Kissé értetlenül lapozgatom a Népszabadságban megjelent IZRAEL 60 című nyolcoldalas mellékletet. Túl a tényen, miszerint hatvan éve alakult meg ismét Bar-Kochba Rómával 132-135 között vívott háborúja után a zsidók önálló és független állama, alig látom indokát egy ilyen jellegű, illetve tartalmú mellékletnek. Ez az évfordulós ünnep elsősorban Izrael állampolgárainak és csak utána a szórványban élő zsidóknak az ünnepe. De nem is ez meditációm lényege, hanem az a tény, hogy rendkívül közhelyes megemlékezés született, olyan, amely nem ad valóságos képet Izrael állam jelenéről, és főként lehetséges jövőjéről. Izrael minden egyes évfordulója figyelmeztetés. Ha nem sikerül azzá tenni, akkor az emlékezők nagyot hibáznak.
A zsidók országa, Dávid állama Palesztinában alakult meg először. Többször is végveszélybe került. Nagy Heródes Salamon király országánál nagyobb hazát hagyott utódaira. De nem nagyon szokás emlegetni a keménykezű nagy uralkodót. Nem azért, mert mindenkire határozottan lesújtott, aki veszélyeztette művét. Hiszen ez jellemző volt Dávidra is és a bölcs Salamonra is. Központi akarat érvényesítése nélkül soha nem lehetett egy államot jól irányítani, és különösen nem abban a térségben, ahol már akkor is sokféle érdek érvényesült. Nagy Heródest nem kedveli a zsidó történelmi emlékezet, és elsősorban nem a keménysége miatt, hanem azért, mert edomita volt, és még az is elképzelhető, hogy nem metéltetett körül. Tény, hogy a Heródes által megteremtett ország pusztulását maguk az országlakók idézték elő. A zelóták által tüzelt felkelés, miként azt elég pontosan tudjuk az egykori farizeus, később Róma-barát Josephus írásaiból, teljesen értelmetlen és célok nélküli volt, még akkor is, ha Josephus némi csúsztatással adja elő a történetet. De a 66-70 között megvívott harcból, amelynek természetesen következményei voltak a vesztesek, vagyis a zsidók számára, Izrael lakosai nem tanultak. 113-114-ben újabb hatalmas felkelés robbant ki, amelynek tulajdonképpen már oka is volt, bár értelme az égvilágon semmi. Az ekkor elszenvedett vereséget Hadrianus császár tette teljessé Simon Bar-Kozeba megsemmisítésével. Rabbi Akiba, a kor jelentős írástudója hiába nyilvánította messiásnak és Bar-Kochbának ( a csillag fiának) a hadvezért, Róma a több száz légiója közül hat-nyolc bevetésével felszámolta az elégedetlenkedő lázadók hadseregét, és megszüntette Izrael államát.
A diaszpóra-zsidóság megfogyatkozottan vágott neki a jövőnek, amelyben a kialakuló kereszténység ostoba önigazolással bűnös népnek nyilvánította Jézus gyilkosaként. Hogy Jézus történelmi alak volt-e, azt egész biztosan nem tudja a tudomány igazolni, de tételezzük fel, hogy az volt. Kivégzése, amelyhez aktívan hozzájárult a gőgös, senkiházi Poncius Pilátus is, ha úgy tetszik, zsidó belügynek tekinthető, hiszen Jézus zsidóként született és zsidóként halt meg. Tény, hogy egy eszme elkötelezettjeként, de akkor még az az eszme egy ténfergő kis csoport üres álmodozása volt. Hogy ennél több lett és történelmi szerepet kapott, azt - pontosan tudjuk - a tarszoszi születésű Pálnak köszönheti az emberiség. Ha van benne köszönet.
A kereszténység gyakorlatilag ellopta a zsidók szent könyvét, a kanonizált Bibliát, és arra alapozva megteremtette a négy evangéliumot. Ezeket az írásokat saját ellentmondásaik tépték volna szét, ha a kereszténység nem teszi önigazolásának alapjává.
A történelemben az egykori zsidóságnál lényegesen nagyobb és történelemformáló nemzetek is eltűntek. A szétszóratottság állapotába került zsidóságot megmentette a felszívódástól Mózes öt könyvére alapozott hite, a kiválasztottság tudata, és az az álom, hogy a legenda szerint Mózes által megtalált és megmutatott föld mindörökre a zsidók tulajdona, hazája: az egyetlen isten rendelése szerint.
Az ENSZ 1947-es határozatát a holocaust miatti lelkifurdalás kényszerítette ki. A döntéshozóknak eszükbe sem jutott, hogy a zsidóság egyébként is joggal tart igényt arra a földre, amely már akkor hazája volt, amikor az arabok még kóborló nomád népekként éltek. Ha eszükbe jutott volna, akkor nem szorítják be Izraelt a jelenlegi kicsiny területre, hanem figyelembe veszik egykori, történelmi határait. Lényegében akkor sem érte volna sokkal nagyobb sérelem az arabokat, hiszen a történelmi zsidó állam területéhez képest is hatalmas, máig megműveletlen területekkel rendelkeznek a szomszédos államok. De az ENSZ úgy adott, hogy rögtön abban reménykedett, az idő rövidesen visszaveszi az "ajándékot", hiszen a környező arab államok rázúdultak az új, gyenge zsidó államra, és az ENSZ egyáltalán nem törte magát, hogy garantálja is a történelmi jussot, amit kétségtelenül sokszorosan indokolttá tett a holocaust rémsége, jóvátehetetlen gyalázatossága.
De az arabok tévedtek. Az új államot alapító zsidók hősiesen küzdöttek lehetséges hazájukért, megvédték azt a kis földdarabot, amit a látszat kedvéért kaptak a nagyhatalmak kegyeként.
Talán érdemes ezt mindig, minden évforduló kapcsán látni és leírni.
És úgy emlékezni, hogy az emlékezés méltósága újra és újra igazolja a régi-új haza jogosságát, hiszen pontosan tudjuk: a Közel-Keleten semmi nincs végérvényesen lejátszva. Irán és Szíria sokat fejlődik majd az elkövetkező 15-20 évben, és Izrael léte számukra riasztó, mert másfajta emberi minőséget, társadalmi modellt képvisel, mint amit - az iszlámra hivatkozva - képesek elfogadni. A békésnek mondott iszlámot nagyon harcias iszlamisták hirdetik, és tudjuk, minden eszme és vallás igen türelmetlen és gyilkos is tud lenni. Elég, ha csak a minden tekintetben elfajult kereszténység múltjára gondolunk, amelynek jóllakott és megelégült felső papi vezetése már csak azért hivatkozik Krisztusra, hogy a saját hatalmát, kivételezettségét igazolja. Tudjuk, hogy - a pápával az élen - a keresztény vezetők nem hisznek a maguk által hirdetett keresztény eszmékben, csak a maguk kivételezett helyzetében. De a kereszténység már elöregedett, magatehetetlenné vált. Az iszlám viszont, a minden tekintetben hatalomra és kizárólagosságra törekvő irányítóival az élen, érvényesíteni akarja önmagát. A zsidó államnak tehát van mitől tartania.
Minden évfordulón látni kell ezt, hiszen Izrael az eltelt hatvan év alatt sok megpróbáltatáson ment keresztül, de mindenki számára világos, hogy biztonsága ingatag, és rá fognak támadni: sokan és egyszerre. Izrael védeni fogja magát, de akkor már a támadók is olyan fegyverekkel rendelkeznek majd, amelyek megtörhetik Izrael erejét. Ebben az esetben kiszámíthatatlan reakciók lépnek életbe. Izrael biztonsága a Közel-Kelet és egész Európa biztonsága. Ha ebben a kérdésben 15-20 év múlva, mikorra új erőviszonyok alakulnak ki és Izrael már kevés és kicsi lesz ahhoz, hogy egyedül megvédje önmagát, a nagyhatalmak nem lesznek képesek egységesen dönteni és lépni Izrael érdekében és oldalán, akkor nagyon nagy baj zúdulhat az egyébként is veszélyeztetett emberiségre.
