Ötven éve lesz rövidesen, hogy felakasztották Nagy Imrét a körültekintő, mindig mindent világosan látó bíróság HATÁROZATA - mert akkoriban nem ítéletet hoztak, mint napjainkban, hanem határozatot!!! - alapján. A már akkor is független magyar bíróság határozatának meghozatalában bizonyára külső szempontok is szerepet játszottak, ami nem felmentés a bíróság számára, hanem az egész magyar bírói kar számára mindörökre a szégyenek szégyene, ugyanis szeretett bíróink már akkor is többre becsülték előmenetelüket, erkölcsi és anyagi megbecsültségüket, mint az igazságot. Ezért aztán a legaljasabb feladatra is boldogan vállalkoztak. (Hogy a mentalitásuk azóta mennyit változott, azt nekik kellene eldönteni, de erre semmi nem készteti őket, s mivel a bíróknak lelkiismeretük nincs, mástól viszont nem kapnak kölcsön, így elmarad a szembenézés).
Kádár János úgy intézkedett - vagy talán a független és szabad magyar bíróság? hahaha! -, hogy a második Nagy Imre pert (az elsőt még 1957-ben lefolytatták, de aztán a szabad és független bíróság akkori patkányai úgy döntöttek (hahaha!!!), hogy elhalasztják a pert. Amikor azután 1957 őszén Moszkvában lezajlott a munkás és kommunista pártok nagy nemzetközi összeröffenése, és 58 elejére kissé elcsitultak a kedélyek, valamint a magyar nemzeti lelkiismeret is megnyugodott, ismét elővették Nagy Imrét és az "ügyet". Nos, a második tárgyalást a bíróság döntése alapján (hahaha!!!) filmre vették.
Nem volt ez rossz ötlet Kádár Jánostól. Ma már látszik, hogy nem volt rossz ötlet. Kétszer rúgatta ki a széket a mártír-miniszterelnök alól: először, amikor akasztották, másodszor, amikor ezzel a filmmel ellehetetlenítette a jövő, a dicsőséges kapitalista társadalmi rend világában. (Az kifejezetten mulatságos, hogy a rendszerváltó pártok úgy tesznek - persze álságos és képmutató módon, mint minden másban is -, mintha 56 és Nagy Imre eszmei örökösei lennének.)
A hírek szerint az évforduló kapcsán az OSA Archivum és az 1956-os Intézet úgy döntött, hogy egyhetes rendhagyó megemlékezést szervez. Ennek részeként bemutatták volna a per vágatlan felvételét, mégpedig azzal a szándékkal, hogy a közvélemény teljes és tárgyilagos képet kapjon a per történetéről és lefolyásáról. De a szép és nemes elképzelésbe - meg nem nevezett jogi szempontokra hivatkozva - beleköpött a Magyar Országos Levéltár, mondván, a felvétel lejátszásához nem járul hozzá. Korábban Nagy Erzsébet döntött így. Érthető (talán), hogy az apja érdemtelen mítoszát így kivánta védelmezni. Hogy az Országos Levéltár, amely csak őrzi a felvételt, de jogilag nem diszponál, nem diszponálhat felette, úgy döntött, hogy nem adja a tervhez a hozzájárulását, egyszerűen röhejes.
Nagy Imrét felakasztották egy eszme vállalásáért, tehát nem köztörvényes bűnözőként, vagyis mártír (szemben sok más mártírnak nevezett ötvenhatossal, aki egyszerűen csak köztörvényes bűnöket követett el és ezért bűnhődött). Nagy Imre akkor is mártír, ha most lényegében a Magyar Országos Levéltár a döntésével azt mondta ki, hogy nem mártír. Állapodjunk meg benne, hogy mártír.
Nagy Imre rendes, tisztességes, önművelésének köszönhetően művelt ember volt. Kicsit persze köpönyegforgató, mint a korszak valamennyi politikusa (és mint valamennyi politikus utóda - napjainkban), például még arra is kapható volt, hogy 1955-ben az aljas, elvetemült Farkas Mihállyal szövetkezzék. Hogy aztán 1956-ban, a forradalom idején milyen égbekiáltó taktikai és politikai hibákat követett el, amikkel a forradalom, a nemzet és önmaga alatt vágta az ágat, arról most nem kell az ünnep miatt részletesebben szólni.
Amikor, közvetlenül az események után, Snagovban értékelte az eseményeket és a maga szerepét, akár tetszik, akár nem, hitet tett a szocializmus mellett, egy olyan szocializmus mellett, amelyben az ő (olykor nagyon naiv) elképzelései is érvényesülnek. Szeretném, ha világos lenne: nem egy eljövendő polgári, vagyis kapitalista társadalom mellett tett hitet, mint amilyen például a mostani, hanem a munkások, parasztok és értelmiségiek (ahogy akkoriban a sorrendet felállították) állama mellett. A snagovi jegyzetek nyilvánosságra kerülését két-három generáció várta. Mire aztán végül megjelent, már a kutyát sem érdekelte. Úgy tudom, hogy összesen ezer példány sem fogyott belőle. De attól még, hogy a szeretett nemzet, amelyért - ha úgy tetszik - vállalta a halált (más választása akkor már nem igen volt), a snagovi naplóban leírt vélemény és igazságoknak vélt vagy tényleges igazság igazság marad. Ezért aztán tényleg nem neki, az egykori begyújtési miniszternek kell szégyenkeznie, hanem szeretett, nagyrabecsült és feledékeny nemzetének.
Egyszóval az Országos Levéltár szerint az utódoknak nincs joguk ahhoz, hogy teljes és tárgyaligos képet kapjanak a perről, és mellesleg Nagy Imréről. Nyilvánvaló, hogy egy sarokba szorított ember, akinek elvbarátai és vádlott-társai alaposan a fejére lapátoltak, igyekszik taktikázni, és nem féletétlenül azt mondja, amit gondol. Egész biztos, hogy a tárgyaláson nem tett antiszemita kijelentéseket, miként a snagovi jegyzetekben, de bizonyos aspektusból azok is magyarázhatók és érhetők. Az is nyilvánvaló, hogy igyekezett a maga szempontjából is értékelni ötvenhatos szerepét, és nem éppen taktikai lángészre vallóan Kádárra lapátolni bizonyos cselekményeket (miként teszi a snagovi iratokban is).
Az is kétségtelen, hogy a mártír-miniszterelnök más szempontból értékelte az eseményeket, mint a pesti srácok, mint Pongrácz Gergely és mint az 56-ban eléggé geronctelenül taktikázó és ostobán viselkedő honvédelmi miniszter, Maléter Pál. Egy biztos, Nagy Imre vallomása megmentette az akasztófától a korszak egyik kaméleonját, később a Kádárékkal fű alatt megalkuvó, de magát mérhetetlenül sokra tartó és magas morális polcra helyező Vásárhelyi Miklóst.
Nagy Imre azt hitte, jóllakhat úgy a kecske, hogy a káposzta is megmarad. És persze mint moszkovita őskövület, próbálta menteni azt a fajta szocialista rendszert, amely éppen azért volt menthetetlen, mert minden tekintetben a Szovjetunió nagy és halhatatlan kommunista pártjának volt alárendelve. Ezt és ennyit legalább tudhatott volna Nagy Imre, a haláláig kommunista mártír-miniszterlenök.
Lehet, hogy az Országos Levéltárban úgy gondolják, hogy döntésükkel megmentik Nagy Imre emlékét egy kellemetlen helyzettől. Döntésük ostobaság, hiszen a lényeget ismerhetik, már akik vették a fáradságot és elolvasták Nagy Imre akkor készült irásait, a Snagovi jegyzetek című könyvől. És egyébként sem az Országos Levéltár feladata tisztára mosni Nagy Imrét. Illetve másként fogalmazva: a kapitalizmus, a mai társadalmi rendszer számára elfogadhatóvá tenni.
Lassan be kellene látni, hogy többféle ötvenhat van. És azt is, hogy Nagy Imrére lehet hivatkozni az évdorulókon, lehet álságos könnyeket hullatni, de Nagy Imre nem az volt, akinek megpróbálják beállítani. Nem tudom pontosan, hogy Nagy Imre milyen ember volt, ennek eldöntésére vannak nálam sokkal hivatottabbak, egy biztos, azok a hivatalosságok és ünnepi emlékezők, akik méltatni szokták, valójában nem is őt, hanem a meghamisított 56-ot méltatják, természetesen egy füst alatt tudatosan másmilyennek hazudva, állítva be az 56-os miniszterelnököt is.
Nagy Imrét ötven évvel ezelőtt kivégezték, de Magyarországon ötven év nem elegendő ahhoz, hogy a nemzet és az Országos Levéltár illetékesei szembenézzenek az igazsággal. Nekünk nem a tényleges, a valóságos Nagy Imrére van szükségünk, hanem a szemfényvesztésre, a hazugságra, az önáltatásra. Nagy Imre immár soha semmilyen ketrecbe nem lesz bezárható, vagyis bizonyos emberek úgy látják, jobb róla a tények ismerete nélkül emlékezni. Célravezetőbb hazudni róla, mint lehetőséget adni a szembenézésre azoknak, akikben még egyáltalán van ilyen igény.
(Elnézést kérek az olvasóimtól: a film bemutatásáról szó sem volt, mivel az állítólag hiányos, csak az 52 órás hanfelvétel zártkörű lejátszásáról. Szomorú, sőt, tragikus, hogy az úgynevezett rendszerváltás óta eltelt 18 év nem volt elegendő ahhoz, hogy a per teljes anyaga könyvalakban napvilágot lásson. Mint kiderült, a levéltár főigazgatója személyiségi jogokra hivatkozva nem adhatja ki az anyagot. Ha valaki, én aztán tudom, hogy a személyiségi jogokra mindig és mindenben lehet hivatkozni, mert ez a magyar törvényhozás egyik legostobább törvénye. Nagy Imre unokája is úgy látja, hogy jó lett volna, ha a per hanganyagát lejátsszák. De itt nyilvánvalóan egészen más szempontok játszanak közre, nevezetesen olyan emberek védelme, akik a per során minden valószínűség szerint patkány módjára viselkedtek. Mert patkányok mindig vannak, és őket ezért nem büntetni, hanem jutalmazni szokás.
Egyébként pedig amit írtam, azt fenntartom, mint írói véleményt.)
