Olvastam, hogy tegnap egy 25 éves fiatalember a nyolchónapos terhes, 21 éves élettársát, érthetőbben: életének társát - hasbaszúrta.
A mentők a fiatal nőt életveszélyes állapotban vitték kórházba. A szintén megszúrt magzat agonizált. Császármetszéssel azonnal erre a szép, békés és jövőt ígérő világra segítették. Az életveszélyes állapotban lévő magzaton, vagy pontosabb fogalmazással: immár újszülöttön több életmentő műtétet hajtottak végre. Állapota válságos.
Így a világra jönni - predesztináció, még akkor is, ha egyébként nem hiszek az elrendeltetésben. Ennek az emberi ivadéknak a sorsa egy megbomlott, értékeit veszített társadalom szimbóluma. Elmondhatatlanul szeretném, ha életben maradna, felnőve íróvá válna, és megírná a gyilkosságnak azt a rettenetét, ami mindaddig, amíg majd földi útját járja, ott fog vibrálni az idegeiben. Szeretném, ha megírná iszonyatos világra-kerülését, hogy figyelmeztesse kortársait: embernek lenni feladat és küldetés. Még akkor is, ha a megszületőt az édesanyjával együtt az édesapa egyetlen, jólirányzott késszúrásssal akarta átküldeni a másvilágra, még mielőtt erre a világra került volna, illetve mielőtt az édesanya megismerné a szülés boldog, felemelő fájdalmait, és az anyaság csodálatos érzését.
A fiatalembert a rendőrség letartóztatta, majd szabadon engedte, mivel azt vallotta, hogy nem bűncselekmény történt, hanem BALESET. A magához térő 21 éves édesanya azt vallotta, hogy megbotlott, és véletlenül esett egy éppen ott meredező késbe.
Valamiképpen a rendőrség gyanút fogott, és ismét letartóztatta a szabadlábra helyezett férfit. (Legalábbis így szóltak a zavarosnak ható híradások).
Ma egyébként egy férfi ismét végzett élete párjával, majd önmagával.
Ez immár napirenden van, szinte minden áldott nap megjelenik olyan híradás, hogy azok támadnak egymásra, akiknek a legjobban kellene szeretniük és becsülniük egymást.
Húsvét van. A feltámadás öröme hatja át a keresztény világot.
Húsvét van. Feltámadás van.
De van-e, lesz-e nekünk feltámadásunk.
