Tisztelt Sötét és Rqi,
bár beteg vagyok és fizikailag, lelkileg nehezemre esik a gép elé ülni, azért mégis megpróbálom, és igyekszem válaszolni önöknek, mégpedig nem is az adott bejegyzésnél, hanem egy új bejegyzéssel, hogy hangsúlyosabbá tegyem a válaszom.
Mindenek előtt köszönöm a hozzászólásukat. Hogy látogatják a blogomat, és veszik a fáradságot, elmondják a véleményüket.
Én relatív és abszolut értelemben egyaránt egyértek Önökkel: egy ember élete többet ér, mint néhány uborka. Egy ember élete abszolut érték. Egyszeri ajándék és úgy kell felfogni, értékelni, kezelni. Annak is, aki uborkát termeszt és kétségbeesik, miután folyamatosan meglopják, elviszik azt a nyomorúságos kis terményét, amit öregen, megviselten napi erőfeszítéssel létrehozott. És adott esetben, nem eléggé átgondoltan, megpróbál megvédeni. És annak is, aki bár tudja, hogy a vágyott uborkákat miképpen védelmezi a tulajdonosuk, ennek ellenére beugranak a kertjébe, az azt óvó kerítésen keresztül és önmagukkkal nem törődve megközelítik azt a kis területet, ahol a vágyott uborka pihen az éjszakai hűsben. És jobban érdekli őket az esetleg megszerezhető uborka, mint az életük.
Szomorú, hogy ez így van. De így van.
Itt igazságot tenni csak isten tud.
Illetve tudna valamiképpen a társadalom is, ha odafigyelne a polgáraira, az egyes embercsoportokra. De nem figyel oda. Így aztán jóvátehetetlen dolgok történnek.
Például egy 18 éves lány és a 22 éves barátja úgy döntött, hogy elvágják közös barátjuk, a 21 éves Szabó Dézi torkát, és utána még két tucatnyi késszúrással siettetik áldozatuk halálát. Nagyon sajnálom ezt a fiatal lányt, aki igyekezett, próbált érvényesülni - úgy, ahogy tudott, ahogy lehetett, ahogy a maga elképzelései szerint üdvösnek tartotta. És talán meglepi önöket, de szánom a két gyilkost is, akik nem tudták féltékenységüket, irigységüket, indulataikat fékezni, társukra támadtak, és önmagukat is tönkre tették egész hátralévő életükre.
Megrendített annak a 15 éves kaposvári gimnazistának a sorsa, akit - nem tudni pontosan milyen okból - agyonvert két hasonló korú osztálytársa. Hatalmas kővel fejbevágták és aztán egy tóba taszították. Szőrnyű a cselekmény körülménye, lefolyása. Szőrnyű, hogy egy 15 éves fiúnak így kellett végeznie. És szőrnyű, hogy ezt az említett két 15 éves fiú vállalta és végrehajtotta. Nem volt bennük olyan belső fékező erő, amely lefogta volna a kezüket. Elpusztították társukat, és meggondolatlanul önmagukat, a családjukat, a reményt, a jövőt, osztálytársaikban a hitet, hogy az életnek van célja és értelme.
És folyhathatnám a példákat, mert megrendít minden erőszakosan elpusztított ember sorsa. De önök is itt élnek, önök is olvasnak újságot, önök is szembesülnek ezekkel nap mint nap.
Őszintén szólva: megrendített az is, hogy bennem is szinte mindent elpusztított a magyar bíróság tényektől messzire elrugaszkodott ítélete, és egy regényért, egy regény miatt erkölcsileg és anyagilag az egész hátralévő életemre tönkre tett.
De kit érdekel az én sorsom? Kit érdekel az én panaszom? Kit érdekel a velem szemben elkövetett igazságszolgáltatási igazságtalanság?
A "gyilkos" uborkatermesztőt mindenesetre felmentették.
Mindenki döntse el magában, hogy helyesen cselekedett-e a bíróság. Mert ebben az ügyben mindenki csak önmagában hozhat ítéletet vagy adhat felmentést.
