Az önmagát öröknek hívő Osztrák-Magyar Monarchia nagyzási hóborttal megépített igazságszolgáltatási templomában, a Markó utca 27-ben, a Fővárosi Bíróság menedékhelyén osztotta ma büntetőperemben számomra az igazságot a másodfokú bíróság. Az első emeleten körbementem. Ott találhatók az igazságszolgáltatás főpapjainak az irodái. Hatalmas szobák tágas titkársággal és előtérrel. Az ember elgyávul a négyméter magas ajtókat, a kincstáriság díszleteit látva, és eltelve azzal a felemelő gondolattal, hogy eme "szent" falak között tényészik és nyit undorító szagú, ragacsos virágokat az igazság folyondárja.
Természetesen csak a biztonsági őrökön keresztül lehet az épületbe bejutni, ami önmagában még nem volna akkora probléma, ha az illető urak a maguk fontosságának tudata által elvakíttatva nem viselkednének olyan tahó módon, miként teszik. Dehát megszokhattuk, hogy nálunk akinek az isten parányi hatalmat adott, annak az ész mellé sajátosan működő modort is. És különben is: a kormány és ellenzéke rászoktatott bennünket, hogy senkit és semmit ne tiszteljünk, legyünk pökhendiek és hányadékok, ha ugyan megengedhetjük magunknak.
A mélyen tisztelt bíróság a Labancz Anna regény kapcsán első fokon kiszabott hathavi felfüggesztett fogházbüntetés jogosságát vizsgálta meg. A tanácsvezető bírónő természetesnek találta, hogy az első fokon eljáró bírónő elírta a magánvádló keresztnevét, és végül azt is, hogy az ítélet és annak indoklása sem grammatikailag, sem mondattanilag, a stílusáról nem is szólva, nem állta meg a helyét, olykor annyira nem, hogy értelmezhetetlen mondatok követték egymást, pont és vessző nélkül gubancolódva össze.
Ez alkalommal, mint vádlott, én is szót kaptam és röviden elmondhattam, hogy a regényem regény, tehát nem vádirat, hanem írói vélemény egy 38 évvel ezelőtt elkövetett brutális gyilkosságról, amelynek tettesét egy kicsit is felkészültebb rendőrség egyetlen nap alatt felderíthette volna. Mindez természetesen nem érdekelte, nem érdekelhette a bíróságot.
A tárgyalás nélkül kiszabott nyolchavi felfüggesztett börtönbüntetés után jogi képviselőm tárgyalás megtartását kérte. Meghallgatásom után, bizonyítékként használva fel a regényt, az első fokon eljáró bírónő hathavi felfüggesztett fogházra ítélt.
A másodfokú bíróság az ítéletet, ha jól értelmeztem a bírónő szóbeli indoklását, a vétkességemen túlterjedőnek minősítette, és négyszázezer forintos büntetést rótt ki rám. A büntetési összeg be nem fizetése esetén napi ezer forintjával a kiszabott összeget leülhetem, igen komoly károkat okozva ezzel a költségvetésnek, hiszen egy-egy rab napi eltartása - mindent egybevetve - sok ezer forintba kerül. Ha mondjuk szelíd összeggel számolva napi ötezer forint a fogvatartás költsége, akkor a négyszáz nap leülése kétmillió forinttal csökkenti a szociális kiadásokra fordítható központi keretet.
A bíróságot nem érdekli, hogy ezt az irreálisan nagy összeget egy el nem követett bűnért be tudom-e fizetni. A bíróságokat csak a steril, mármint az általuk sterilnek gondolt igazság, illetve egész pontosan az általuk véteknek gondolt vétek büntetése érdekli. Vagyis elégedett lehet a magánvádló: a polgári bíróság után a büntető bíróság is a megkopasztásomra és teljes anyagi, erkölcsi tönkretételemre törekszik, csupán azért, mert írtam egy regényt egy szőrnyű gyilkosságról, amelynek áldozata még ma is csak hatvanegy éves lenne, talán többszörösen boldog nagymama, küszködve az élet mindennapi terheivel.
Labancz Anna nyugodj békében. Én azért idéztem fel emlékedet, hogy példáddal emlékeztessem honfitársainkat a napjainkban egyre több áldozat sorsára. Hogy ezért itt és most büntetés jár, az annak a kibicsaklott és értékét, értelmét vesztett igazságszolgáltatásnak a következménye, amely - véleményem szerint - nem tiszteli az áldozatokat, mert úgy látom, hogy nem tiszteli - mivel nincs is miért - önmagát sem.
