A természet az evolúciót, vagyis a fejlődést, a finom hangolást jelentő alkalmazkodást, a faj fennmaradását - túl azon, hogy az életre a halált ráadásként adta - a fajpárban teremtette meg. Ezt hívjuk normális alaphelyzetnek. De a természet soha nem áll meg az alaphelyzeteknél, tovább pepecsel, próbálgatva, hogyan tudna még javítani a fajok és egyedek túlélési esélyein. És néha mellé nyúl. Így hozta létre - most maradjunk csak az embernél - azokat az egyedeket, akik a másik nem mellett a sajátjuk iránt is meleg érdeklődést mutatnak. Illetve azokat az egyedeket, akik még ennél is melegebb érdeklődéssel csak a saját nemükben találják meg a szexualitás és a szeretet átadásának, fogadásának örömét. Ezt az alaphelyzethez képest - és csakis a szexuális irányultság tekintetében - devianciának kell tekintenünk. Mindenképpen egyfajta csapás ez a társadalomra és egyedeire egyaránt.
Ha mától csak ez a szexuális deviancia érvényesülne, az emberi faj három generáció alatt teljes mértékben kihalna. (A Föld nem lepődne meg, látott ő már veszélyesebb fajt is, és azt is túlélte. De az sem jelentene gondot, ha az emberi faj elpusztítaná - mondjuk szétrobbantaná, amilyen okos-ostoba - a földgolyót. Egy jelentéketelen bolygó a mindenségnek nem hiányozna, mert tovább élne más alakban.) A társadalom tehát nem tűzheti célként maga elé a szexuális devianciát. Ugyanakkor egy emberi lény létezése egészéből leszámítva ezt a kicsi-nagy mínuszt, a szexuálisan deviáns ember természetesen lehet rendkívül értékes egyed. Mert a természet teremt zseniket és mindennapi embereket, függetlenül nemi irányultságuktól. És a társadalomnak elemi érdeke, hogy az egyiket ezért, a másikat azért védje, oltalmazza, mindegyiknek megteremtse a maga helyét, értékét és hasznosságát.
De azért azt semmiképpen ne feledjük, hogy az emberi faj érdekében rendkívül fontos a fajpár létezése, és ezt intézményesen, például - jelenlegi fejlettségi és társadalmi adottságaink mellett - a házasság intézményével óvja. De a társadalom közhangulata, a termelés-teremtés érdekében a társadalomnak szüksége van azokra is, akiket a természet szexuálisan deviánsra kódolt. Az élet harmónikus élése, leélése érdekében olyan jogi kereteket kell számukra is teremteni, amelyek a biztonság és a boldogság lehetőségét tartogatják. Azt soha egyetlen társadalom sem preferálhatja, hogy csak a szexuálisan deviáns emberek értékesek.
Ezt a mintát és példát a társadalom "normális" nagyobbik fele tudomásul veszi, de nem teszi, nem teheti követendő példává mindenki számára a biológiailag kódolt szexuális devianciát. A "hibás" mintát, szexuális magatartást, ha divat, ha ilyen késztetést kapnak, képesek követni az úgynevezett normális egyedek is. Ezért aztán - igen okosan - a felvilágosultan és önmaga érdekeit, értékét követő társadalmak a szexuális devianciát magánügynek tekintik.
Magánügyet nem szokás nyilvánosan hirdetni és közkinccsé tenni. Különösen nem, ha az szexuális devianciát jelent. Úgy gondolom, akkor viselkedik helyesen egy társadalom egésze, tehát minden egyede, ha a szexuális devianciát magánügyként, csak és kizárólag magánügyként kezeli. Azok is, akiknek - szerencséjükre - normális a szexuális irányultságuk, és azok is, akik deviánsak, vagyis homoszexuálisak (értve általánosan a fogalmat férfiakra és nőkre egyaránt). Abban a pillanatban, hogy a társadalom egy része, szerencsére kisebbik része a maga biológiai devianciáját a nyilvánosság elé tárja, kérkedik vele, tulajdonképpen egy olyan abnormális szexuális magatartást akar követendő példává tenni, amely nincs hasznára a társadalom egészének, sőt, kifejezetten káros rá nézve. A többség az ilyen önmagát mutogató, hivalkodó magatartást akár provokációnak is tekintheti.
Nem tartom dicsőségnek, ha valaki a nagy nyilvánosság előtt bevallja: nem másságát, hanem homoszexuálitását. Az nem tartozik senkire, csupán a párjára, a társára. Míg teljesen természetes, ha egy lány és egy fiú csókolózik a metrón, azt gondolom, hogy abnormális, ha ugyanezt két fiú, vagy két lány műveli egymással. A szexualitás, de különösen a normálistól eltérő szexualitás a hálószobába, de legalábbis négy fal közé való.
Nem hiszem, hogy helyes volna, ha bárhol másutt vagy nálunk felvonulásokkal, azaz nyilvánosan ünnepelnék a szexuálisan deviánsok önmagukat. Nem hiszem, hogy helyes volna, mert az egyébként értékes emberek önmagukat devalválják, ugyanis a normális faji létezés szempontjából az ő irányultságuk "tévedésnek", egész pontosan "selejtnek" számít, bármilyen értékes emberek is minden más tekintetben.
Ha az ilyen emberek a szexuális devianciájukat nyilvánosság elé viszik, kérkednek vele, lobogót gyártanak belőle, akkor nem csoda, ha az úgynevezett többségi és normális szexuális irányultságú társadalom védekezni próbál ez ellen. Azt gondolom, a társadalmi békére, a harmónikus emberi együttélésre azok jelentenek nagyobb veszélyt, akik hivalkodnak szexuális devianciájukkal. Vagyis szerintem semmiképpen nem helyes, ha ezt utcára viszik és békétlenséget szítanak azokban, akik a "tévút" szexuális irányultságtól megkülönböztetik magukat és féltik gyermekeiket.
Lehet persze, elvileg, közömbösen is tekinteni a szexuális devianciára, miként egyes európai országokban is teszik. Lehet közömbösen tekinteni a kábítószer fogyasztásra, az egészségre káros bármilyen szenvedélyre. De ez a bölcsesség végül oda vezet, hogy mindent fogadjon el úgy a társadalom egésze, ahogyan azt éppen a deviánsok, a beteges szenvedélyek élvezői hirdetik, függetlenül attól, hogy ez mennyire veszélyes a társadalom egészére, adott esetben milyen kötelezettségeket ró a társadalomra a szevedély következményeinek gyógyítása (lásd alkoholizmus, dohányzás, kábítószer-élvezés stb.).
Hogy teljesen világos legyen a mondandóm: a homoszexualitás magánügy. Akkor bölcs a társadalom, ha magánügyként kezeli és elfogadja, mint sorscsapást, egyfajta devianciát. Ha azok, akik a természeti alapmintától eltérőknek a foglyai, állapotukat közüggyé teszik, ne csodálkozzanak, ha erre a példájukat követni nem akarók reagálnak. Minél primitívebb és nyomorúságosabb egy társadalom mentális és anyagi közállapota, annál élesebb és kihívóbb maga a reakció is. Aki ezen csodálkozik, aki ezt elítéli, az felmenti azokat, akik a provokáció bűnét vették magukra.
És ha mindig felmentést kapnak a provokálók, akkor előbb-utóbb egymás torkának esünk és pusztítani kezdjük egymást, már nem is tudva, hogy igazán mi bajunk egymással.