Beteg voltam, beteg vagyok. Köszönöm azok érdeklődését, akik annak ellenére is gondoltak rám, hogy nem írtam a blogba, és hűségesen kitartottak mellettem: látogatták a blogomat.
A szombathelyi családi tragédia kapcsán szeretett rendőrségünk és nagyrabecsült egészségügyünk végre a feladata magaslatán áll. Mint ismeretes: a család egyéves gyermeke gyógyszer és fojtogatás következményeképpen meghalt, a 27 éves anya gyógyszermérgezés következtében életveszélyben (volt s talán még van), a 31 éves apa, akinek a szervezetében szintén nagy adag gyógyszert találtak, valószínűleg (önként) kiugrott második emeleti lakásuk abalakán. Súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba ( s még mindig kihallgathatatlan állapotban van, ha minden igaz).
Búcsúlevál maradt a lakásban. Ebből csak annyit tudni, hogy a család nehéz anyagi helyzetbe került. Gyermekük halálát ők maguk akarták, hogy - állítólagos - önkéntes haláluk után ne maradjon senki árvájaként másokra.
Azt is tudjuk, hogy a rendőrség még nem állapította meg, ki írta a búcsúlevelet. Mivel a lakásban egész napon át helyszíneltek, talán találtak kézírást az anyától vagy az apától. Ha a búcsúlevél kézírását összehasonlítanák korábbi kézírásos levéllel, amit esetleg a rokonságtól is be tudnának szerezni, akkor nyilvánvaló lenne, hogy a búcsúlevelet ki írta (és így távozni vágyásuk valóban önkéntes, saját döntésen alapuló volt-e).
Talán az is, hogy kétségbeesett állapotuk valóságos tényeken alapult-e.
Ennek lényegi eldöntése néhány órai munka eredménye - normális esetben, illetve ha a rendőrség normálisan működik. (Nem volna ez lényegtelen az ott élő emberek szempontjából).
Ha a család valóban maga döntött a végső távozás mellett, akkor helytelenül cselekedett az apa, hogy nem várta be a lakásban lassú kimúlását, hanem az ablakon történt kiugrással még gyorsítani is akarta, mert ezzel csak felhívta magukra és tettükre a figyelmet.
Ha ugyanis megmenti őket a Horváth Ágnes által síre tett egészségügyünk, és okos rendőrségünk, valamint bölcs igazságszolgáltatásunk kezére jutnak, akkor a gyermekük miatt érzett iszonyatos lelki sokk mellett számolniuk kell a korábbi reménytelenségüket ezerszer meghaladó reménytelenséggel: az igazságügyi eljárással, a cellatársak megvetésével és megalázó bánásmódjával, valamint azzal, hogy értelmetlenné vált életük immár még céltalanabbá és még értelmetlenebbé vált. Ilyen történés után már sem élni, sem meghalni nem lehet.
Mit mondhat, tehet ilyenkor az ember?
Melyik kihallgató rendőrtiszt lehet most okosabb és tisztességesebb náluk? És melyik bíró? Kinek van joga megváltoztatni az ő döntésüket, amely ennek a jelenlegi, bennünket körülvevő társadalomnak méltó terméke és következménye?
Iszonyatos dilemma.
És iszonyatos bizonyság: ez a társadalom teljes közönnyel veszi tudomásul valamennyiünk sorsát. Nincs benne figyelő szolidaritás. Nincs benne szeretet. Nincs benne más, csak önzés, csak a bankok kizsigerelő magatartása, csak a végzetesen hibás és káros magatartásminta gyártása és adása.
Anyagi és lelki mocsokban, szennyben élünk, mi a - többség. A milliók. A kevés kiválasztott: a politikai és gazdasági elit tagjai csak önmaguk gyarapodásával törődnek. Nem érdekli őket sem az alkalmazottaik sorsa, sem a nemzet ügye. A pártok már régen elárulták az egész nemzetet, csak hivatkozási alapnak használják ahhoz, hogy látszat-demokratikus eszközökkel hatalomra jussanak, és ők diktálják a feltételeket embertársaiknak: politikai ellenfeleiknek és az alávetettségben élő nemzet többségének.
Mindannyian - lélekben legalábbis - veszélyes-gyilkos mérget szorongatunk a markunkban, és nézzük, melyik ablakon lehet, adott esetben, kiugrani, hogy megmeneküljünk a még rosszabbtól.
A rendőrség tököl, az egészségügy ez alkalommal soron kívül lelkiismeretesen gyógyít. A szombathelyi házaspár tette, döntése kapcsán példát fog statuálni a bíróság - valamennyiünk okulására.
De lehet-e okulni az ilyen végzetes és elborzasztó döntésből?!
Nem, nem lehet belőle okulni, csak ítélkezni felette, amit ügyészségünk és bíróságunk kéjjel majd meg is tesz, hogy másokat elrettentsen hasonló vétek elkövetésétől. A messze átlagon felül fizetett ügyészek és bírók lelkiismerete nyugodt lesz az ítélet után. Mi viszont még nyugtalanabbak és reménytelenebbek. De ezzel sem a kormányzat, sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a bíróság nem foglalkozik - nem az ő dolguk. Valóban nem az ő dolguk, mert ebben az országban már semminek nincs - felelőse.
