért?

Hosszan lehetne az okokat magyarázni. Elég, ha ugyanebből a számból idézem Romsics Ignác gondolatgazdag írásának befejező sorait: " 1989 után a béklyók lehullottak. A társadalom öngyógyítási folyamata azonban korántsem haladt előre. Egy interrált és nagy nemzeti célokban egyetérteni tudó magyar társadalomtól ma távolabb állunk, mint 1989-90-ben. Pedig ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen a felzárkózásra, erre is szükség lenne". Is - írja Romsics Ignác, millió más mellett, de minden másnak a feltétele nem teremthető meg, amíg az ország folytonos hadi állapotban áll, és a politikai eliteknek a hatalmi harca - önmaguk számára - sokkal fontosabb, mint a nemzet jelenlegi érdeke, a magyarság, a haza eljövendő sorsa.

A hazaárulózók ugyanúgy magukba nézhetnének, mint a lehazaárulózottak.